Mindig öröm egy első regényt, egy szűz hangot olvasni. Ilyen hang most Kocsis Noémié, ilyen A Dajka. A regény születés után, a könyv megjelenés előtt.Ebben a drámai pillanatban olvasható csak neked csak a centrifugán néhány részlet A Dajkából. A hazai nőirodalom újabb jelentős teljesítménye. Új hang, új író, a nőiség régi-új próbái. A Dajka egy bába unokája, a bába egy erdei kunyhóban éldegél kisunokájával, növényeket gyűjt és gyógyít. Hirtelen eszünkbe jut néhány ilyen bába az irodalomból, otthon vagyunk. A Dajka mellett bábának lenni - ez Centrifugának és bábaszerkesztőnek is őszinte öröm. Hála, Noémi..; 

Az ünnepek hetében részleteket közlünk Kocsis Noémi regényéből. "XVIII. században játszódó francia történetet, hiteles történelmi háttérrel, olyan magyarsággal, amellyel kevesen írnak. Ebben a regényben tájak vannak, mély érzelmek, jelzők, ez az a könyv, amitől megszűnik a világ, és felháborodunk, ha megfilmesítik, mert másként képzeltük el…"

A DAJKA

1. részlet

Öklendeztető íze van a macskamenta forrázatának, de a lázat leviszi reggelre. Leginkább gyerekekkel kell megitatnunk, akik alig valamivel fiatalabbak nálam, s meghűltek az árokparton, vagy a faluszéli pocsolyákban ugrálva. Egész nap ki vannak csapva, míg anyjuk-apjuk a mezőn dolgozik. Ezek a kölykök délután éhségükben már az árokból a gyomokat rágják, s felhólyagosodott szájjal mennek haza, ha csak csalánt találtak. Vagy lopnak. A házuk előtt, a napmelegtől elbóbiskoló öregasszonyokhoz osonnak, s kiszedik a kenyérdarabkát, ami a vénségek fogatlan szájából rágáskor a kötényük ráncába esett. Holott olyan kicsiny morzsák ezek, amiket a hangyák hordanak el a házfalak mentén. A kis csavargók ebből élnek nap-nap után. Többet enni csak reggel kapnak, mielőtt a felnőttek elmennek napszámba. S mire azok hazajönnek késő este, a lurkók már olyan fáradtak, nincs is erejük enni. De nem is jut annyi ennivaló számukra, mint 6-7 éves bátyjuknak, aki maga is napszámos már, annak kell az erő. Néha elnézem egyik-másik, út szélén kódorgó kis kölyköt, de mindegyik sovány, inas, barna. A gazt tépi a kapások után, aztán a tehén után néz, merre bitangolt el a mezőről, aztán szalad vissza az apjához, mert cipelni kell a termést, amit szúrós, gacsos kosarakba tesznek az asszonyok. Mélyen bevág a bőrbe az ilyen kas ága-boga. Mire hazaér a családfő, a legapróbbak ott alszanak sorban a ház előtt, a küszöbre fekve, netán a szemközti árokban hortyogják a csillagokat. Alig vánszorgó anyjuk, apjuk sötétségben hunyorogva, tapogatózva szedi össze őket. Olyanok a szülők szerintem, mint a szélben bólogató fűzfák. A szutykosokat meg addigra beesi a harmat, megmássza megannyi bogár, tetű. Nem ritka a velőtrázó sikítás, ha kóbor kutya szaglássza fel őket álmukból. Azoktól én is félek. Éhesek, vigyázni kell velük. A folytonos kóborlás közben úgy elvadulnak, hogy farkasként támadnak, bizony. Bár a béresgyerekek éhenkórászak, csontosak, alig van mit harapni rajtuk, ezen a környéken az utóbbi években mégis vagy hatot-nyolcat is szétharaptak a kóborló ebek, s hiába hívták hozzájuk nagyanyámat lóhalálában. A patakban kiömlő vér ellen nincs gyógyfű.

Így, mondja ilyenkor gyengéden Charlotte és ráteszi tenyerét a kicsi homlokára.

Így kincsem, így.

Messze mégy most. Nincs ott éhség, nincs fázás, csupasz láb sebe-vére, megtöretett csont.

Ott találkozol nagyanyáddal, meg a kishúgoddal, aki tavaly született, emlékszel-e? Szép kisbaba volt, angyalarcú, neked pedig vigyáznod kell rá. 

Ne félj, anyádra majd én ügyelek.

Ne aggódj, megvigasztalom.

Megsimítom a homlokodat.

Aludj, te kedves, most aludj, csss, csss.

  Ilyen helyre, halott gyerekhez én nem megyek. Charlotte nem is visz el mindig magával. Ha éjszaka jön a hívás, nem kelt fel, csak gyorsan magára veti barna köpönyegét, s már kapaszkodik is fel a kocsira. A zörgésre ébredek, de már csak az utat látom porozni mögöttük. Egyedül vagyok és félek. Belebújok az ágyon hagyott kendőjébe. Cserébe, hogy nélkülem ment el, hazajötte után hajlandó mesélni kicsit. És Charlotte papíros bábaasszonyként annyi érdekeset tud, alig győzök betelni vele. Hogy hogyan felejtette otthon a nagy sietségben a durva sót, úgyhogy a körmével kellett (mutatja) felhasítania a magzatburkot. Hogyan biztatta toló mozdulatokra a szülő asszonyt és közben ki-kiszaladva csitította a ház előtt várakozó férjet, aki minden percben be akart rohanni, nincs-e halálán a felesége. Hogyan bújt ki végül az újszülött, egy kislány, akinek érkeztén az asszony olyan keserves sírásra fakadt, mintha nem az imént adott volna életet egy teremtménynek, hanem helyette legalábbis az ördög érkezett volna meg a házba. Hogyan vigasztalta Charlotte, bizonygatva, hogy egy leány legalább annyira hasznos segítség a háztartásban, mint egy fiú, hiszen elláthatja anyja helyett a majdan született kisebb testvéreit. Hogyan győzködte az asszony zokogva, hogy nem, ő inkább elemészti magát, minthogy még egy éhes szájat kelljen etetnie a ház körül. S végül hogyan védte meg nagyanyám a frissen szült anyát a férj irtózatos haragjától, amiért ismét lány került a családban, a vágyott fiúgyermek helyett.

Meleg van ma a piacon. Hát ilyen az idei tavasz! Hajnalban majd elfagy a lábunk szára még a házban is, délben meg már vetjük le magunkról az ujjast, a kendőt, felkötjük a szoknya alját, s kalimpálunk a füvekkel megrakott durva deszkalap alatt a lábunkkal. Olyan fehér a bokánk még, mintha ragadós hóban mostuk volna meg.

A nap egyre feljebb hág a piac népe felett és Charlotte nagyanyám újra és újra elmeséli, merre járt az éjjel. Kinek melyik gyógyírt vitte, hol született kisborjú, hol kisgyerek. Melyik maradt életben? Charlotte hunyorít rám egyet: válaszol majd, csak kiszolgálja a következő vásárlót. A vásárló nem akar vásárolni, látom én jól. Bár ha tizenkettő vagyok is csak, látni azt, ki akar mindössze némi figyelmet kicsikarni a vajákos asszonytól. Talán beteg van a házban, vagy gyermekáldás várható? Ilyenkor ki lehet puhatolni, mennyiért jönne el kötést készíteni, vagy ellátni a gyermekágyast. Pedig nagyanyám nem nagyravágyó. Néha hazajön és mutatja a tenyerét, mit kapott. Tegnapelőtt egy levelekbe bugyolált negyed szalonnát, de tegnap nem kapott egyebet, csak egy kézcsókot. Rongyos, iszonyúan büdös öreg ragadta meg a csuklójánál fogva, áldja meg a jóisten az asszonyságot, hajlongott hálálkodva.

Hagyja el, jóember, majd megfizeti nekem az isten a másvilágon. Igaz, én őtőle se kérnék egy petákot sem.

Charlotte a szoknyája zsebét rázogatja, nagyon vékonyan csendülnek abban még a füvekért kapott pénzek. Nehéz előre kiókumlálni, milyen is lesz az aznapi piac. Néha odaperdül a szomszéd deszka tulajdonosa: szegény világ járja, nem igaz, Patou asszony, mondja részvevően, de bizony az járja, Gilbertin asszony. Nem akarnak tojni a tyúkjaim, most micsinájjak? Kukoricát ad nekik, vagy krumplihéjat? Hogy láttak volna azok kukoricát, Patou asszony, mikor nekünk magunknak sem jut? Persze, hogy krumplihéjat kapnak, abból is alig, mert a szépjét Gilbertin asszony felfőzi levesnek egy marék csalánnal. Ezek a drága tyúkok sosem látják meg Gilbertinék repedt tányérjainak alját, hiszen nem a húsukért vannak, hanem hogy tojást adjanak a jobb módú szomszédság asztalára. Úgy látszik, idejekorán értesültek is erről, azért kodálnak olyan megelégedéssel a kocsiút közepén. Minket ugyan meg nem kopasztasz forró vízben, édes asszonykánk!

