Sara Lidman, 16. rész, 17. rész, 18. rész

19. rész

Lehetett ebben valami rosszindulat. Valakinek biztosan eljárt a szája, hogy én Franco oldalán harcoltam. Ezerkilencszázharminckileneet írtunk. Akkorra már megértettem, hogy három évvel korábban nekem is a Népfront oldalára kellett volna állnom. Cseppet sem voltam fasisztább Rolfnál, akit harminchatban velem együtt elvágtak anatómiából, s akivel akkor beültünk a „Rullan"-ba egy pohár sörre. Huszonkét évesek voltunk, s tudtuk, hogy mindketten többet érünk azoknál a sunyító, serény és gyerekképű medikusoknál, akik átmentek a vizsgán.

Rolf nem volt nyúlszívű, azt mondta, menjünk Spanyolországba. Egyetértettem vele. Csakhogy ő egészen természetesnek tartotta, hogy a Népfronthoz kell csatlakoznunk! Én meg min­denáron meg akartam mutatni, hogy van önálló véleményem - és csakis ezért -, kijelentettem: Francóhoz csatlakozom. Rolf ezen felháborodott, haraggal váltunk el - jóllehet neki sem volt komolyabb oka a spanyolországi útra, mint nekem. Ma már orvos odahaza, nagy praxisa van, megállapodott ember. Neki nem kell levegő után kapkodnia. Öt nem vágták el a belgyógyászati szigorlaton, vele nem pimaszkodtak apró gnómok - nem is kellett azzal palástolnia szégyenét, hogy részt vegyen egy újabb háborúban.

Vajon ezt az orvost elvágták-e valamiből? Dél-Afrikában született? Valami megaláztatás elől menekült a tengerentúlról? Részt vett-e valamilyen háborúban, vállalt-e valami kockázatot? Vagy csak pénzt keresett? Tíz percig foglalkozik velem, és ez elviszi egynapi keresetemet. Két napom oda van, és majdnem szívszélhűdést kapok attól a gon­dolattól, hogy holnap megint munkába kell mennem, és körülvesznek azok a fekete madarak.

Kiváltom a gyógyszert, beveszek egy tablettát, máris puhábban lélegzem. Ebédidő. De nem vagyok éhes.

Minden kávéházi asztalnál fehérek ülnek; a járdákon bandákba verődnek a feketék, játszanak ezt is, azt is. Krétával négyszögeket rajzolnák az aszfaltra, és abba más híján palackkupakokat, szegeket, gombokat vagy kavicsokat dobnak, esetleg kockát vetnek. Játékéhségük másfajta éhséget csillapít. Ha sikerül egy dobás, cigánykereket hánynak.

Két elkeseredett férfi kihívó Tanganyika-köszöntéssel üdvözli egymást a szokásos szau bona - látlak - helyett. Ezekben a napokban sokat írtak Tanganyika küszöbön álló önállóságáról.

Egy kölyökbanda esernyőszállítmányra tett szert, nagy büszkén nyitogatják, a vállukon pörgetik a paraplékat, mint a napernyőt. Az egyiknek öt ernyője is van. Arcán tükröződik a várható ámulat  és a hála: ahogy papa, mama, a lányok meg az öcsiké fogadja majd az ajándékot. És a hirtelen bánat - miért is nincs húsz, hogy az egész rokonságban mindenki kaphasson egy ernyőt!

Egy férfi, aki a nyugati holmit tiszteli, afrikai rongyaiban és fekete bőrével, olyan magányos, akárcsak én magam - leírhatatlan imádattal bá­mul egy fűzővel telezsúfolt kirakatot. Folyik a nyála.

Egy óriás termetű zulu - a fülcimpájába fúrt nagy lyukakról s a fülében lógó díszes, lapos tubákszelencéből ítélve rezervátumban született és nincs megkeresztelve - gitárral ringatja el a lelkét. A gitárt több száz éve találták fel Portugáliában, hatvan éve vitték be Mocambique szigetére, onnan egy joburgi bányába került, a gitár és mindenféle vonós hangszer modelljeként. Ez az umdoda alig néhány hangot ad, mindig ugyanazokat. A dallam alárendelt szerepet játszik, a zenész nem hallja, hogy folytatást kíván, egyetlen motívuma a ritmus. A férfi bokáján és csuklóján vaspántok. Arca békésnek látszik a sportsapka alatt: mintha Ábrahám kebelén ringatózna.

Egy cselédasszony hömpölyög végig az utcán, fején főzőlap, nem is fogja a kezével, pedig egy fehér gyereket is cipel a hátán. Így ülhetne Igor is, és minden pillanatban az a veszély fenyegetné, hogy megöli egy főzőlap vagy valami más hasonló gyilkos szerszám, ha nem küldtem volna el azt a nőt.

Egy másik afrikai nő jön szembe, kézen fogva vezeti a fiát. Régi értelemben véve mindketten szépek, olyan arckifejezéssel viselik rongyaikat, mintha egy magas rangú férfiú szeretné őket. Rákhel és József.* De semmijük sincs. És a nő nagyon is jól tudja, hogy tilos behoznia a fiát a cíty-be. Pedig nem látszanak könnyelműeknek, inkább előkelő komolyság sugárzik róluk, pedig aligha van rá okuk, hisz minden pillanatban elkaphatja őket a rendőrség. És ők mégis megteszik: nekem pedig, akit száz meg száz törvény és rendelet véd, nekem minden pillanatban reszketnem kell.

Az a különbség közöttünk, hogy az a nő nem szereti annyira a fiát, mint én az enyémet. A ter­mészet gondtalan gyermeke ő, szívesen fogja egy ideig a természet egy másik gondtalan gyermekének a kezét. Mit törődnek a jövőjükkel? Nem szükséges, hogy győzzenek: merő tévedésből is megőrizhetik a győztes magatartását. De önbizalmuk nyugtalanít.

Folytatjuk!

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman