Sara Lidman,  12. rész, 13. rész, 14. rész

15. rész

Az úgy történt, hogy előző nap nagy öldöklés volt, megszomjaztunk. Innivalóra vártunk, meg valami mulatságos históriára; mindkettőre nagy szükségünk volt. És akkor megpillantottam egy hóból kimeredő kart, ujjait hullamerev tiltako­zással emelte az égre. Elkiáltottam magam: - No lám, az illedelmes bolsevikjét, a sapkám akarja tartani! - Levettem irhasapkámat, és ráhúztam a kezére. De nem sokáig maradhattam hajadonfőtt, hamar fel kellett tennem a kucsmát. A szél olyan erősen fújt, hogy a sapkát megforgatta a hulla kezén. Amikor le akartam venni, a bélés az ujjakra gubancolódott; mintha egy eleven kéz kapaszkodna a sapkába.

Nevetséges helyzetbe kerültem, mint a kisfiú, amikor egy nagyobb srác bosszantja, és oly messze tartja tőle a sapkáját, hogy nem tudja elérni. Viccek záporoztak körülöttem, és a nevetés a halott pártját fogta. De végül enyém lett a sapka és a diadal - szuronyommal vágtam el a kezét. És rászóltam, hogy pisszenni se merjen!

Nem is tudom, miért kellett ezt elmondanom Ir­mának, hisz a hülye is megérti, hogy az ilyesmi csak férfiaknak való. Csakhogy az a kéz nem eresztett. Irma egyik ellensége! A lényeg nem a sapkám volt, hanem az, hogy meghalt. A halott ellenségnek örülnünk kell, meg kell ünnepelni. Mi, akik ártatlanok voltunk, igazán csúfolódhattunk egy kissé a támadóval, aki csak azt kapta, amit megérdemelt. Nem szakítottam-e félbe a tanulmá­nyaimat, nem kockáztattam-e az életemet, hogy Irmát megmentsem tőle? Fitos orrú menyasszo­nyomnak, mátkámnak, akinek tűzforró az öle, vajon nem kellett-e volna nevetnie, amikor a rén­szarvas agancsához hasonló kékesszürke ujjakról meséltem, nem kellett-e volna csókkal borítania megmentőjének kezét és megköszönnie, hogy élek? De Irma ezt mondta: - Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted.

És amikor beesteledett, és az enyém lett - meg­számlálhatatlanul sok ellenséget gyűrtem le az ölében -, sírni kezdett. - Mondd, hogy nem tetted! - Mondtam, hogy nem tettem, csupán kitaláltam az egészet, hogy jókedvre derítsem. - Vannak tréfák, amelyek ölnek - mondta Irma.

Szigorúnak kellett lennem. Ő nyugodtan ülhet otthon, és sóhajtozhat a zsellérlányok nemes lelkűségéről. De az, akinek a felszabadítás művén kell munkálkodnia, az nem lehet cukorhabból. Bizony, a háború piszkos história. És az az ember halott volt! Biztosan nem bántotta ez a kis móka.

Irma, aki még éppen csak felcseperedett, ezt mondta: - Meg kell adnunk a tiszteletet. Búcsúzáskor egyetlen szót mondott, ezt még soha életében ki nem mondta. És én úgy fogadtam ezt a szót, mint közeli halálom legbiztosabb jelét. Rovaniemiben csak akkor vallanak szerelmet, ha az élet forog kockán.

Eszembe se jutna, hogy Kathleennek az irhasapkáról meséljek. Az évek múlásával az ember meg­tanulja, hogy meg kell szűrni, amit mondunk, soha nem tudni, melyik meggondolatlan szó üt vissza és veri ki a szemünket. Így hát csak annyit mondok, hogy Irma páratlan teremtés volt, és rajta kívül csupán egy valamit sajnálok, azt, hogy vége van a háborúnak, és nincs már lehetőségem arra, hogy bosszút álljak a haláláért. - Azzal a pilótával magam végeztem volna, ő az én ellenségem volt.

