32. rész
Megdobban a szívem: Igor ott zsibong a többi gyerekkel, mintha reggelenként sohasem kiabálna utánam. Kicsi Igor, te nem tudod, hogy az enyém vagy és hogy a te örömöd az enyém is. Hogy Irma küldött ide, aki megbánta, hogy a halál elvette tőlem. Amikor meghalt, megvilágosodott előtte, mit is jelent a számomra, ezért Igor alakjában visszatért hozzám. Vajon megkaplak-e, ha olyan gazember vagyok, amilyennek tartanak? Nem szabad cserbenhagynod. Senki mással nem érezheted jól magad. Gerda és Hugó bizonyára azt lesi, mikor fogadhatnak téged örökbe. De ebből nem esznek!
Ha komolyan megbetegednék (a szívem!), ennek nem szabad oly gyorsan bekövetkeznie, hogy ne legyen időm Igort magammal vinni. Ez a legfőbb ok, amiért revolvert hordok. Nem maradhat hátra, kiszolgáltatva egy olyan világnak, amely nem tudja megérteni, kicsoda ő valójában - vagy ha megérti, annál rosszabb. Valaki esetleg jobban tisztelné, mint amennyire én képes vagyok. Sem az elhanyagolás, sem a gondoskodás nem állhat a fiam és közém. Sem az élet, sem a halál nem választhat el bennünket.
Homokvárat épít valakivel - talán Denis az, nem látom, hiszen a mások gyerekei oly megtévesztőén egyformák. Kint állok a rács előtt, és a halál gondolatát idézem: láthatatlanul és kizárva az élők seregéből - amíg egy fütty préselődik ki a számból -, és az én fiam mindent elhány és rohanva jön: - Apuuu! - Kiszalad a kertből, felém tart, itt van a karomban, ő már én vagyok. Az én arcom is oly csodálatos, mint az Övé, annyira átváltoztat engem.
Micsoda pillanat! - Boldog vagyok és fogadkozom. Ez a szeretet bizalma. Ugyan mi rossz történhet velünk, ha ennek birtokában vagyunk? Minket nem lehet legyűrni, senki nem ér fel hozzánk. Sokáig csak mi ketten létezünk. De nem viszem rögtön a kocsiba, nem indulunk azonnal. Megvagyunk mi a világ nélkül, de én nem vagyok meg a világ irigysége nélkül, néha kell valaki, hogy lássa: mi mindenki nélkül megvagyunk. Megvárom nővért, aki odajön hozzánk, szemügyre vesz bennünket, meghallgatom, hogyan zajlott le a nap, a nővér biztosít, hogy Igor nagyon hamar megnyugodott reggel, mint ahogy más reggeleken is. Hiszen a nővérnek is megvan a maga pedagógusi hiúsága, azt is figyelembe kell venni. Holmi bókot mondok neki, hála tölt el, hogy megtaláltam ezt az óvodái és ezt a nővért, aki megérti Igor sajátos természetét.
Elindulunk. Mi, a szeretet hősei, megvagyunk egymással, mindenünk megvan. Ezek a nagy pillanatok.
De Igornak fecseghetnékje van, amiben nem tudok osztozni vele; megköveteli, hogy kövessem apró kis gondolatait, amikor engem teljesen lefoglalnak a saját gondolataim, amelyeket nem oszthatok meg vele. Hiszen ő nem érti azokat az apró és nagy jeleket, amelyeket figyelembe kell venni, melyekre ügyelni kell, hogy elvezessenek a Nyereményhez. Olyasmi ez, mint egy összeesküvés.
Némán tűnődöm, ő meg mellettem csivitel azon a hangon, amelyet annyira szeretek, és nagyon jól megvagyunk, amíg Igor kiabálni nem kezd, hogy soha nem felelek arra, amit kérdez, és soha nem játszom vele, és holnap nem is jön velem haza.
No, a fiamnak aztán van temperamentuma, oh, yes. Megállunk egy játékkereskedésnél, megkérdezem, mi kell neki, és veszünk egy autót; elég drága. Egy darabig örül neki, és én tovább tervezgetek, amíg aztán dühbe gurul. Akkor megállok, és veszek neki egy zacskó cukrot. A belső zsebembe dugom, így valahányszor akar egy szemet, kapirgálnia kell; mókázunk és jól érezzük magunkat. - Mit gondolsz, ne menjünk el Kathleenhez, hogy megkínáljuk a cukorból? - Kihez? - De hát, Igor, nem emlékszel Kathleen nénire? Vasárnap a templomban. Az, aki olyan kedves volt... - Mire alsó ajka vészjóslóan reszketni kezd. És fakó a hangja, amikor közli, hogy Gladness, Gladness kapjon cukrot, haragszik az idegen nénikre, és mikor jön már Gladness haza?
Vajon kényszeríthetem-e Gladnesst? Nem is tudom, hol van. Gladnessnek megvan a maga Naomája. Igornak Apuja van,- de úgy látszik, Igor már nem éri be Apuval. Bármit veszek, bármit adok neki, Igor mindig valami mást akar. Aztán elhallgatok. Igor szuszogását hallgatom, hallom, ahogy a Gladness-gombócot nyeldesi, és már arra készül, hogy megvigasztaljon. Szívszaggatóan természetellenes a hangja, amikor megkérdezi, hogy mit akar hát Daddy. Hát Igor valóban azt hiszi, hogy Apu akar valamit? Mellém térdel, előkeres egy cukrot, és a számba dugja. - Oh, yes. - Adjunk egy cukrot Kathleennek? - Oh, yes.- Kathleen néninek nincs kisfia, aki néha cukrot adna neki. Kedvesnek kell lennünk hozzá, mert ő mindig érdeklődik Igor iránt. Majd becsengetünk Kathleen nénihez, szépen köszönünk neki, és megkérdezzük, hogy van. Próbáljuk csak. Én dudálok, félig lecsavarom a kocsiablakot, halló, Kathleen, mondom, s oldalba bököm Igort, aki jól nevelten felmondja: Good evening, Miss Kathleen, how are you?[1] - Addig-addig ismételjük, amíg Igor elbűvölten felnevet. - Mit gondolsz, Kathleennek tetszik majd az autó?
Nem az én ötletem, hogy minden gyereknek mindenütt otthon kellene éreznie magát.
Kathleen ajtaja előtt állunk, felemelem Igort, hogy csengetni tudjon: olyan muris a hangja, és hogy fog Kathleen nevetni! Kathleen örül, de uralkodik magán. Igor ellenállhatatlan, ehhez én semmit nem tudok hozzátenni, sem elverni belőle. Elmesélem, hogy azóta, amikor a templomban voltunk, Igor folyton csak őutána kérdezősködik, és amikor a játékboltban megkapta az autót, első gondolata az volt, hogy megmutatja neked. - És ha Igor apját, akivel senki nem törődik széles e világon, nem tudod meghívni egy csésze teára, akkor mi máris megyünk, és nem leszünk terhedre. - Igor rögtön kipróbálja az autóját - őt mindenhol szívesen látják, nem kell, hogy Kathleen erről prédikáljon.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
