Sara Lidman, 19.rész, 20. rész, 21. rész
22. rész
Kocsin megyünk. A szívemen már nem érzem a szorítást, kis időre feloldódik a bosszúságom, jól érzem magam, gyöngyöző bort iszom gunyoros tanító nénimmel. Megkérdezem Kathleent, miért sóhajtozik olyan férfi után, aki méltatlan hozzá, és miért nem fogad el engem. És miközben így locsogok. nem is látom olyan reménytelennek a dolgot. Talán nem is adom el a gyöngyöket, hanem adandó alkalommal visszacsempészem őket. Kathleen odahaza a birtokon...
Ő törődne a házi dolgokkal, vigyázna arra, hogy Igor megfelelő könyveket olvasson, nem tolakodna közénk, csak éppen ott lenne, mint egy támasztó pillér. Angol tanulóköröket vezethetne, ezzel kellőképpen becsempészne Gocksjöbe valamit a nagyvilágból; igénytelen külseje semlegesítené kalandor megjelenésemet. Olyan, akár a kammerdali parasztok, akik azt tartják magukról, hogy őket nem lehet becsapni.
- Éjszaka azt álmodtam, hogy végigmentem a birtokon, Igor a Gyöngy nevű fajtiszta kanca hátán ült, és lovagolni tanult. És amikor elmentünk a ház előtt, kiálltál a lépcsőre, és odaszóltál: „Szervusz, Igor". Nem hellót mondtál, hanem szervuszt, ahogy mi szoktuk. Kathleen, vajon miért beszélsz svédül az álmaimban ?
Elvörösödik - a bortól, vagy az udvariaskodástól -, és azt mondja, ne gúnyolódjak vele.
Megkérdezem, miért jött Joburgba. Azt feleli, el kellett valamit intéznie, de aztán még valami közbejött. A politika soha nem érdekelte különösebben, de itt Joburgban, ezt nem lehet elkerülni.
- Itt ülünk egy afrikai étteremben, de egyetlen afrikai vendéget sem látni, ők hol esznek? Ők nem számítanak?
Azt felelem, hogy az afrikaiak nem számítanak, mert nem számolhatók meg. Túl sokan vannak. Nem értékeli a szellemes választ.
- Nem csupán a vendéglők és a könyvtárak vannak az európaiaknak fenntartva, hanem a vicceitek is. A legkorlátoltabb elcsépelt frázisokat mondjátok az afrikaiakról, és olyan arcot vágtok, mintha elvárnátok, hogy egész Európa egyetértően harsogjon. Ha néhány néger kijelentené Londonban, hogy túl sok angol él a városban, jót nevetnének rajta, de ha ez a minimális sötét bőrű kisebbség el tudná érni, hogy az angolokat minden étkezőhelyről kizárják, akkor az már cseppet sem lenne mulatságos.
Elhárítom magamtól Joburg szegregációs humorérzékét - nem én találtam ki, hogy túl sokan vannak -, csak egy közszájon forgó megállapítást idéztem. Jövevény koromban én is éppen ilyen érzékeny voltam a faji megkülönböztetés legkisebb megnyilvánulására is. De el kell tompulni, különben egyetlen hetet sem bírna itt ki az ember. Egyébként ne higgye, hogy az afrikaiak szegény nyomorultak, akik nem értik a humort. Megvan a maguk zsargonja, amely nem kíméli a fehéreket. Akar találkozni néhány feketével? Jó cimborám egy csomó afrikai. Csak tartson ki mellettem, és akkor annyival találkozhat, hogy meg sem tudja számolni őket. De hiába, már nem tudom feltámasztani az ebéd elején kivirágzó összhangot. Kathleen a szavakra figyel, semmi érzéke a hangulatokhoz. Amíg semmi köze hozzám, addig tehet észrevételeket. Később majd meglátjuk, miféle véleménye lesz. Vagy elképzelhető, hogy elérhetetlen marad a számomra?
Körülöttünk kövér hölgyek ülnek az asztaloknál, virágos selyemruhában, mindegyikük mellett csomagok tornyosulnak a székeken. Étkezésük egybeolvadó, folyamatos panaszkodás közben zajlik le. A jelenlevő fekete felszolgálók, az otthoni fekete szolgák és a soha nem látott, de iszonyodva sejtett fekete afrikai milliók - ez a siránkozás szentháromsága. Akik feltalálták a kereket, a kereszténységet és a relativitás-elméletet, nem tudják, meddig kell még kitartaniuk, hogy ezeket az értékeket megvédelmezzék a vadak rohamától. Kalhleen a tányérjába néz, titkolni akarja, hogy odafigyel vagy azt hiszi, egyetértek azokkal a némberekkel. Először hallja ezeket a történeteket, és nem érti, hogy aki itt él egy ideje, az már belefáradt.
