„Az emlékezés és a megbocsátás lenyűgöző regénye.”

 Clara Sánchez: A láthatatlanok című regényből közlünk részletet.   

A  könyv a Park Kiadó gondozásában jelenik meg a 83. ÜNNEPI KÖNYVHÉTEN. 

Sandra nemrég tudta meg, hogy terhes egy olyan férfitól, akibe nem szerelmes, felmondott a munkahelyén, és egy rövid időre nővére tengerparti házába költözött, hogy kitalálja, mihez kezdjen az életével. Egyik nap rosszul lesz a parton, és egy kedves, nyolcvanas norvég házaspár siet a segítségére, úgy bánnak vele, mint a nem létező nagyszülei. Olyannyira ártatlannak tűnő barátság alakul ki közöttük, hogy a lány beköltözik Christensenékhez, és fizetést is kap azért, hogy az idős Karint szórakoztassa...

Ezzel egyidejűleg Buenos Airesből megérkezik egy öregúr, Julián, aki minden lépését követni kezdi ennek a véletlen által összehozott három embernek. Egy napon megszólítja Sandrát, egy újságkivágást ad neki, és feltárja előtte a múlt rémisztő részleteit. Elmeséli, hogy ő a mauthauseni tábor egyik túlélője, a koncentrációs táboré, amelyet Sandra csak fekete-fehér filmekből ismer, s amelyhez semmi köze. Elmondja neki, hogy Christensenék nem azok, akiknek látszanak. Sandra kezdetben nemigen hisz az öreg nácivadásznak, de lassan új szemszögből kezdi látni az idős házaspár szokásait, barátait, másként értelmezi szavaikat és hallgatásaikat. Aztán lassan feltárul a kép, és Sandra egy rémtörténet főszereplőjévé válik, nem is sejti, hogy naivitása vagy vakmerősége életveszélybe sodorta.

www.parkkiado.hu

Clara Sánchez, az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol írónő. Guadalajarában született, a gyermekkorát Valenciában töltötte, majd Madridban telepedett le, ahol jelenleg is él. A Complutense Egyetemen Hispán Filológia diplomát szerzett. Éveken át tanított, rendszeresen közreműködött a TVE, a spanyol közszolgálati televízió  A nagy mozi című műsorában. A legnagyobb példányszámban eladott spanyol napilap, az El País állandó szerzője. Nyolc regénye jelent meg, az Últimas noticias del paraíso (Utolsó hírek a paradicsomból) című 2000-ben Alfaguara-díjat kapott. Legutóbbi regénye,  A láthatatlanok 2010-ben elnyerte a rangos Nadal-díjat.

Részlet a műből:

Sandra

El kellett vinnem Karint a terepjáróval tornázni. Rehabilitáció helyett tornának hívtuk. A tornaterem a központban volt, a főutcában, ahol képtelenség volt parkolni, ezért kitettem a bejáratnál, én pedig továbbmentem, hogy helyet keressek és járjak egyet. Egy óra múlva felvettem, s magamban azt kérdeztem, ugyan mennyit fizetnek nekem mindezért, eszembe jutott Fred, aki valamicskét pihenhet, hogy most megszabadult ezektől a kötelezettségektől. A tornán kívül ott voltak még az orvosi vizsgálatok és a vásárlás a bevásárlóközpontban. De Karin szerette a kirakodóvásárokat is, ahol régi cserépedényeket keresett, szeretett fodrászhoz járni, és sétálni egyet a tengerparton, ha a strandon nem lehetett, akkor a Tengerparti sétányon. Szeretett mesélni a norvég tanyán töltött gyermekkoráról, az édesanyja páratlan szépségéről, édesapja férfias szépségéről és fivérei, valamint saját szépségéről. A lazac szépségéről, mindig az volt a vacsora, és az éjjeli fények szépségéről. Amikor elfáradt, engem kérdezgetett az életemről, mert a csendet nem viselte el. Én is a karmai közé kerültem, a náluk töltött napok alatt lassan megszoktam, semmi különöset nem kellett tennie, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

Vajon mihez lesz ma kedve, tűnődtem, amikor kitettem a tornaterem bejáratánál, továbbhajtottam, s amikor a sarokra értem, egy férfi üdvözölt levett kalappal. Megismertem Juliánt, ő akarta kibérelni a nővérem házát. Intettem neki a kezemmel, de ő elindult a terepjáró irányába.

