26. rész

Időnként egy manöken jelenik meg, körbemegy az asztalok között, aztán eltűnik, és új ruhában jön vissza, forog, illeg-billeg, engedi, hogy kövér nők megtapogassák az anyagot, milyen a minősége, és ő megmondja a ruhák árát. Szép szőke nő, remek a lába. Szemezni kezdek vele. A negyvenes években gyakoroltuk az ilyesmit a tánclokálokban a műszaki egyetemről jött haverokkal Látja, hogy értékelni tudom az előnyeit - a két szememmel, amelyek az én előnyeim. Elegáns ruha van rajta, oda­jön az asztalunkhoz. Kinyitja a kabátkát - feltárja domborulatait -, és megmutatja Kathleennek a selyemfehér bélést. - Nyolc guinea - mondja.

A melléről felnézek az arcára, és kiszalad a számon : - With you and all ?[1]

Angolul ártatlan vicc, nem olyan durva, mint a svéd „téged is beleszámítva?", amikor a falusi felszolgálólányok a számlát hozták. A manöken hűvösen azt mondja: - No - és átmegy a következő asztalhoz.

Kathleen elvörösödik dühében. - Uramisten - mondom -, akinek ez a foglalkozása, és látható örömmel mutogatja a kabátbélést, bizonyára nem veszi rossz néven az ilyen érdeklődést.

- Kétséged lehet, hogy rossz néven vette?

- Múló fennhéjázás. Nem hiszed, hogy meg tu­dom ítélni, milyenek ezek?

Kathleennek már nem kásás a hangja; mély, szinte dallamos hangon szid. Vegyem tudomásul, hogy otromba fajankó vagyok.

- Vajon nem tulajdonítasz-e a kelleténél na­gyobb jelentőséget egy ilyen apró megjegyzésnek?

- Nagyobb gorombaságokat is hallottam már, és a szemem se rebbent.

- Akkor meg miért kell minden szavamba belekapaszkodni?

- Nem önmagukban kell nézni a szavakat... hanem azt, hogy kik vagyunk ... és milyen kapcsolatban vagyunk a hallgatóval...

- A mesterségével jár, hogy tűrnie kell a tréfát.

- Ha kényes a mestersége, annál nagyobb tapintatra tarthat igényt.

Ha csak sejtené is, milyen nevetségesen visel­kedik! ö, akinek semmije, sincs, óvni akar egy olyan nőt, akinek mindene megvan, egy hús-vér próbabábut, aki tudja, mi kell a férfinak, és meg­szokta, hogy ennek alapján taksálják meg. Tíz perc négyszemközt ezzel a manökennel elegendő lenne számomra ahhoz, hogy kiszedjem a huzatjából, és nem is kellene segítenem a cippzárnál. Hogy is sejthetné Kathleen, micsoda forróság van egy ilyen selyemhideg no mélyén?

Suttogva kárál tovább. - Az első pillanattól kezdve nem tudtam, minek higgyek: a szemednek vagy a szádnak? Most már tudom. Merő tévedés, hogy egy asztalnál ülünk.

Mennyire utálom! Mennyire vágyódom Igor után!

Kathleen reszket az erkölcsi magasfeszültségtől; ez a kékharisnya engedménye a hiúságnak, hogy a külvilág azt higgye róla, ő is éppen olyan, mint minden lány, amikor bukott nővéreiért emel szót.

Igornak új ruha kell. Venni onnan kell, ahol van, és tenni oda kell, ahol nincs. Nem elég, hogy ép és tiszta legyen a ruhája, arról is gondoskodni kell, hogy jól öltözött gyerek benyomását keltse. Láttam egy csinos ruhát, kék tiszti szövetből készült, zsebek is vannak rajta.

Egy pillanatra megfeledkeztem Kathleenről, de visszaránt magához: - Kivel vagy te ilyen bizalmas viszonyban ?

Arra sincs időm, hogy válaszoljak - Igor az én bírám, egyetlen zsinórmértékem -, máris nekem ront: - Valaki járhatott az eszedben, akinek im­ponált volna ez a pimasz kérdésed?

Szóval azzal vádol,- hogy beszennyezem Igor fantáziáját, én, aki soha egyetlen szót nem mondok előtte! Most már kétségtelenül sokat en­ged meg magának ez a nő. De legyűröm felháborodásomat, és azt mondom, hogy bizonyára túl sok könyvet olvasott. A valóságban az ember jóhiszeműen társalog, abban a hitben, hogy nem fogják minden szavát patikamérlegre tenni. Hát nincs joga az embernek ahhoz, hogy baráti társaságban megeresszen egy-egy kevésbé fennkölt tréfát, rögtön azzal kell fenyegetni, hogy leveszik a fejét?

Őkisasszonysága így felel: — Vannak gyilkos tréfák is.

Veszi magának a bátorságot, hogy ugyanannak a gondolatnak adjon kifejezést, amelyet Irma fogalmazott meg; a véletlenből szentségtörés lesz. Kathleen az én titkos és nyílt ellenségem. Poharat emelek, és svédül mondom:

- Egészségedre! Már régen vártam, hogy szembenézhessek veled.

Kéri a számlát, fizet és megy. Nagyszerű, leg­alább megengedhetek magamnak egy extra konyakot, és közelebbről megnézhetem a manökent.

Folytatjuk!

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman