(Szeged)

Volt kertünk. Tartozott hozzá ház. Elváltunk, maradtak a
fák, a bokrok, az évelők. A vevők látták, ami épp
virágzott. Téltemető, hóvirág, néhány hanga is. Némelyik
a hó alól bújt. Nevén szólítottam, nem tudom, talán a
hunyort. Minden nap nyílt valami. 

(A Csikágó) 

Cserépben levendula, írisz, mézízű morzsavirág. A folyosó
felőli ablakból lobélia hajol át a párkányon, teszi a szépet a
szomszédok előtt. Vadszőlő igyekszik a gang korlátjáról az
otthoni terasz felé. Hajnalka magot vetettem. Idén már
nem. Fecskék figyelnek a lépcsőforduló alól, nézzük
egymást, mi ez a migráció.

(Szeged) 

Megyek a filagóriás házhoz, itt költő lakott, valamikor.
Ülök a sövény melletti padon, a falakból az ő szava szól át,
mely messze, mint az ég. Elvirágzott az ismerős primula, a
kertünkből vándorolt ide. Csereberéltünk, kaptam
árnyliliomot, gyöngyvirágot, császárkoronát. Üldögélek.
Nem futok át, nem nézem meg, mi lett belőlük, hadd fájjon, hagyom.

A régi én talál rám. A kőfalon túli víztoronyra
visszarévedek. Restaurálták. Ősz van. És idegenek némely
csillagok. A borostyánom zöldje dérbe tévedt. 

(A Csikágó)

Campanulla hangok hullnak az udvar köveire, kék-fehér-
színehagyott szavak.