– Beszállhatok? – érdeklődött, és kinyitotta az ajtót.

Megkérdezte, meghívhat-e egy turmixra. A világítótoronynál felfedezett egy helyet, ahol valódi gyümölcsből készítik. Tipródtam, megkockáztathatom-e, hogy elmenjek vele. Közöltem vele, hogy pontosan egy óra múlva vissza kell érnem, de ez már kimondva is furcsán hangzott, mintha nem is én lettem volna, én, aki mindenhonnan elkéstem. Ráébredtem, hogy nem tudnám elviselni Karin neheztelő tekintetét, amiért megvárakoztattam.

Elindultunk, és nem sejtettem, hogy a Napsugár Villa ettől a pillanattól fogva már nem ugyanaz lesz, mintha felment volna a színházi függöny, és elkezdődött volna az előadás. Nem értettem meg azonnal, először nem akartam megérteni, megrémültem. Julián komoly volt. Összeráncolta a szemöldökét, szomorú volt a tekintete. Elővett a zsebéből egy újságkivágást, talán egy másik ház hirdetését.

– És a felesége? Sosem látom – kérdeztem, éreztem, hogy valami van a levegőben.

– A nejem meghalt, sosem járt itt.

Abban a pillanatban azt gondoltam, amint kiszállunk a kocsiból, jól tökön rúgom, és megszabadulok tőle. Egy erőteljes lökéssel kidobhatnám, gondoltam, és mire felkászálódik, messze járok.

– Sajnálom, amiért hazudtam neked – szólt –, de jobb így.

– Nem értelek – mondtam, miközben magamon éreztem a tekintetét, s visszategeztem.

Nem vettem le a szememet az útról.

– Esküszöm, sose kevertelek volna bele, de az a helyzet, hogy amikor megismertelek, már benne voltál.

Benne voltam? Ugyan miben? A kerti növények meg az öregek közt teltek a napjaim.

– Azt hiszem, nekem kell elmondanom, mibe keveredtél.

Egyáltalán nem szerettem, ha valaki manipulált vagy szórakozott velem. Ezért a kelleténél jobban fölemeltem a hangomat.

– Már tudom, mi a helyzet!

– Nem, nem tudod – ellenkezett, miközben leparkoltam.

Kezében az újságlappal egy kőpadhoz vezetett, ahonnan látni lehetett a tengert.

– Hogy viselkedik veled Fredrik és Karin?

– Fred és Karin?

– Igen, az öreg norvég házaspár.

Fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni, amikor azt feleltem, hogy jól, hogy kedvesek, tiszteletben tartják az intim szférámat, mint ahogy én is az övéket. Az intim szféra kifejezésen mosolygott. Nem tetszett, hogy kinevet, megbántódtam.

– Nem akartam ezt megmutatni neked – mondta, és a kezembe nyomta az újságcikket.

A lapon egy fénykép volt, egy pár fényképe. Kezdetben csak ezt láttam, mert még mindig az ironikus mosolyával foglalkoztam, mással nem törődtem.

– Kérlek, nézd meg jól, nem ismered meg őket?

– Nem tudom, mi abban a nevetséges, ha azt mondom, tiszteletben tartják az intim szférámat.

– Ez egy mesterkélt kifejezés, nem illik hozzád.

Elvettem a lapot, és jól megnéztem a fényképet. Fred… és Karin volt rajta. Alaposabban szemügyre vettem.

– Igen, ők azok – mondta Julián. – Nácik, háborús bűnösök. Fredrik Christensen zsidók százait semmisítette meg, érted, amit mondok?

Zavarba jöttem. Nem tudtam, mit gondoljak.

– Biztos vagy benne?

– Őt követtem. Nem akarom, hogy úgy távozzék a másvilágra, hogy nem ismeri be a bűnét, hogy valamiképpen nem fizet meg érte. Talán ő az egyetlen, aki ezek közül még életben van.

