Elnémultam egy évre, új húst szereztem, új bőrt,
gyerekeket, dadogva szólni
próbáltam, s rá se nézni
a falon fakuló „mene tekel”-re,
aztán egy szép napon
ráébredtem: a te lányod vagyok.
A vér szentséges méreg.
Mára Adrienne Rich (1929-2012) amerikai költőnő verseiből válogattunk. A verseket Rakovszky Zsuzsa fordította.
halad a lassú bárka
Pipacsok izzanak a félhomályban,
mint füstölők,
azt hiszem, alig látsz már,
de – és ez már álom –
rettegésed kilobban,
a víz fölött eloszlik,
kezed végre nem remeg kezemben
***
fejem telis-teli suttogással,
ami holnapra elhal,
hallod..
épp most riant az üveg
a fák tolongnak ki az éjbe
szelek futnak elébük
a hold tükre ezer darabra törve
villan ág-bogaikból össze újra
és újra szét ..
***
Két dal
1.
A szex – ahogy nevezni
szokás – ma délelőtt tíz
órakor tört rám, hírlapokra,
autókra szitáló esőben.
Őrá gondoltam, aki tegnap
nem tette, sajna,
forró földdé a testem,
mely már alig várja a szántást.
S a vágy iránta lényem
gyökeréig hasított,
tombolt minden eremben, stb.
S ma egész nap olyan meg-
és áthatóan kívánom,
hogy fel tudnám békémet dúlni érte.
Szerelem? Nem, hisz ahhoz
évek kellenek, de azért
a kéj is drágakő,
s virág, s milyen nagy, tiszta
öröm is tudni, hogy
fennkölt kérdéseink egy
hús-vér lényben tenyésznek!
2.
A jó öreg „finálé!”
És néha mégis
úgy érzem, minden post coitum triste,
s én puszta kívülálló.
Valaki más kel útra,
őt lövik fel a holdra.
Vagy versenyben!
Tizedmásodpercekkel
űrhajóstársam után
Holdat érek én is –
majd heverünk aléltan
egy kráter szélén,
higanysúllyal a holdjáró ruhánkban,
míg meg nem szólal –
s bár nem beszélek a nyelvén,
pár szót fölszedtem a
kultúrcserék során…
Elsuttogjuk, most először a Holdon:
Szpasziba. Kösz. Oké.
(Fordítás: Rakovszky Zsuzsa)
Sötétedés után
I
Lassan elalszol, és én ülök és csak nézlek
vén életfa,
öregember, halálodat kívántam,
most nem riaszthatlak föl…
A fonográf tűje a végső
barázdán surrog körbe,
porrá őrli a szívem.
Az a szörnyű lemez! Hány éven át
recsegett a fülembe mindenütt,
idegen nyelven is,
újra meg újra: Én jobban
ismerlek, mint te magad… Én
jobban ismerlek, mint te
magad…Ismerlek…Ismerlek…
míg el nem sántikáltam,
kiszakadt gyökeremmel…
Elnémultam egy évre,
új húst szereztem, új bőrt,
gyerekeket, dadogva szólni
próbáltam, s rá se nézni
a falon fakuló „mene tekel”-re,
aztán egy szép napon
ráébredtem: a te lányod vagyok.
A vér szentséges méreg.
Most harc nélkül kitérsz.
Megfojtani csak azt
vágyunk, ami fojtogat.
Most, gyökeremtől koronámig élő,
mit nem adnék – mit is? – ha
feledhetném: vége köztünk a harcnak.
Mintha a két kezem közt
tartanálak, és egyre zsugorodnál.
Ha az agyad kihagy,
s nem förmedsz rám: kapkodok összevissza,
a világ súlyzsinórja leszakad,
egy ablak mennydörögve
lezúdul. Én megyek a fáskosárhoz,
s egy gyújtóst keresek, hogy
kitámasszam vele az ablakot:
újabban óvom a világot.
II
S most tárulj, tömlöcajtó!
Ó, föld alatti fogság!
Egy sírban kuporogtam,
vájtam érted a földet,
s ajkam haraptam, ki ne csússzon rajta:
−Drágám! –
azt hittem, itt találnak
majd rám, ülő helyzetben, összeaszva,
hajam gyökérként fut széjjel, ölemben
szilke szilánkjai, kifolyt olaj
−füstbe ment áldozat −,
s mellettem a te múmiád hever.
Nem, nem, ki innét!
Még ott fut a halódó szilfasor
(nem soká látni mását)
s még valami – fű és víz −,
egy fénykép – régi álomé −,
ülök melletted, s nyaggatlak, ha úgy
tetszik, hát bölcsességért,
míg a partnak ütődve
halad a lassú bárka.
Pipacsok izzanak a félhomályban,
mint füstölők,
azt hiszem, alig látsz már,
de – és ez már álom –
rettegésed kilobban,
a víz fölött eloszlik,
kezed végre nem remeg kezemben.
A fák
A fák kifele költöznek a házból
az erdőbe, mely puszta volt napok során át
madár nem ülhetett meg
bogár se bújt
benne, napfény se fürdette a lábát
az erdő, mely üres volt éjek hosszú során át,
ma reggelre fával telik meg.
A gyökerek egész
éjjel küszködtek, tépik a padló
réseiből magukat.
Az ablak felé nyújtózik a lomb,
erőlködve feszülnek a gallyak,
a háztető alól meggörbedt, öreg ágak csoszognak
elő, mint kórház ajtajához
a távozó, félig még
kábult beteg.
Itt ülök, a verandára nyíló ajtók kitárva,
és hosszú leveleket írok,
melyekben csak futólag említem meg: az erdő
most távozik a házból.
A levegő hűs, telihold süt
a még födetlen égen,
a lomb és mohaillat
beszivárog a házba, mint távoli beszéd.
Fejem telis-tele
suttogással, amely holnapra elhal.
Hallod? Épp most reped meg az üveg.
A fák bukdácsolva tolongnak
az éjbe ki. Szelek futnak elébük.
A hold-tükör ezer darabra tört,
szilánkja ott villog a legsudárabb
tölgy lombja közt.
(Forrás: Amerikai költők antológiája. Európa Kiadó, 1990.)
