Sara Lidman, 14. rész, 15. rész, 16. rész
17. rész
Kellett egy nő, akit lerohanhatok, hogy megtisztítsam testemet az erőszakká duzzadó gyöngédségtől. Reggel, a növekvő fényben, enyhül a nyomás. A fiam már nem olyan fullasztóan kedves, amikor felébred, és parancsolgatni kezd. - Apu, hol a teám? - Jó ideje ez az első reggel, amikor nem kérdezősködik Gladness felől. Hála istennek, elfelejtette Gladnesst. Együtt megfürdünk, hancúrozunk, bokszolunk, fröcsköl a víz, ő az én pompás kölyköm, ő teszi boldoggá hétköznapjaimat - majd csak meglesz az óvodában, amíg én a mindennapi kenyérért küzdök...
Micsoda öröm felöltöztetni őt - úgy tisztelem Igor ruhadarabjait, mintha ereklyék volnának. Mire a kocsihoz érünk, máig a mindennapos viszálykodás leskel ránk. A platánfa tolakodik közénk. Lombja elszáradt az elmúlt hetekben, nem sarjadt zöld hajtás a helyében. Kitartóan szitkozódom, hogy az évszakokkal valami nincs rendben ebben az országban - hiszen a fa virágozhat, miközben néhány ága már gyümölcsöt hordoz, akkor meg miért van az, hogy a sétány minden fája egyszerre hullatja a lombját? Biztonság kedvéért mégis mindent megteszek, hogy eltereljem Igor figyelmét: amikor arra járunk, az ellenkező irányban mutatok valamire, kitalálok valami játékot, amely arra kényszerít bennünket, hogy lenézzünk a kavicsos útra. - Tud-e Igor akkorát lépni, mint Apu? Próbáld csak meg! - de most semmi nem jut eszembe, és Igor nem felejtette el a fát. Odaszalad, és trillázni kezd: - Jó reggelt, Uno bácsi: van még néhány bogyód egy repülő pirók számára? - Kihívóan néz rám, hogy feleljek. Én hallgatok. Igor kiabálva szólongat, közben megfogja a platánt. - Alszol, Uno? Miért nem felelsz?
Azt mondom, most nincs időnk játszani, sietnünk kell, Igor szemrehányó tekintetet vet rám. - Ez nem játék, ez komoly dolog, és Unónak felelnie kell. Bizony ez komoly dolog, Gocksjö a tét! Átkozom ezt a fát, mert elárulta az én vörösberkenyémet. Igor nem lát fel a koronáig, nem érti meg, hogy a fa beteg. Azt mondom, Igor azért nem kap választ, mert tévedett. A tanyánk mellett álló vörösberkenyét hívják Unónak.
Igor rám néz és cheeky lesz; megkérdezi, elment-e a józan eszem? Komolyan azt hiszem, hogy ő nem tudja megkülönböztetni Unót a többi platántól? És addig nem mozdul innen, amíg választ nem kap. - Jó reggelt, Uno, van még néhány bogyód ...
Ne szóljon ehhez a pusztulást idéző fához! Veszélyes az ilyesmi.
- Tévedsz, kicsi Igor, ez a fa nem a mi vörösberkenyénk.
Akkor már fütyül az egészre, másképpen néz rám, tárgyilagosan: teljesen mindegy, neki van-e igaza, csak az igazság igazság legyen. Egyetlen könnycsepp sem homályosítja el a szemét. Ha most tétovázok, akkor elvesztünk. Oly forró a tekintete, konokságom megolvad. Kegyelmezz nekünk, a fiamnak, a mi életünknek.
- Ne vedd a szívedre, Igor, mindenki tévedhet...
Akkor lesüti a szemét, kisöregesen\ fontolgatva. Amikor végre felnéz rám, mintha éveket öregedett volna, tekintete felnőttes: meggörnyed, mintha terhet raknának a vállára. Nem sír. Elvörösödik, és megindul előttem a kocsi felé. Máskor egész úton az óvodáig csacsog, most egy szót sem szól. Megkérdezem, vajon ma is Denis-szel játszik-e majd, mint tegnap. Nem felel. Lakást kell változtatnom. Ez az egyetlen módja, hogy megmeneküljek ettől a korhadt platántól.
