Deák Csillag - Szemtelen arcok

Nem csalódom a Léna & Roselli Galériában meghirdetett kiállítás címében: ARCOK. A falakról nagyméretű, színes portrék néznek szembe a látogatóval. Illetve nem néznek. Látni azért valószínű, hogy látnak, csak nem teremtenek szemkontaktust a külvilággal.

Keressük a szemüket, de nagyrészt csak szemgödrüket látjuk, vagy még azt sem. Szemtelen képek. Egy arc facettája, arcok sokrétűvé csiszolása művészi eszközökkel. Dekonstruált arcok, több orral, szájjal, félprofilból, több perspektívából megfestve, melyek mégsem esnek szét, hanem egymásra, egymásba épülnek, egyek.

Deák Csillag és Kölüs Lajos élményeit olvashatjátok.

Miért ne látnánk egyszerre több irányba, a nélkül, hogy zavartak lennénk, vagy elvesztenénk a fejünket. A szemek hiánya csak kezdetben zavaró, minél tovább nézzük a képeket, annál nyilvánvalóbbá válik, saját magukba néznek, önmagukat keresik. Nem Janus-arcok, nem ellentmondásos kettősség köszön ránk, és nem összenőtt fejű sziámi ikreket látunk. Az absztrakció eszközével a művész mégsem egyedi portrét tár elénk. Nem tudjuk, nem is érdekel kit ábrázolnak a kiállított arcok, azt sejtjük, egy és ugyanazt szeretnék megjeleníteni, még akkor is, ha néhány kilóg ezekből, mint az elmosódott, kék, monokróm, vagy gyászfátyolos nő. Sok a közös elem. A markáns orrok, három-négy, realisztikusan megfestve egy-egy portrén. Elgondolkodtató, miért pont ez uralja a képeket. A legősibb érzékszervünk a szaglás, visszavágyunk az ősi ösztönök világába? Vagy inkább még több levegőt szeretnének ismeretlen hőseink? Ezek a kiugróan karakteres orrok, melyek a legtöbb képen felhívják magukra a figyelmet, vezetik a szemünket, jelzik nekünk, nem csak a dekonstruált arcok egyek, hanem valamennyi kiállított arc összetartozik, egy nagy egységet alkot, de úgy, hogy mindegyik megmutat valami egyedit.

Kortalanok, nincsenek ráncaik, nem érezzük a bőrt, a húst, az izmokat, nem látunk mosolyt vagy bánatot. A komor színekkel harsányak versenyeznek, nem hagyják elernyedni, elszürkülni az arcokat, az absztrakció sem hagyja mimikriként belesimulni környezetébe. A művész vastag, határozott ecsetvonással, rikító színnel határt fest az arc és háttere közé, kiemeli a háttérből, vagy elszigeteli, falat rajzol modellje köré. De nem húzza meg ezeket a határokat körös-körül. van menekvés, van lehetőség az átjárásra, csak merni kell.

Egy-egy arc provokatív és néha brutális ábrázolása szétfeszíti a figuráció kereteit. A nagyságot, a kicsinységet így kívánja megragadni, hangsúlyozni. Niko tehát szándékosan torzít, karikíroz, tudatosan vállalja a veszélyt is, amely állandóan fenyegeti, hogy túlírja, túlfesti az arcot és annak karakterét. Szakítani próbál a festészet ábrázoló-kifejező módjával, és ha nem is mindig sikerül neki, mert még formanyelve nem mondható kiforrottnak, az látható, hogy nem tévúton jár, és privát vívódásai nem hiábavalók, a megformált arcok expresszivitása erre vall. És nem véletlen, hogy szemtelen, szem nélküli arcain a tekintetek, akár a miénkkel, mégis találkoznak.

 Kölüs Lajos - Körívek és szögpercek

Szakállas arc, szigorú tekintet (Study 4) fogad. Dosztojevszkij félkopaszon, loboncos hajjal?

Nézem a széles arcokat, szétfutnak a formák, a súlypontok máshova esnek, mint várnám, eltorzult vonások,  szomorúvá vált szemek, az orr kap nagy hangsúlyt, ettől válik karakteressé a fej, a figura. Tudni szeretném, kik ők, és miért olyanok, amilyenek.

Niko csapdákat kerülget, mélyre ás, a saját csapdáját hozza létre, és olykor bele is esik, csak egy pillanatra, de ez arra elég, hogy elszálljon az arc varázsa, marad a fáradtság, a végelgyengülés előtti közöny, a puffadás, a szétesés. A színek fokozzák az arcok élénkségét és szomorúságát, nincs vidám és mosolygós arc. A küzdelem belül zajlik, lenyomata tárul elém. Még nem dőlt el, hogy ki fog győzni és miért. Kell-e győzni egyáltalán, és ki legyen a vesztes és ki legyen a győztes? Az önmagunkba vetett hit elég ahhoz, hogy a világ ne dúlja szét reményeinket, mosolyainkat, szeretetünket? Melyik arcképet szeressem, és melyiket ne? Nem zavar az amőbás arc, a körökből, ívekből összeáll a karakter, csak nem elég meggyőzően, érzem a lendületet, visz is magával, egyszer csak azt érzem, magamra hagy, gyáván és méltatlanul.

Csak ennyi? – kérdezem magamtól. Az arc mögé bújnék, ha sikerülne. A látott rajzokhoz, festményekhez való viszonyom nem semleges, inkább ambivalens, nem találom az arcok nyugvópontját, ahonnan az adott arc kifordítható, kifosztható, és feltárul az ember pőresége, mezítelensége, védtelensége, erőszakossága, kialvatlansága, őrjöngő tekintete. Tarka Niko néhány képe (Face 2, Consciense 1, Study 2) azonban arról győz meg, hogy az indulatait kordában tartva képes egy-egy arc karakterét megmutatni és elfogadtatni.

Elmosódott arcok (Face 1, Mind 1), áznak az időben, utaznak, ahogy a gravitáció leküzdésekor is torzul az emberi arc. Deformálódnak a vonások, megnyúlik a bőr, préselődik, és nem ismerünk rá. Tarka Niko sejtet, visszavon, túlhangsúlyoz, kiemel, de rendje még ismeretlen marad számomra.

Szenvedélyét látom az arcokon, nagyon közelről láttatja őket, és ezzel nemhogy felfedné titkukat, inkább eltakarja, elfedi. Nem enged a formára való törekvés szigorúságából, a démoni erők megragadásából, mert az arcokban ott sejlik, hogy nem mindennapi emberek portréit látom, ha nem is tudom a nevüket, nem név szerint azonosítom be őket, ezek az arcok kíváncsiságot kérnek tőlem, nyitottságot, ne lássam másnak őket, mint amilyenek.

Niko kísérletezik, tudja, mitől és miről szól az arc, a csont a helyén van, az áll is, a szemgödör, eleven lényeket kreál. Nem másol, de úgy érzem, hogy belső, alkotói bizonytalanságát még nem győzte le teljesen. A kiállítás útkeresésének fontos állomása. Erről győz meg képeinek szuggesztivitása és gondolatgazdag érzékenysége.

Tarka Niko: Arcok

Léna & Roselli Galéria, 1052 Budapest, Galamb u. 10.

2012. május 3-tól  június 10.