Deák Csillag - Családállítás
A Műcsarnok oldalán, ahol néhány napja egy hatalmas poszteren Marina Abramović sokkoló madonnája volt látható, most nőalak áll, egymagában. Menyasszony. Mintha Henri Rousseau álomkertjéből toppant volna ide, alakja kissé esetlen, vagy inkább esendő. Vállán fura állatfigura kapaszkodik, karmai vannak. Poe hollójára gyanakszom, de úgy tűnik, ez mégsem madár, talán vaddisznó, tüskék nélkül. A karmok akár gyökerek is lehetnek. Titokzatos kép, várom a megfejtést.
Leszállok a Mélycsarnok sötétjébe, mintha az alvilágba érkeznék. Hüpnosz (az Álom) és Thanatosz (a Halál) a görög mitológiában ikertestvérek, az Éj istennőjének fiai. Alvilági palotájuk a sötétség barlangja, ahova soha egyetlen fénysugár sem téved. Itt csupán az üvegre felvitt, és megvilágított képek adják a fényt, mutatják az utat. Megtekinthetem a poszteren látott menyasszonyos kép egészét, a titokzatos, sötét erdőt, az elhullott állatot, a meztelenül várakozó nőalakot.
A belső teremben csak a filmvászon világít, videó pereg. Álomvilágba kerülök. A videó első része a nemrég elvesztett apához kapcsolódó gyászmunka, a kimondhatatlan hiány, a vizuális emlékek képi megelevenítése. Az emlékezet kútjából felhozott, valós és képzelt élmények megragadásának vágya. Halál és újjászületés. Magyarósi az animációs filmben visszahozza a menyasszonyos képet, de hőseinek mozgását valami láthatatlan erő itt is visszafogja. Itt sincs találkozás, akárcsak az üvegképen. Az ülő lány, a művésznő maga és a felé haladó, falkától kísért nőalak is. Megkettőződött, kilépett önmagából. Az installáció képei sejtetések. A test nélküli lélek álarccá változik, valaki hordta, valaki elhagyta. majd a maszkok fejük tetejére állnak, mintha az égből mozgatnák őket.
Az erdő a tévelygés hona, a félelem viaduktja, vezet valahova, de nem tudjuk, hova. Szülő és gyermek viszonya magasztalódik fel, ezt járják körül a rajzok és képek, emlékekkel és a feledés jótékony homályával. Önterápia, szubtilis módon, és nem öncélúan. A képek csak pillanatokra villannak fel, a családtörténet illékony emlékei, az azokhoz kapcsolódó érzelmekkel. Virtuális feltámasztás a családtagokról őrzött képek újraértelmezésével, átrajzolásával. Sajátságos élménytér, szimbolikus állatokkal, növényzettel, motívumokkal.
A hangulatot az elhangzó versek, Pilinszky és Magyarósi Éva költeményei és Víg Mihály zenéje fokozza. Az alakok, merevségükből csak pillanatokra kimozdulva, rajzokká alakulnak. Körvonaluk, megjelenésük után, szertefoszlik, megszüntetik önmagukat. Mintha homokrajzokat fújnánk el, de nincs megsemmisülés, egyik rajzból lesz a másik, egymáshoz tartoznak, egymásból nőnek ki, érezzük a jelen örökös tünékenységét. A gyerekkor idealizált képei groteszk elemekkel vegyítve ragadnak magukkal, lovas körhinta szalad, az apa a létra tetején, a család piramisa, süvegsapkás családi kép, bohócot vagy varázslót idéznek. Nincs mozgás, csak a szemükkel pislognak, a régi porcelánbabákra emlékeztetve. Szét is törnek, eltűnnek. Falka jön, de nem halad, helyben mozog, virágcsokros férfi, tán a vőlegény, bujkál a bokrok között, menyasszonya hiába várja. Hatalmas fa bontja ki koronáját, családfa is lehetne, de ez sem maradandó. A házassági szertartáson az ara egyedül, nekünk háttal áll, nincs kinek kimondania az igent, nincs mire igent mondani. Előtte az asztal koporsóra emlékeztet, eltemetheti álmait. Kitakart képek, elmosódott arcok, nem háziállat, tigris huzigálja az abroszt. Gyökerek lógnak be a képbe, majd álarcok, szívek, azok is maszkok, a kiterített ruhák a szárítókötélen áthághatatlan falakká szilárdulnak, talán nem sikerült mindent tisztára mosni. Virágok özönlik el a képet, áttetszőek, behálózzák a vetítővásznat, mintha apró sejtek, méhek munkáját látnánk, vagy pillangók sokaságát.
A második rész Siegfried Lenz Németórájából táplálkozik. Az alkotás, a festmény, kép láthatóságának és láthatatlan részeinek keresése. Megjelennek a színek, vörös, narancs, kék. Emil Nolde trópusi napjának színei tombolnak, szemünk láttára születnek, vastag ecsettel töltik be a fehér lapot, majd tűnnek el, láthatatlan képekké válva, de agyunkba égetve.
A filmet a kiállított üvegképek, állóképek teszik érthetőbbé. Nem csak manipulált, saját családi képeket látunk, hanem a holokausztban érintett családtagok fényképeit is. A veszteség, gyász és emlékezet így válik egyetemessé, mindnyájunk ügyévé. Fej vagy kéz nélküli kép, elmosódott vagy hiányzó arcok, mintha tintafoltok fednék el. Eszünkbe jut, nem volt szükség sok tintára, egyetlen tollvonás elég volt a megsemmisítésükre. Néhány gyerekes rajzvonal, kislány fejére korona, kisfiú szárnyakat kap, a felnőtté válás összemosódik a gyerekkorral. A múlt játékos átértékelése villan fel, merjünk újra gyerekké válni.
A művésznő bátran használja a mitológia, a mítoszok nyelvét, a rájuk való utalást. Deheroizál és figyelmeztet, halottaink életfontosságúak, velünk vannak, létállapotunk részei. Modern Antigonéként, magunknak és magunk miatt kell rendeznünk sorsukat, ennek lezáró tisztázását, megbocsájtást, halottunk végső nyughelyének megtalálását életünkben. Gyászmunkát csak a jelenben végezhetünk. A jövőben soha. Magyarósi az életre szavaz. Láthatatlan rajzainak kontúrjai folyamatosan erősödnek, nem csak üvegbe mart képek maradnak. Fejünkben magunkkal visszük, ki az alvilágból, a napfényre.
Kölüs Lajos - Mozdíthatatlan éjszakák
Festett háttér, vonalakkal és emberi figurákkal. Nehezen fogom fel, hol van itt az apa, miért van ott, ha nem látjuk, és miért látjuk ott, ha ki van takarva. Családba születünk, családba tartozunk. Családok egyesülnek és válnak szét. A múlt megmásíthatatlanul jelen van. Valaki hiányzik. Nem táncol, bokrok mögé bújik, leselkedik, többedmagával. Az idő nem számít. Mozdíthatatlan. Az éjszaka is.
Aki innen szökni próbál, maga is mozdulatlanná válik. Az ifjú lány merev pózban ül egy széken, meztelen. Teste van, de hol van a lelke? Fogoly lenne? Felébred benne a gyermek, mert keres valakit, aki már nincs, és szűz lányként eladta a lelkét, hogy láthassa újra, és magával vigye a világosságba? Faust női alakban? Talán. De mi köze van a kép jobb oldalán felbukkanó menyasszonyhoz, egy madárijesztőhöz, aki fehér kesztyűt hord kézfején. Nem ijed meg a saját árnyékától. Az árnyvilágban van. A két nő egy és ugyanaz, csak alakjuk más? (Láthatatlan rjazok)
Elejtések és elhajlások vannak, bohócok leszünk, hogy elviseljük fájdalmunkat, mert nincs mit kibeszélni, nem erre tanítottak minket. Családtörténet? Kinek a története? A tudásunk elveszti a jóságát, ha újabb hitetlenségre bukkanunk. Nincsenek csodák, ha mégis ott látjuk a képeken (szarvassá vált fiú, varázslósüvegek), de sötét van, és nem értjük, ami látható, az a láthatatlanból állott elő. Szünet van, szünnap, színek nélküli világ. Magyarósi is küzd a színtelen világgal, állandóan színesít, nem tud elszakadni a múltjától. Takarít, akár tavasszal, húsvét előtt a falumban tette nagyanyám. Magyarósi felnőtt fejjel szembesül régebbi titkokkal, emberi arcokkal és tekintetekkel. Ő lesz az őrző, a megőrző. Cerberus, a kutya, az alvilág őrzője. A hármasság jelképe, három feje van. Őrzi apja lelkét, elengedné már, de nem tudja, zárványos a tekintete, mozdulata. Menne, de nem viszik. Ezért áll egyedül az asztal előtt. Nincs párja. Az apa még közel van, hozzá kötődik. Felötlik bennem, mi van, ha az ifjú mirtuszvirágos nő egyben az apa feleségét is szimbolizálja, egyek, vagy eggyé lettek. A hiányban.
Nehéz eldönteni, hol vagyunk. Labirintusban, pokolban? Vagy a földön, netán a mennyben? Mi választja el egymástól ezeket?. Hol van a fent, hol van az alant? A horizontok a vízválasztók? Nekünk kell döntenünk, hova is helyezzük el a felbukkanó képeket, embereket, gyermekeket. Kertek vannak, bokrok, folyópart, sok naplemente, mint amit a vásznon felejtettek. Ég és lángol a piros, a sárga sem lesz tompa. Csend van. Hiába mondja a narrátor a szöveget, szól a jól megírt zene, a kérdés az, valakinek a hiányával, a halottal képes vagy-e szembe nézni? Az emlékezés és felejtés örökös körforgásában. Az ártatlanság bélyegével, az utódok egyetlen kiváltságával. A fehér ruha a tisztaság jelképe, a retus is így lesz azzá, a fehér kontúr, az üresség, az elveszettség jelévé. Keressük önmagunkat. Láthatatlanul jöttem, és láthatatlanul tűnök el, hallom Magyarósi szavait. Az üveg még nem repedt meg – válaszolná Siegfried Lenz. A vízpart mellett a szárnyas szarvaslány szemünkbe néz. (Boszorkánygyűrű) Az egyik kép véres holdjára tekintek, Jókai Aranyemberéből ismerős, a kincset titkolni kell.
A múlt szükséges ahhoz, hogy ne térjünk vissza hozzá. A képek háttérrajzok. Mindenkinek van halottja. Ereje teljében áll előttünk az apa. Megmásíthatatlanul. Az egyik képen (Rajzok, de nem látja senki sem) horgolás minták, terítők, fekete és fehér. Az ellentét színei. A kép negatív. A fehér lesz fekete, a feketéből fehér. A hangulatvilágítás olyan, hogy járhatnánk éppen a római katakombákban is. Téblábolunk, mert mást nem tehetünk. Magyarósi animációja a folytonos visszaperlésről szól. De hol van a ma, már nem létezik, mert a holnap múltjává vált. Hol van a varázslat? Miként is férünk a világba? Magyarósi álmodik is, nem nevezi álomnak, inkább álarcok lengenek, akár bárdok is lehetnének, mint a mesében, nem kell felvenni őket, közöttük kell elsuhanni. Sikerül? Nem tudni. Nem fakul ki a kép, a szivárvány színei pompáznak, de mégis úgy érzem, a színek ellenére, valami szomorúság marad bennem. Nincs feloldozás, nincs elengedés. Azok az álarcok (bárdok) mindig ott lengenek a tudatunkban, ha akarjuk, ha nem. Visszatérnek, legszebb perceinkben is.
Magyarósi menyasszonyában van valami korszerűtlen, gyermekes naivitás, értetlenség, bénaság, most mit kezdjen magával, mit kezdjenek vele. A benne lévő hiánnyal soha sem lesz már hiánytalan a lelke. Mindig rávetül egy árnyék, amelynek karma van. Az utódok felelőssége, milyen arcot öltenek magukra a mozdíthatatlan éjszakából.
Magyarósi Éva: Láthatatlan rajzok
Műcsarnok 1146 Budapest, Dózsa György út 37.
2012. május 17 - 2012. július 1.