Ha kiérdemesülnek, mint kotlók, sorsuk felett egy napon mégis csak pálcát tör a vastagderekú Gilbertinné, azon morfondírozva, pecsenyének adja-e fel őket, vagy becsináltnak?

Monsieur Gilbertin gyomra ugyanis eléggé kényes. Így nevelték, mit lehet tenni már.

Szalonna és zsíros sajtok szagát érzem, meg a sokféle tavalyi almáét, amiket az árusasszonyok piacnap előtt csomagoltak ki a papírból. Épek, illatosak, száraikon még ott a piros viasz. Nagyokat nyelek. Némelyik már szamócát is kínál, vegye meg kedves, vegye meg ángyomasszony, szebb ez, mint volt a szoptatós dajkája mellbimbója!, kiabál az ismeretlenek után, mintha legalábbis komaságban lennének.

Van már gyenge karotta, aztán a lilás articsókák, zöldspárgák is ott kelletik magukat a kosarakból kandikálva. Akinek erre sem telik, szárazborsót, babot vesz, vagy póréra, galambbegysalátára, porcsinra, varjúhájra alkuszik. Pitypangot tessék, olcsó a pitypang, a feketekömény, a komlósarj! Van szép tavaszi kankalinom, a Szent Péter kulcsa! Csak le kell forrázni, s ki ezt issza, nem köhög!

A baromfis kofasoron most valami lárma támad, elnyomja a vékony kiáltozásomat. A rögtön felvert porból ítélve ribillió lehet, egy rongyos ingű béresgyereket csépel kegyetlenül a piacfelügyelő, miután elkapta a kacsaárusoknál, hogy lopott. Lopott az bizony, még ott a zsír a szája szélén. Előbb csak tenyérrel üti, aztán facipője orrával rugdossa, s szidja, mint az öreg ördögöt. A kacsaárus cseppet sem törődik a gyerekkel, elégedetten szemléli a perzekúciót, nem először történik meg ugyanis a sajnálatos eset, ő meg nem a lábujjából szopja az áruját ugyebár. Erre a piacfelügyelő nyakon ragadja a fiút, hiszen a visszaesőnek szigorúbb büntetés jár, s elcipeli magával hátra, az egymásra hányt, nagy halom deszkapultokhoz, méltó igazságot szolgáltatni. A piac népe csak erre vár, egy szemvillanás alatt odacsődül, egyike biztatja a késsel hadakozó végrehajtót, csak vágja le a fülét nyugodtan a pokolravaló sihedernek, mások kiabálnak, engedje el, elcsapja a gazdája, ha sebesülten megy vissza, ki fogja eltartani a kisebb testvéreit? A piacfelügyelőt nem hatja meg a kegyelemmel áthatott nóta, kétarasznyi késével már bele is vágott a gyerek cimpájába, úgyhogy hörgés, visítás tölti be a gyülevészek karéját. De a béresgyerekben nagyobb az életösztön, vergődik, rúgkapál, egyszerre csak kitépi magát a felügyelő szorító térdeiből, kitör a nagyszoknyás kofák sűrűjéből és inaszakadtából menekül. Utána kapnak, hiába. Csak egy féltenyérnyi vérfolt marad mögötte a porban. A felügyelő késéről lehúzza a maradék vért egy deszka oldalán, nagyon káromkodik, legközelebb nem kegyelmez ennek a semmirekellőnek, bizonygatja nagy hangon. Szép komótosan elrakja a kést, had lássa mindenki, mennyire nem tréfál. A kofaközönség visszaözönlik árujához, s egyetértőnek bólogat: hova jutna a világ, ha nem lenne igazságszolgáltatás? Elvégre nekik is meg kell élniük valamiből! Ha másból nem, hát magából az igazságból!

 ***

Forrás:

Kocsis Noémi (Székesfehérvár, 1970-) Nő, anya, társ, író, a sorrend tetszés és alkalom szerint cserélődik. Félénk újrakezdő az íróságban, noha gyerekkorától papírpusztító. Hétköznapilapos újságíró, mellette alkalmi novellista. Csak abban biztos, hogy az örök bizonytalankodó végre nagyon szeretne kitörni belőle. 

http://centrifuga.blog.hu/2012/02/04/muterem_kocsis_noemi

http://www.elomagazin.com/2012/12/irodalom-szuletik-kocsis-noemi-a-dajka-cimu-konyve/

https://www.facebook.com/kezdoregenyirosikertkeres?fref=ts

Képek: Csapody Vera, http://mek.oszk.hu/05100/05178/html/index.htm