- Igor haragszik Apura? - Nem felel.
Odaértünk, a kocsiajtó fogantyújával bajlódik; a férfiasságnak ezzel az apró próbatételével még nem boldogul, rám néz, hogy segítsek neki.
- Szóval inkább beszélgetsz Denisszel, meg az oviban a nővérekkel, mint öreg Apuddal?
Ha ma meghalnék, ha most látnám utoljára, ezzel a merev, hideg emlékkel búcsúzna tőlem? Megkérdezem, akarja-e, hogy Apu érte jöjjön délután vagy inkább a nővéreknél marad? Erre sírni kezd. Nem akar kiszállni a kocsiból. Az ölembe kúszik, hogy velem jön, nem akar a többiek közé menni. Múlik az idő, most már elkésem a munkából, ha nem sietek. Azt mondom, hogy Igor legyen Apu engedelmes fia, menjen csak a többiekhez, mert Apu nem ér rá egész nap játszani, Apunak dolgoznia kell értünk. Elsírja magát, és azt mondja: ígérjem meg, hogy érte jövök.
Megsimogatom, és éppen olyan szomorú vagyok, mint ő, nem tudok beszélni, amikor a gyermekem sír. Belém kapaszkodik, úgy megyünk a rácsos kapuhoz, ahol az egyik nővér, a legédesebb, már jön is elénk. Szívszaggató búcsúzásunkat látva könnyes lesz a szeme. Kinyújtja a két karját és azt mondja, hogy a kis Igor ne szomorkodjon, hisz Apu ma délután is érte fog jönni. Igor feléje üt, a nyakamhoz bújik, könnyei úgy égetnek, mint a csókok. Ezt mondom: - Igor, most bátornak kell lenned, mutasd meg, hogy Apud nagy fia vagy. - Zokog, most ő nem jut lélegzethez, igen, érzem, olyasfajta szorongással ver a szíve, mint az enyém vert az éjjel - hogyan is lehetséges, hogy az ő rémülete tompítja az enyémet.
- De Apu, ígéééérd meg, hogy jössz! Honnan szedi az olyasmit, hogy talán nem jövök el? Hisz ő az életem. Ha van gyerek a világon, aki bizonyos lehet abban, hogy szeretik, hát akkor Igor az, az én fiam. Szelíd kényszerrel lefejtem a karját a nyakamról, és átrakom a szeretett lényt a nővér ölébe, ahol rúgkapálni kezd. Elindulok, és bánatosan - de félelmetesen megnyugodva — integetek és hallom, ahogy utánam kiabál: — Don't leave me, dad, ne hagyj itt! Elhajtok, és rövid időre úgy érzem, kiegyensúlyozott vagyok. Osztozik velem a szeretet fájdalmában, nem vagyok egyedül.
De aztán a gyárban! Tízen vagyunk fehérek, és kilencvenen a feketék. Az első óra azzal telik el, hogy az ember kiabál és üvöltve szitkozódik, mert a boyok csak így hozzák oda a szükséges holmikat. Rögtön eltunyulnak, amint az ember nem tartja rajtuk a szemét. Közömbösek Egyikük sem reggelizett, még egy csésze teát sem. De ahogy a delelőn előrehalad, pusztán a közös munka is erőt ad nekik. Tizenkettesével, ütemesen emelik a kábeleket, minden mozdulatot kiáltás kísér, azonos ritmusban emelnek, tánccá formálják az emelést. A ritmus csökkenti a súlyt. Az emberek feloldódnak a hangokban, a zúgó ritmusban, mely előcsalogatja, felszabadítja erejüket, szinte ez mozgatja a könnyűvé vált súlyokat; az emberek nem is tudják, mit csinálnak. Járnak mint a tenger hulláma, és nem kérdik, merre tart a hajó.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
