Még fel se értem a lépcsőn a Szatyorbár galériájába, már messziről láttam a színek tombolását Naomi Devil kiállított képein. A határozott vonalvezetés, színek tobzódása, dinamikája közelről is magával ragadó. Nem kifestőkönyv lapjait látjuk. Nem is egy japán manga kósza füzérét. A nő, mint eszmény, elérhetetlen és tárgyiasított vágyként jelenik meg előttünk. Önmagát nemzi, ezért a víz, amely a tengert idézi fel, ősforrás, ahol a fogantatás, a kiválás, megszületés megtörtént. Csak képzelt társa van, fel sem tűnik, hogy egyik fele, párja hiányzik. Feminin és szingli világ, korunkat jellemzi. Önállóság és kiszolgáltatottság, de egyediségében mégis a szabadság fogalmazódik meg. Független lény, sellő, szirén egyszerre. Halljuk a hangját, az énekét, és a férfiak, ha azok, akiknek mutatni akarják magukat, nem tudnak ellenállni ennek a csábításnak. Örökös harc van, elcsábítás és elhagyatás, magány és ölelkezés, álmok és beteljesülések. Bezárva a fürdőszobába, a gránátalma és szűzanya üvegburás képe a szaporodás, a termékenység mitológiájára és szentségére utal. 

Az oralitás dévaj örömét érezzük, az evés, mint vágy és kikerülhetetlen szükséglet, valaki villájára szúr, belénk les, belénk hatol, fehér marad a háttér, fehér marad a lány ruhája is. Kígyószemű lány, aki elvarázsol szépségével és élni akarásával. Mesét olvasunk, modern mesét, ahol a királyfira nem a feladatok megoldása vár, legyen elébb harcossá, mutassa meg okosságát, leleményét. Nem biztos, hogy a megfelelő királyfi jön vagy jött el, és az sem, hogy királyfira kell várnunk. Devil behozza a sorsot, amelyet nem ismerünk, de szeretnénk megismerni, hogy mi és ki vár ránk. A gránátalma tehát csalétek, a paradicsomi alma mása, a magvas tudás szimbóluma. A felhős álmokba merült lány és a tenger mélyén meredő fallikus tárgyak között kapcsolat van, ha világuk eltérő is, mert még nem egyek, elérhetők és elérhetetlenek egyszerre.

A gombák, a medúzák, sőt malacfejek és növények, egyszerre mérgesek, mérgezők és ehetők is. Mandalaként ölelik körül a képet, nőt. Vírusok is lehetnének, amelyek felfalják a női testet és lelket, örökös rabságba és szolgaságba hajtva a nőt, aki nem tud és nem is akar szabadulni ezektől, amelyek egyben a férfi nem szimbolikus megjelenítései is. A medúzák az ártatlanságot is jelentik, az áttetszőséget, a finom hajlékonyságot, a kiismerhetetlenséget, az élet törékenységét, a lélek kimondhatatlan fájdalmát.

Álomból ébredve sokszor nem tudjuk, hol vagyunk, egyik szemünk csukva, a másikkal látunk, de csak homályosan, kik is vagyunk és miért, hullámzik át rajtunk a tegnap és a többi nap, nyílt és rejtett érzelmek és vágyak ragadnak magukkal, tartanak fogságukban. Tenyerünkbe fognánk őket, de nem lehet, üresen tárjuk szét ujjainkat, benne a szabadság is, hogy valamit el kell engednünk, nem lehet minden vágyunk megvalósult, beteljesedett, a lemondás, az eloldozás, az elhagyás és elhagyatás szabadsága életünk szerves része. A képekben ott a változás iránti bizalom és akarat, hogy semmi sem örök, minden változó, a medúzák is, és mi magunk is.

A lány feje félig a tengerbe merül, és félig a felhőket érinti. Bent és kint, amikor még a tenger és az ég egy volt, a teremtés pillanatát látjuk, és a játékot, hogy életünk áttetsző, véges, egyszeri és megismételhetetlen.