– Miért nekem mondod el ezt? Miért nem a rendőrségnek?

– Amikor idejöttem, pontosan erre gondoltam, hogy nyilvánosságra hozom, megkeserítem az életüket, de ez kicsinyes bosszú volna, ráadásul úgy gondolom, hogy másokhoz is elvezethetnek. Te jössz-mész az otthonukban, rád nem gyanakszanak. Ha nem lennél terhes, ha nem az unokám lehetnél, ha nem érezném aljas disznónak magam, hogy ilyesmit kérek tőled, akkor arra kérnélek, meséld el, mit látsz náluk.

– Nem láttam semmi különöset, különben is… ők a barátaim.

– A barátaid? Mint mondtam, nem szeretném, ha veszélybe sodródnál, de ezt verd ki a fejedből, ők senkinek sem a barátai, ők vámpírok, akik mások vérét szívják, s a te véred ízlik nekik, életet lehel beléjük. Tartsd nyitva a szemedet!

Nem ittunk turmixot. Julián pontosan tudta, hol kell velem beszélgetnie, hogy senki se lásson meg bennünket. A fák között félig-meddig megbúvó, egy fiatalból és egy öregből álló párnak néztünk ki. Már megvolt a Costa Azul Szálloda telefonja, ahol megszállt, arra az esetre, ha kapcsolatba akarok lépni vele, de arra kért, hogy semmi esetre se menjek oda személyesen, mert figyelik és veszélyes. Az volna a legésszerűbb, ha eltűnnék Christensenék és az ő életéből, és visszatérnék a saját, megszokott életemhez. Könyörgött, ne essek kísértésbe, és nehogy elmeséljek valamit is náci barátaimnak, legyek óvatos, később még hálás leszek neki.

– Tessék – nyújtotta oda az újságlapot –, olvasd el figyelmesen!

Összehajtogattam, és zsebre tettem.

De mit tudtam én Juliánról? Semmit. Egy szép napon megjelent nálam, és most jön ezekkel a furcsa dolgokkal. Hihető volt, mert léteztek nácik, és az is köztudott volt, hogy vannak a horogkereszttel meg ilyesmivel megbolondított neonácik, no de Fred és Karin? Ismertem őket, Karin egy díszpárnát tett a vesémre, amikor a kedvenc fotelomban ültem. Magas, füles és lábtartós volt. Átadták nekem a kandalló melletti fotelt, ugyan még nem fűtöttek be, de amikor majd begyújtanak, nagyon kellemes kuckó lesz. Fred nem beszélt sokat, amikor ott volt, elment, és hozott süteményt, felszolgálta a teát, Karin volt a társaság lelke. Karin tanított kötni, Fred olykor látogatókat fogadott, azokkal jó sokáig társalgott. De mi különös volt ebben?

Julián elbizonytalanított, gyanakodni kezdtem.  Rémes dolgokat mesélt a barátaimról. Azt mondta, hogy az ápolónő Karin gátlástalan bűnöző, több száz ember meggyilkolásában segédkezett azért, hogy magasabbra törjön a férjével együtt, akit maga a Führer tüntetett ki. „Van róla fogalmad, hány embert kell ahhoz megölni, hogy valaki kiérdemelje az aranykeresztet?” Arra kényszerített, hogy kételkedjek Fredben és Karinban, valamint hogy őbenne is kételkedjek. Már nem az a kedves, fehér kalapos öregúr volt, aki mindig a feleségét emlegette, most már nem tudtam, ki is ő valójában. Lehet, hogy volt felesége, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy egyáltalán nem érdekelte a házbérlés. Nem tetszett, hogy kihasznált. A norvégok legalább nem hazudtak, lehet, hogy nem mondták el nekem az igazat, valóban nem mesélték el az életüket, ami nyolcvanvalahány éves emberek esetében nem természetes, de minden, amit ez idáig tudtam róluk, olyasmi volt, amit magam láttam és hallottam, és magam következtettem ki.

Úgy döntöttem, nem vitatkozom. Az a legbölcsebb, ha nem kérdezek, és nem akarok többet megtudni. A legjobb lesz, ha nem hagyom itt ezt a furcsa embert, visszaviszem a faluba, aztán megyek Karinért.

