"Mondd, kérlek, kire vársz még?
Ahogy a kés hasítja a kemény
vaj sápadt szeletkéjét,
az utolsó percek nyilai úgy törnek előre.
Magabiztosan, fenyegetőn gombolják lassan blúzomat
a kormányozhatatlan félelem előtt." Ana Rossetti
"Ritka jó érzés, felemelő pillanat, ha az ember könnyedén, elsőre magáénak érzi a képet, ha természetesen és szinte azonnal megszólal benne a vers az anyanyelvén." Pávai Patak Márta
Ana Rossetti versei
Feeling
Az este kínai kék, porcelán
s én a hintáló szellőt várom, karistoljon át
kémlelőhelyem egykedvű párkányán.
Az ablakból lesem, próbálom bűvölni
a fuvallatot, suhintson egyet a kötelekre,
nyirkos lepedődet fonja össze
két színű kötéllé az enyémmel.
Vagy a másik fölébe hajló hassal egy hassá,
akár két püffedt gyertyát vagy zászlót.
De minden mozdulatlan.
Az ablak előtt csak a szívem jár
és az is suttyomban. Mintha meglopna.
Strangers in the Night
Mikor az éjszakából előbukkan ablakod,
a függönyön átfúródva aranya
szobámban mutatja jelenlétedet.
Fölkelek, próbállak tetten érni,
tanúja lenni a pillanatnak, mikor felsőtested elsuhan
az ablak előtt, és langyos inged
a szék hátára repül.
Pupillámmal ráakaszkodom a csipkére,
s a lábam már a hideget, a kő hidegét sem érzi.
La tua voce come il coro delle sirene di Ulisse m’incatena…
Nem a kagylóban –a rideg mályvatölcsérben–
fordultak kérlelőre fenyegetéseid,
nem is a burkát lyuggattad szitává
ajkadról záporozó fondorlataiddal.
Nem a csillogó zsinór merev gyűrűi
lettek lázas üzeneted számára
a végső, az egyetlen út,
nem is a hű rögzítő
valahol egy felvevőn.
Nem.
Nem csak a telefont
győzted meg a szeretők leleményével,
mert én is hallottalak.
S így értesültem lassanként hangod
zavarba ejtő tartalmából, hogy nevezzelek,
hol és hány órakor leszel ott ma este.
I Say a Little Prayer
Kinek ez a muzsika? Kinek a virágok?
Kinek bocsátják útjukra rezgő nyárfasorukat
a lángok csillogó bibéi?
Kinek az abrosz, melyet gyertyák damaszkolnak
csillámló szigetekkel pettyezvén tele?
Kinek a palackokra
simuló jég celofánja?
Kinek a másik pohár?
Mondd, kérlek, kire vársz még?
Ahogy a kés hasítja a kemény
vaj sápadt szeletkéjét,
az utolsó percek nyilai úgy törnek előre.
Magabiztosan, fenyegetőn gombolják lassan blúzomat
a kormányozhatatlan félelem előtt.
Szorítok, szememet behunyom
és fohászkodom, hogy álljon meg az idő.
Nem bírom el a boldogságot, ami most rád vár.
Nem bírom el az irigykedést, amitől most féltem magam.
Se penso come ho speso male il mio tempo
A postással küldtem neki
gardéniát, bonbont
és verseskönyvet; táviratban
mondtam neki: szeretlek,
és vasárnaponként, mikor ébredezett,
föltettem mindig a kedvenc lemezét.
Oly romantikusnak véltem, hogy lehagyom a feladót,
azt hittem, az érdeknélküliség roppant
választékos szerelmi jel
— vagy, adott esetben, az egyetlen lehetséges út talán.
Micsoda időpazarlás!
Valakivel osztozik
csokraimon, süteményeimen, rímeimen,
s nem lepne meg – mivel névtelenek –
ha még hencegne is vele, hogy ő választotta és fizette
küldeményeimet.
Vasárnaponként most már
mindig tudom előre, mikor ébrednek,
és nem teszek föl zenét.
Lemegyek a kapuhoz, fölcsengetek,
és addig tartom lenyomva, amíg abba nem hagyják.
Pávai Patak Márta fordításai
A fordító utószava: Találkozások
Az öt utolsó vers egy ötös tagolású kötet végén, melynek zsúfolt fedelén régi idők hangulatát idéző kalapos nőt ábrázoló grafika, girlandok, a kiadó neve, az előszó szerzőjének neve, jó vastagon, döntve a felirat, hogy negyedik kiadás. Ana Rossetti, Yesterday. Az első megjelenés éve 1988. Mozdul a ceruza a kezemben, amit én annyira szeretek.
Ana Rossetti vendége vagyok madridi lakásában, a Csodák negyedében, amely helyszíne nem egy spanyol regénynek, versnek, számtalan szerzőt megihletett és ihlet ma is ez a jellegzetes hangulatú városnegyed, girbegurba utcáival, málladozó házfalaival, s a rengeteg szórakozóhellyel, ahol mindenki talál magának valami érdekes zugot, s amelyhez ki tudja, miért, talán éppen ott lakó íróbarátaim miatt, engem is számtalan emlék és érzelmi szál fűz már. A téren a Café Comercial, melynek cigarettafüstös levegőjére sokan esküsznek, hogy igen, csak ott lehet igazán írni, ott találkoznak írók a kiadóikkal, írótársaikkal, ott találkoztam én is, mint magyar fordító és kiadó nem egy szerzőmmel, barátommal. Három háztömbnyire innen lakik Ana, és egy darabig most én is.
Fordítóként ha kérdeznek, mindig azt mondom, a szerző nélkül egy tapodtat se megyek, szükségem van rá, ha csak jelképesen is, szeretem érezni a jelenlétét, hogy ott van, minden pillanatban rendelkezésemre áll, ha kell, bármikor fordulhatok hozzá, mert fontosnak tartja, amin éppen dolgozom. Neki se állok fordításnak, ha nem látom magam előtt az író cinkos kacsintását.
Ana Rossetti öt versét a szobámban fordítottam le, mint utólag kiderült, véletlenül éppen az alatt a belső udvarra néző ablak alatt, ahol írta őket, a szemközti lakás kialvó és felgyulladó fényeinek, történéseinek ihletésében. S talán Franco Battiati slágerei szóltak éppen, melyek sorai két versnek is címet adtak.
Verset fordítani csak akkor tudok, ha teljesen magamra találok verssorban, képben, dallamban. Ritka jó érzés, felemelő pillanat, ha az ember könnyedén, elsőre magáénak érzi a képet, ha természetesen és szinte azonnal megszólal benne a vers az anyanyelvén.
Amikor meghallotta, hogy ezt az öt verset választottam, hogy kétkötetnyi írásból éppen ez az öt szólalt meg bennem határozottan, Ana csak annyit mondott: persze, hiszen ott írtam őket, ahol most te alszol. Abban a szobában.
Madrid, 2009. november 23. Pávai Patak Márta
*****
A spanyol nyelvterületről Pávai Patak Márta által bemutatott szerzők:
Carmen Laforet (1921-2004)
Carmen Martín Gaite (1925-2000)
Ana María Matute (1926)
Emilia Pardo Bazán (1851-1921)
Rosa Chacel (1898-1994)
Mercè Rodoreda (1908-1983)
Ana Maria Moix (1947)
Nuria Amat (1950)
Julia Otxoa (1953)
