29. rész
Ha éjnek idején megpróbálsz átmászni a szögesdróton, és a rendőrség rajtakap, hogy néger létedre nincs passzusod, akkor a rabgazdaságba küldenek, Afrika „Heidelbergjébe" - és akkor már nem Bászutoföldben reménykedsz, akkor már a bányatábor után is vágyódsz. A rabgazdaságban csökkennek az igények, a fekete ember a halál torkába süllyed. Az ottani patkányok igen nagyok.
A bányatáborban a koszt tartalmasabb, mint máshol. Esténként söröskancsóba fojthatod a gondolataidat. Nemsokára kevesebbet kérdezel.
Ötezer férfi egyetlen nő nélkül; a kisujjuk ártatlan kampója kétségbeesetten összekulcsolódik, s aztán egyszerre mindenki megérti, miért nevetett oly gúnyosan a munkavezető az egymásba fonódó férfikezeken azon a napon, amikor még mindenki csak annyit tudott, hogy az éjszakának az asszony adja meg a becsületét.
Az utca megremeg a férfiak szép járásától. Lábszárukon még ragyog a búcsúolaj.
A munkavezető fehér ember, telve komor gyűlölettel. Gyűlölete még nála is hatalmasabb. XII. Károly utolsó seregének toborzója. Hajcsár. Első az alattvalók között. Az örök ispán. Látja-e valaki a fehér munkavezetőt és bászutoföldi zsákmányát? Nem, senki nem látja, mert éppen most jelent meg a „Star"[1]*, és mindenki, aki olvasni tud, most valamicskével többet tud arról, mit művelt Eichmann huszonöt évvel ezelőtt. - Hogyan is lehettek annyira elvakultak azok, akik mindezt művelték? Soha, soha ne feledjük, ami akkor történt!
Az utca remeg a csodálkozástól; azon csodálkozik, ami most történik. Joburg kövei emelkednek és süllyednek a szemem előtt. De a szívem némán hallgat.
Száz fontot nyerek a lóversenyen, egyhavi keresetem - egyetlen délután. Végre fordult a kocka. Nem kell visszamennem a céghez, lesz időm, hogy körülnézzek valami könnyebb és jobban fizetett munka után, ahol nem kell egy helyiségben lennem a feketékkel. Nyomasztanak. Miattuk betegeskedem. Néhány nap múlva megint nyerek száz fontot, a jövő héten ötszázat, és így tovább, amíg a munka mindenféle formáját átengedhetem a rabszolgáknak. Egy reggel kezünkben lesz, Igornak és nekem, az a tízezer, amelynek megszerzését célul tűztem ki. Ha tizenötöt nyerek, az se baj, de tíz is elég. Eladjuk a kocsit és a kacatokat, hazautazunk, és új életet kezdünk.
Megkezdjük az Életet, amely teljesen Igor jegyében fog lezajlani. Ha már ő tökéletes, nekem is tökéletesnek kell lennem. Ha ő nem volna, teljesen mindegy lenne, hogyan élek. De most - amint meglesz az anyagi alap a rendes élethez - rendesen kell élnem. Mindent tisztességesen kell megszereznem, hogy Igor idézhesse apja mondásait. Hogy fogok én dolgozni a birtokon! Hogy megnő Igor, és mennyire svéd lesz testestül-lelkestül! Elfelejtünk mindent, aminek ehhez a tolvajok országához bármi köze van. Igorral beszélek meg mindent, amit teszek. „Mit gondolsz, eladjuk a Gyöngyöt, amikor ilyen jó formában van? Vagy tartsuk meg tenyészkancának?" Már előre hallom a beszélgetésünket, az ártatlan vitát, ahogy az istálló felé megyünk vagy járunk az udvaron. Nem számít semmi, ami itt, ebben a feketeségben történik, csak elvezessen bennünket Gocksjö napfényébe.
Este lefektetem Igort, utána majd tollat, papírt fogok és az utolsó pennyig kiszámítom, hogyan osztom majd be a nyereményt. Most lesz egy szabad délutánom, erőt gyűjtök az esti számtanfeladathoz. A sors kegyes volt hozzám, megadta nekem ezt a száz fontot. Talán még nagyobb tervei is vannak velem. Több alkalmat kell teremtenem a számára, hisz nem biztos, hogy a lóverseny magában is meghozza azt a tízezret. Az ilyen „aranyásó" országban vagyonokat lehet felszedni az utcán, ha az embernek megvan hozzá a szimatja.
Elsétálok az italkereskedéshez, veszek egy üveg whiskyt és közben nyomorúságos látványban van részem. Egy nőszemély, aki már kivénült a legősibb foglalkozásból, egy fogatlan csoroszlya, akinek olyan a haja, akár a penészes széna, rengeteg sört vásárol olyan bankókért, amelyek épp olyan koszosak és kopottak, akárcsak ő.
A kiszolgáló félénk pillantást vet rám; hátha a titkosrendőrségtől jöttem? Alaposan ráfizetne, hiszen csak a szopósgyerek nem veszi észre, hogy ez a nő törvénytelen szeszkimérésből él. A férfi ridegen bánik vele, de úgy látszik, a nő nem bánja. A némber nem is sejti, hogyan fest, milyen undorító a külseje, illedelmesen nevet, és thank you, sir[2] mondja a rémült szeszkufárnak. A férfinak természetesen megfizeti a kockázatot is, semmi szüksége az ilyen finomkodásra. Nincs az az ember, aki ilyesmit elvárna ettől a nőszemélytől. A világ más részében talán nem volna ennyire feltűnő, de a fehér embernek és a szegénységnek a kombinációja nagyfokú illetlenség Joburgban. A bennszülöttek szegények, de azzal menthetik magukat, hogy minden lehetőség zárva van előttük. A szegény fehérek egyáltalán nem mentegethetik magukat, hiszen már születésüktől fogva rengeteg lehetőség kínálkozik számukra; a legtöbbjük gondolni se mer rá, hogy fajtájának szégyenfoltja. A nő eleven bizonyítéka annak, hogy az ember megrekedhet Joburgban, hogy igazán elszegényedhet, és soha nem térhet haza. Nem mentem volna be az italkereskedésbe, ha tudom, hogy odabent a valóságos Balszerencsével találkozom.
De ha már a szemem elé került, gyávaság volna úgy tenni, mintha nem ismerném meg. Alaposan meg kell néznem, úgy kell fogadnom, amilyen, nem szabad megriadni, nem szabad engedni, hogy lassan úrrá legyen rajtam, mint valami rossz előjel. A játékosnak reggeltől estig fáradhatatlanul figyelnie kell, ezer szabályt kell követnie.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