És ha mindez igaz?, tipródtam. Még ha úgy döntök is, hogy otthagyom őket, egyszer vissza kell térnem hozzájuk. Feltűnne, ha nem így tennék, hátrahagynám azt a kevéske holmimat, amit odavittem, a kalciumtablettáimat, a terhescsíkok elleni krémet meg egyebeket. Aggódnának és megkeresnének, faggatóznának, és a helyzet rosszról csak még rosszabbra fordulna. És engem sem nyugtatna meg a dolog, este még aludni sem bírnék. Ráadásul, az igazat megvallva, furdalt a kíváncsiság. Ha most kiszállnék, ahogy Julián javasolja, és nem térnék vissza a Napsugár Villába, hanem olajra lépnék, azt megbánnám, gyötörne a kétség. Az élet vagy a sors erre a kanyargós útra sodort, melyen egyszerűbb továbbhaladni, mint sarkon fordulni, és távozni.

Az történt, amitől tartottam, a tornaterem előtt Karin morcosan várt.

Azzal mentegetőztem, hogy kifogyott a benzin, aztán a Napsugár Villába visszatérve fölmentem a szobámba, s az újságkivágást elrejtettem a szatyorban, amiben a ruháimat hoztam.

Julián

Nagyon ügyetlen voltam Sandrával, megijesztettem, de valamikor fel kellett nyitnom a szemét, már éppen eleget mutatkoztam, nem várhattam meg, amíg Fredrik egyik ifjú barma leüt valamelyik ut

utcasarkon, ő pedig tudomást sem szerez róla, kiknek a kezébe került. Nem volt vesztegetnivaló időm. Egyrészről a tudatlanság kisebb veszélyt jelentett volna számára, másrészről azonban nem lett volna vele tisztában, mi ellen kell védekeznie. Még elfuthatott, mindennek hátat fordíthatott volna, hogy úgy gondoljon az egészre, mint élete egyik legfurcsább epizódjára. Talán segítségre volt szüksége, hogy megfelelően ítélje meg mindazt, amit hátrahagyott azért, hogy idejöjjön.

Az én választásom ellenben eldőlt. Elhatároztam, hogy a végsőkig folytatom, egykönnyen nem szabadulnak meg tőlem, az se érdekelt, ha belehalok. Egyvalami aggasztott, mégpedig az elköltött pénzösszeg, amit nem is annyira a saját öregkorom, mint inkább a lányom idős napjainak biztosítására tettem félre. Ezt a feleségem sem helyeselné. Csak egyetlen lányunk volt, és Raquel azt mondta, ha már nem tudjuk megkímélni az élet nehézségeitől meg keserűségeitől, legalább ne nélkülözzön. Én pedig kényszerűségből vagy szeszélyből, nézőpont kérdése, eszelősen költekezni kezdtem.

A bérelt autó lecserélésekor is extra kiadásba kellett vernem magam. Amint átadták az új kocsit, némi megnyugvással eredtem ismét Fredrik nyomába, kaptam egy kis haladékot.

Követtem a Nordic Club parkolójába, amely zsúfolásig megtelt elegáns luxusautókkal. Újra a közelében lehettem. Egy félreeső helyen álltam meg, s amikor láttam Fredriket belépni, utánamentem. Levettem a kabátomat, és alá dugtam a látcsövet, de magamon hagytam a kalapot, hogy külföldinek látsszak. Számítottam rá, hogy a portás megállít, s mielőtt megszólalhatott volna, közöltem, hogy Fredrikkel jöttem.

– Csak leparkoltam a kocsit – magyarázkodtam.

