Sara Lidman, 13. rész, 14. rész, 15. rész
16. rész
Van egyfajta nevetés, amelyet nem bírok elviselni. Először tizennégy éves koromban hallottam; aki nevetett, már régen meghalt, de bárhol járok, mindig eszembe juttatják. Egy pénteki napon már nem bírtam tovább, ahogy a bolondját járatják velem, felszedtem a sátorfámat. Ennyire naiv voltam, ahelyett hogy elintéztem volna, hogy azt a cheeky kaffert távolítsák el.
Bár csak tudnám, miképpen viselkedik a többi külföldi, hogy a feketék át ne lássanak rajtuk...
Egy ír férfi, aki fiatalságában alomtőzeget aprított, most reggel-este áztathatja a fenekét a maga különbejáratú úszómedencéjében, és a szolgái, akik ugyanilyen földközelben nőttek fel Zuluförd vagy Transvaal falvaiban, most az ír afrikai kertjét túrják, pucolják az úszómedencét, locsolják a vörös teniszpályát, eltakarítják a kutyák piszkát; nekik is van vízcsapjuk, a garázs mögött, ott mosakodhatnak. De mi lenne, ha megkérdeznék a valamikori ír rabszolgától: - Boss, megmártózhatunk a swimmingpoolban?* Afrika földjétől úgy viszket a bőrünk, mint a tetűtől. Az ember úgy érzi, legalább ugyanannyi órát kellene úszkálnia, amennyit a földben vájkált, hogy megint teljes ember legyen. Máir eleink, a vén zuluk is azt bizonygatták, hogy az ember meg a víz jól illatozik együtt. Elfelejtetted már, O'Connor, milyen az, amikor az ember soha nem úszhat egy jót?
Ha nekem volna egy pocsolyám, amelyben úszni lehet, nem sok időbe telne, s feltennék ezt a kérdést.
Vagy ott az a görög a sarkon. Az Égei-tenger egyik kopár szigetén született, egész gyermekkorában ivóvizet hordott csónakon a turistáknak, és talán nem is látott üzletet, mielőtt Joburgba jött. A fekete boyok hogy cipelik most boltjában a nehéz coca-colás és pepsis rekeszeket; milyen istentelenül félnek tőle; hogy csal, amikor pénzt ad vissza, és romlott árut ad a fekete vevőknek; azok persze nem tudják kiszimatolni a rózsaszínű vért, amely gyermekkorában a térdéről a görög kősziklára csorgott. Ügy fest, mint aki soha nem vallott kudarcot, megáll, mint a cövek. Hasa püffedten lóg, a karja vézna - egyetlen cheeky kaffer sem merészeli megkérdezni tőle, milyen érzés mélán ivóvizet hordani csónakon a turistáknak: a szeme nem hívogat kérdezősködésre.
Első joburgi barátnőm a svájci Giesele volt, aki
hosszú hajfonatokkal szaladgált az Alpokban, és akit szigorú mamája mindentől eltiltott - hellbrow-i szalonja csodálatosan virágzik, mert olcsó cassandratown-i fekete lányokkal dolgoztat. Törülközőt mosnak, és minden durva munkát elvégeznek, oly kevés pénzért, hogy állandóan bővítheti üzemét. Az idén manikűr, jövőre arcápolás. Ha egy fekete lány csak a legkevésbé is cheeky, azonnal szedheti a sátorfáját; temérdek szófogadó bennszülött lány van, aki nagyon hálás, ha felsöpörheti a hajat a földről és évekig törülközőt moshat. Olyan boldogok, csak megszabaduljanak mindenféle tanulástól! Gieselein a fekete lányok füle hallatára is elmondhatja ezt, a mama erkölcseit képviselő hosszú hajfonatokat már rég levágatta és elzárta, már soha nem lopakodhatnak elő, nem árulhatják el a madamot - így aztán a fekete lányok nem merik megkérdezni, milyen érzés volt az, amikor még semmihez sem volt mersze.
Ezek a világ szegény vidékeiről idemenekült emberek Joburgban kivakaródznak és dicsérik előrelátásukat, hogy nem maradtak Európában ostoba falu bolondjának vagy adófizetőnek.
Gyűlölök potyán dolgozni. Éppen úgy gyűlölök, mint mindazok a smalandiak, hollandok, görögök, németek és korábban a gürcölő írek, akik most benépesítik Joburgot és meggazdagodnak. Miért páváskodnék magán-lelkiismeretemmel, miért gondolnám, hogy gyalázat semmiért dolgoztatni a feketéket, amikor mindenki más úgy vélekedik, hogy ez all right.** Mindegy, hogyan szerzek vagyont, csak már lássam. Hisz a feketéket így is, úgy is kifosztják.
Csakhogy a külsőm erre nem alkalmas. A tekintetem nyílt, becsületesnek látszom. És nagyon büszke vagyok.
A sarki görögben nincs semmi büszkeség. Tonnaszámra lenyelt minden megaláztatást, hogy elérhesse jelenlegi testességét. Nem büszke, csak mohó. A gyerekei hájasok, mint a disznók, ott ülnek a pult mögött, és magazinokat olvasnak. Apjuknak eszébe sem jutott, hogy iskoláztassa őket: elég, ha mindig jóllakottak, soha ne kelljen csónakon ivóvizet hordaniuk, vagy coca-colás rekeszeket cipelniük - és a görög elégedett. Gazdag és elégedett. A fekete boyok így is, úgy is éheznek.
Mi ketten, én és az én okos fiam, mi tudnánk, miképpen lehetne a pénzből tudást, műveltséget fakasztani. És ez nekem nem fog sikerülni, az olcsó fekete munkaerőből származó nyereség nem nekem jut, az csak a görögöt hizlalja. És a görög parvenü, az ír rabszolga és a svájci fodrásznő előtt porban csúszó feketék mind a képembe röhögnek, és azt kérdezik: - Na, hogy érzi magát?
Megérthetik: az embernek, amikor olyan fia van, mint Igor, valakinek kell lennie.
VALAKINEK!
Nemigen jön álom a szememre. És megtörténik, hogy amikor az ágyban hánykolódom, Igor felébred, és az éjszaka kellős közepén megszólal: I love you, dad***.
Nem felelek; egy pillanatig úgy érzem, halott vagyok, annyira fáj a boldogság. Megint megszólal, kicsordul belőle a mondanivaló: - Ide hallgass, Apu! én szeretlek téged.
Öröm borzong rajtam végig, aztán mintha fulladni kezdenék. A szívem nem fér a mellembe. És a szívem nem elég tágas, hogy beleférne a válasz, amelyet a fiú megérdemelne. És az öröm bűntudattá válik. Szeretete több, mint amit el tudok viselni. Túlságosan tiszta, olyan érzékenyen érint, hogy alig merek lélegzetet venni.
Istenem, engedd, hogy meghaljak, az ő szeretete több annál, amit el tudok viselni. Istenem, engedd, hogy meghaljon, és Irma, aki az égben van, a keblére ölelhesse. Hogyan tudnám kiérdemelni az én fiamat, hogyan tudnék vezekelni, méltó lenni hozzá! A fiam hangja lágy és tiszta, mint a harangvirág: - Alszik, nem hallja, amit mondok. De azért igaz. Szeretem Aput.
Felsóhajt és elszunnyad. Légszomjamból hullámokban árad rám a sötétség.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