Annyit hazudnak, hogy már észre sem veszik... Azt hiszed, hogy Christine ostoba? Nem, csak cheeky, cheeky! De most azt hallgasd meg, Apolló mit sütött ki... Arról szó sincs, mintha ostobák volnának, csak nem lehet kiművelni őket… Nekem megvan a magam elmélete a bennszülöttekről. A legbűbájosabb emberanyag, de semmi kedvük ahhoz, hogy kifejlesszék belső tartalékaikat... Most kimondtál valamit - csak ne olyan hangosan...
Láttad a kis feketéket? Gyönyörűség rájuk nézni. És tele vannak bizalommal. De aztán - lehetetlenség bánni velük. Hol tanulják ezt az önfejűséget? ... Meg tudod érteni, miért gyűlölnek bennünket ennyire? Meg tudod érteni - azok után, amit értük tettünk ... Megmondom, hogy van ez: én szeretem a bennszülötteket.
Igen, és látom, nagy szemeket meresztesz és azt kérdezed, elment-e a józan eszem. De én túlságosan becsületes vagyok ahhoz, hogy hazudjak. Szeretem őket. Tehetnek ők arról, hogy feketének születtek? Csak kérdezem. Mindennap lihegve kérdezem: tehetnek róla, hogy ilyennek születtek? Így aztán szeretem őket. És a keresztények, valamennyien, kedvükre gúnyolhatnak ezért. Szeretem őket, mert én már csak olyan vagyok, hogy szerintem nem szabad gúnyt űzni a szerencsétlenségből...
Akarsz valami murisat hallani? ... Please, persze az isten szerelmére! Hisz halálra unom magam... Tudod, a bennszülöttek bolondulnak azért, hogy telefonáljanak... Igen, és ez nem nevetséges? Mintha valami fontos mondanivalójuk volna... Azelőtt, ha ebédelni mentem, soha egy perc nyugalmam nem volt, mert tudtam, hogy a szolgák addig a telefonon lógnak. A munkaidő kellős közepén!
Nálam sincs másként. És kitaláltál valamit, hogy békességed legyen ? ...
Lakatot tettem a tárcsára ... Nohát, ilyen jót régen hallottam! Van ilyesmi?... Idenézz, ez a kulcsa. A nyakláncom keresztje mellett hordom. így biztos vagyok benne, hogy nem vesztem el... Milyen édes! Az embernek valami régi mítosz jut az eszébe, amikor így együtt látja ezt a kettőt, a keresztet és a kulcsot. Hogy is van az a mítosz? Olyan rossz a memóriám.... Tény az, hogy szeretem a bennszülötteket. A férjemnek soha nem merném bevallani, de neked mindent elmondhatok...
És ezen mit értesz? El tudnád képzelni, hogy a lányodat... Ne butáskodj! Természetesen esztétikai szempontból gondolom. Mint az utcakép gazdagítása!... Ja, ha így... Tudnának-e így szeretni és énekelni és táncolni, ha boldogtalanok volnának?... Pénzzel csak zavarnók a boldogságukat - kegyetlenség lenne a részünkről... Éljenek a maguk módján, mi meg a magunkén - akkor mindenki elégedett lesz... Igen, egy csepp tisztelettel kell lennünk egymás sajátosságai iránt.
Csakhogy az ő ízlésüket nem tudom respektálni, ezt már meg kell bocsátanod. A napokban elhatároztam, próbára teszem a cselédlányt, kíváncsi voltam, mi lesz az eredmény. Ezért elővettem egy borzalmas selyemrongyot, még a háború előtti időkből, évtizedek óta nem uralkodott ilyen borzalmas divat, és azt mondtam neki, övé lehet, ha akarja.
Tébolyítóan nézett ki abban a kacatban, az egész arcból csak a fogsorai látszottak meg a szemefehérje, ahogy forgatta. Nem is tudtam, nevessek-e vagy sírjak... Vajon akkor is éppen úgy ragaszkodnának, ha úgy éreznék, hogy rosszul bánnak velük? Szeretnek bennünket, ez az igazság, de próbáld ezt megmagyarázni egy külföldinek!...
Folytatjuk!
Minden vasárnap-hétfő-kedd Apud, fiam! Regényelj' velünk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