A sofőrjének vagy a barátjának nézett, így természetesen beengedett. Elindultam Fredrik kimagasló feje felé, de messzire vitte tőlem nyurga lába, úgy mozgott, mintha parázson járt volna, és minden egyes lépésnél megemelte a vállát. Bekukkantottam a szalonokba, és az egyikben megpillantottam, egy fickóval beszélgetett, aki valaha nagyon erős lehetett, engem leginkább egy hájas disznóra emlékeztetett. Világos szem, tekintélyes toka, arcán még mindig látszott egy kardvágás nyoma. Pont úgy nézett ki, mint Otto Wagner, az Odessa nevű szervezet megalapítója, mellesleg mérnök, író és miegyebek, egy nyughatatlan állat, aki látszólag jó egészségnek örvend, s aki bizonyára nem éri be golfozással. A falnak támaszkodtam, hogy lecsillapodjak. Zaklatott és szomorú voltam, noha az én koromban a zaklatottság kevésbé volt ajánlatos, mint a szomorúság. Néhány mély lélegzetvételt követően öt perc múlva már csak a szomorúság maradt bennem. Az bántott, hogy ezek a szörnyetegek úgy élvezték az életet, ahogy minden igyekezetünk ellenére mi, Salva, Raquel vagy én soha, de még a lányom sem. Szíven ütött üdeségük, életkedvük, jólétük.

Láttam, ahogy beszállnak egy kis kocsiba, és távolodnak a pázsiton. A Nordic Club maga volt a csoda: ízléses és kényelmes fonott fotelokkal berendezett árkádok, tenisz- és padelpályák, fedett és nyitott úszómedencék, étterem, pubszerű szalon, biliárdterem, könyvtár és sok minden más, amit az ember nem lát, hátul pedig a dimbes-dombos zöld golfpálya. Azon morfondíroztam, vajon mennyi víz kell a locsolásához. Persze, mit számít ez, a fő az, hogy az óriás Fredrik és barátocskái mozogjanak egy keveset.

Vajon melyik lyuknál lehetnek? Ez a sport nagyon távol állt tőlem. Egy fának támaszkodtam, a lehető legmesszebb a klub teraszától, és a nyakamba akasztottam a látcsövet. Végigpásztáztam a közbülső zónán, és felfedeztem egy csoport nyolcvanas férfit, köztük Fredriket és Ottót, akik az ütőre támaszkodva társalogtak. Volt velük egy fiatalember is. Hihetetlen, de úgy viselkedtek, mintha hetvenévesek lennének. Talán a felsőbbségtudat tartotta őket életben. Leengedtem a látcsövet, és ezen gondolkodtam, amikor valamiféle zavarra lettem figyelmes. Ismét a szememhez emeltem a látcsövet, s ekkor valamelyiküket, nem Fredriket, de nem is Ottót megpillantottam a fűben elterülve. Az egyik fiatalember mobilon beszélt, pár percre rá egy férfi érkezett táskával egy kis kocsin, többen futottak utána. A kabát alá dugtam a látcsövet, noha senki sem figyelt rám. Végül is az ember annyi idős, amennyi, gondoltam. Szirénázó mentőkocsi. Az ott infarktust kapott, gondoltam.

A Nordic Club termeiben zavart keltett a hír. Végre valami újság a golfszezon álmatag napjaiban. A hűhóból és a kommentárokból arra lehetett következtetni, hogy az illető meghalt. A hír futótűzként terjedt, én pedig a kocsiból láttam, amint a fickót holtan tették be a mentőautóba, de hogy ne rémisszék meg a klubtagokat, nem takarták le teljesen, és oxigénmaszkot tettek rá, jóllehet a klubtagok csalódtak volna, ha ezek után nem történik semmi, sebaj, legalább napokig volt miről beszélniük. Engem persze nem lehetett becsapni, épp elég halottat láttam.

Mindenki sietősen távozott. Fredriknek minden eddiginél jobban viszketett a talpa, mert nem futott, hanem valósággal odaugrott egy olyan Mercedeshez, amilyet az újságokhoz mellékelt katalógusokban lát az ember.

Bizonyos távolságból követtem a feltételezett Ottót a Tosaletre felkapaszkodó ördögi kanyarokban. Ugyanazon az útvonalon haladt, mint a barátja, Fredrik, de nem a Napsugár Villánál állt meg, hanem úgy háromszáz méternyire behajtott egy másik villához, amely az 50-es számot viselte. Fredrik elvezetett Ottóhoz, Otto meg most elvezet valaki máshoz. Ezeket vérszerződés kötötte össze.

                   Fordította: Dornbach Mária