Kathleen - sovány az orra, mint Buthé, az ő szeme is a távolba mered, mint Ruthé a Piazzale Michelangelón - ezt kérdezi: - Miért nevezte a fiát Igornak? Hiszen ez orosz név!

Kiszárad a szám. Még soha nem gondoltam a név eredetére! 

Ruth hagyta, hogy a gyerekét a klinikán a többi újszülöttel együtt kereszteljék, nevét is maga vá­lasztotta, tetszése szerint; terhessége alatt ugyanis rosszkedvemben kijelentettem, hogy olyan ne­vet adhat a kölyöknek, ami neki tetszik, engem nem érdekel. Később egyszer a neve véletlenül Irmáéra emlékeztetett, és mintha a haja is hasonlítana Irmáéra. De a gyerek tetőtől talpig Igor volt - páratlanul, vitathatatlanul, egyedülállóan csakis ő.

Ki lehetett az, aki halott ujjaival orrot mutat nekem egész életemben?

Most aztán valóban nevetséges helyzetbe kerül­tem. Mert enyhén szólva nevetséges, hogy az én képzettségemmel ilyen keményen kell dolgoznom Joburgban, és nem is keresek többet, mint amennyit otthon fizetnének. Ha ott maradtam volna az első helyemen, rövidesen annyit kapnék, hogy Igor és én hősként térhetnénk haza. Azóta sem tudtam szert tenni akkora jövedelemre. És ezt annak a kaffernak köszönhetem! Az a fajta volt, amelyik Shakespeare-t hord a zubbonyzsebben; a feketék itt úgy olvassák Shakespeare-t, mint ren­des emberek a krimit. Ez a kaffer rászokott arra, hogy amikor megkaptuk a fizetési borítékot, min­dig megkérdezte: - Na, főnök, hogy vagyunk? Hogy érzi magát?

Nemrég érkeztem a tengerentúlról, még nem tartottam meg a távolságot, mint az itt született fehérek. Azok, valahányszor egy kafferra néznek, mindig olyanok, mintha az óceán özönlené őket körül. Az a néger pontosan ugyanazt a munkát végezte, mint én; nevetett, mert tudta, hogy én tu­dom, miről is van szó. Akárha egy buszmegállónál álltunk volna Sundbyberg-ben vagy Áselében.

Semmi eshetőségem nem volt arra, hogy kijelentsem: te-nem-érted-a-mi-faji-problémáinkat vagy ember-hisz-te-semmit-nem-tudsz! Egyenlők voltunk, csak éppen neki négy gyereke volt, és az ötödét kapta az én fizetésemnek. Én is megkérdeztem, hát ő hogy van, - ő, aki kétszer annyit kap, mint fekete társai. Helytelen volt az összehasonlítás, hiszen ő szakmunkás, azok meg csak segédmelósok. Adós maradt a válasszal, azt mondta: - Szégyellem ezt az igazságtalanságot, ennek meg kell változnia.

És kezdtem megérteni, mennyire elkerülhetetlen a fehérek magatartása, ha az ember boldogulni akar ebben az országban. Soha nem szabad olyan légkört teremteni, hogy egy fekete beszélgetést kezdhessen. A fekete nem kérdezhet. Csak az otthoniak, akik a betegpénztári utalványon rágódnak, azok kérdezhetik meg, mikor hazaérünk: Milyen érzés, ha az ember a maga szerencséjének kovácsa? Erre kissé elnézően azt kell felelni, hogy jó, súlyos a felelősség, de azért mostanában már könnyebben megy. - A magunkfajtának is el kellett volna mennie, de nem volt hozzá elég sütnivalónk. - Pontosan. Hiányzott belőlük minden bátorság, éppen csak a szauna-bizottságokban mertek elüldögélni, és szülői értekezletre jártak. Belőlem nem hiányzik a bátorság. Én útra mertem kelni, és váratlan dolgokat tettem. Csak ne volnék oly túlérzékeny bizonyos téren. 

Folytatjuk!

  Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman