1. rész  ...  

57.

Nem mintha bármi közöm volna hozzá, csak azért jegyzem fel, mert mulatságos: Kathleent titkárnőnek alkalmazta Fivér, a bátyja. Az ürügy az, hogy Kathleennek meg kell kísérelnie valamit tenni az anyjáért. A mama jó lehet erre is, arra is. A fivér meghívta féltestvérét, legyen a vendége egy évre, de Kathleen nemet mondott: nem csupán Delilának van szüksége különbejáratú szobára, hanem neki is. De azért a bevándorlási hatóságoknál úgy jelentsék be, mint a Fivér vendégét.
Ha Fivér, aki vagyont keresett az apartheiden, nem tiszteli az ország törvényeit, akkor én miért ne szolgáltatnék magamnak igazságot a saját szakállamra - a törvény keretein belül, vagy éppen szükség esetén azon kívül.

Ha Kathleen valamelyik ebédszünetben meglátogatja az anyját, utána én is odamegyek, és felmarkolok egy kis pénzt. Nem nagy összegek, de arra elegendők, hogy játékra fussa. Tulajdonképpen csak kölcsön. Ha megnyerem a nagybetűs Nyereményt, kamatostul visszafizetem Kittynek. Semmi rosszat nem akarok Kittynek. Az a kevés, amit kap, tulajdonképpen csak szétosztogatásra való. Akkor meg miért ne én kapjam meg? Mi bizonyítja, hogy a feketék nagyobb ínségben vannak, mint én? Az, hogy feketék? Most már eleget siránkoztak a bőr színéről. Annak is lehetnek emberi szükségletei, aki történetesen fehérnek született. 

Addig babusgatom Dolorest, a kölyökboxert, amíg túlságosan kezes lesz, és fel kell ingerelnem. Addig mutatok rá ujjal, amíg megharap, sőt amíg a gyengécske kis teremtés már reszket a dühtől. Végül, amikor már nem bírja tovább, vinnyogni kezd, bemászik az ágy alá, és úgy nyafog, mint egy csecsemő. Együtt érzek bánatával. Mások azt gondolnák, hogy csak állat, nem érez úgy, mint mi, de én tudom, hogy a fájdalma épp olyan erős, mint bármelyik emberé, és ráadásul ártatlan. 

Csak egy valaki van, akinek az ártatlansága Doloreséval összehasonlítható: Igor, a fiam.  Addig hallgatom Dolorest, amíg együttérzésem tovább már nem fokozható, akkor lemászom a padlóra, és engedem, hogy végignyalja az egész arcomat meg a két kezemet. Aztán megvigasztalom, és pompás falatokat tömök bele. Ő meg micsoda szeretettel jutalmaz, ahogy ártatlanul rám néz az apró szemével! Ő aztán tudja, mi az a hála. Tudja, soha nem hagynám, hogy örökre bűnbánatban éljen. Bízhat benne, hogy én magasra emelem. Álmomban sem jutna eszembe, hogy cserbenhagyjam.

Dolores nagy vigasz számomra a hosszú órákban, amikor nélkülöznöm kell Igort.
Dolores velem jöhet, amikor a mama zugkocsmájába megyek. Ki más gondolná, hogy az öreg Kitty vágyódik arra, hogy valami puhát tartson a kezében. Harminc éve nem volt báránya, amelyhez ragaszkodhatott volna.
Kitty most egészen más: mintha a lánya végül is a karmai közé kaparintotta volna. Persze, hozzá sem nyúl a feltálalt finom szendvicsekhez, de új ruha van rajta, és hajat mosott, megfésülködött. És ez a nagy tisztaság mintha nem is zavarná, elégedettnek látszik, hogy ne mondjam, boldognak. Megijed, amikor megpillant, de annyira hozzám van kötve, hogy inkább az én biztonságomra gondol, mint a magáéra. Int, hogy menjek el, vannak a másik szobában.

És az ajtónyíláson keresztül megpillantom Sámuelt és Kathleent.  Ott állnak az ablaknál, az üveg fehérre van festve, hogy ne lehessen belátni; két hosszú alak, kölcsönösen és teljesen feljogosítva mindenre. Nem kell ahhoz rendőrnek lenni, hogy az ember lássa: ez a két ember túltette magát a törvényen.

Szavak után hallgatózom, amelyekkel leteríthetem őket, de az emberek soha nem azt mondják, amit hallani szeretnék.
"…tudom, hogy kár érte, kár ezért a sok fehérért. És mi az oka annak, hogy nem kár a rühatkáért? Ezek az élősdik pokollá teszik az ember életét, és mi emberek vagyunk, és élni akarunk … itt Afrikában."
„… ha itt születtem volna ..."
„... nem számít, hol születtünk. Az ember hazavágyódik.."
„.. át kellene vennem a mosodát Kitty után ..."
„Nem sörre van szükségünk ahhoz, hogy hazatérjünk. Legfőbb ideje, hogy bezárjuk a mosodát, nem csupán Kitty miatt."
„..de nem vihetem magammal!"
„Éjszaka fogjuk átvinni a bennszülött-negyedbe. Kicsit bekormozzuk az arcát. Vagy cipőkrémmel kenjük be. Az én másik mamám rendes nő, ő majd..."
,,... engem nem tudsz elrejteni?"
„..akinek barátja a leopárd, annak nem kell a hiénáktól félnie."
,,Ha más volna a világ …"
„… és ki tehet valamit a világgal, ha nem mi, akik benne élünk ..."
„... mennyi év . .."
„... hány testvéred van..."
;,..ki az anyád..."
„...Afrika."
„..arra gondolj, hogy éljünk!..."
Várom, hogy mikor borulnak egymás karjába. De nem nyúlnak egymáshoz. Akinek mindene megvan, annak nem kell mohónak lennie, ez ám a keserűség annak, akinek semmije nincs.

Új beszélgetés kezdődik kettejük között, amely jobban kiközösít engem, mintha gyengéd érzelmekről tennének tanúbizonyságot. A férfi zulu nyelven mond valamit, a nő kelta nyelven válaszol. Először nevetnek ezen a játékon, aztán elragadja őket, és egyre komolyabban folytatják, mint páros éneket valami misztikus drámából.
Kittyre nézek, aki úgy ül, hogy nem láthatja azt a kettőt az ablaknál. De úgy fülel, mint egy jámbor falusi anyóka, és Kathleen szavai után ay-t sóhajt megerősítésül, Sámuel szavaira meg yebót. Négyünk közül ő az egyetlen, aki szó szerint érti, ami elhangzik, találkozási pontja két világnak, amely eggyé akar lenni. Odasúgom neki, hogy fordítson, mert nem lehet igaz, amit látok.
Kitty rám se hederít; mint valami kórus vezetője ül, és boszorkánysovány ujjával integet a levegőbe, yebo, mondja, és térdére ereszti le a kezét, aztán felemeli a másikat, ay, mondja, és azt is leereszti.
Egy lépéssel közelebb megyek, és a fülébe sziszegem: - Fordíts!
Akkor rám néz, és azt mondja: - No.
Úgy feldobog a szívem, hogy Dolores rögtön megérzi. Vinnyogni kezd, és mielőtt eltűnhetnék, Sámuel és Kathleen már ott áll az ajtóban. Egymáshoz simulva néznek rám és Kittyre.
Hogy néznek rám, micsoda fensőbbséggel, mintha minden igazság az ő oldalukon volna, s az enyémen semmi.
A kölcsönös fenyegetések, amelyekkel egymást illethetnénk, olyan nyilvánvalóak, hogy el sem kezdjük. Doloresszal szótlanul utamra indulok.
Magukra vessenek.

***

folytatjuk