Új sorozatunkkal Takács Mária jóvoltából a XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nőkkel lépjük át a 2012 és 2013 között húzódó látszólagos határt. A tizenegy részen át bemutatott nők könyveikben rögzített utazási élményeikkel egyszerre adnak érzékletes társadalomrajzot, s mutatnak fel a kor megszokásától elkülönböző szerepmintákat, így adva példákat a határok átjárhatóságára. A bevezető utáni második részben Wesselényi Polixena életéről és 1835-ben tett utazásáról olvashatsz, mely egyben kreatív útmutatás arra nézvést is, hogyan menekülj egy megfáradt házasságból.
Magyar vilájgjárónők: Wesselényi Polyxena
A XIX. századi magyar nyelven író útleírónők közül az első Wesselényi Polyxena, aki harmincas évei derekán Itáliában és Svájcban utazott. Élményei és az itáliai művészet annyira megihlették, hogy hazaérkezése után hat évvel naplója feljegyzéseiből könyvet írt – ez a kötet 1842-ben jelent meg Kolozsvárott.
Wesselényi Polyxena 1801-ben született Kendeffy Mária grófnő és báró Wesselényi József lányaként. Feleségül ment egy másik nagy erdélyi nemesi család fiához, báró Bánffy Lászlóhoz. Házasságuk az 1830-as évek közepére válságba jutott. 1835-ben ebből a helyzetből Wesselényi Polixena menekülésképpen Itáliába és Svájcba utazott. Már az a jelenség is szokatlannak számított a korabeli Magyarországon, hogy egy fiatal, házasságban élő nő férje nélkül utazik, az pedig még inkább, hogy inasán és komornáján kívül tízéves lányát is magával vitte. Utazása során Rómában ismerkedett meg John Paget angol orvossal. Hazatérve elvált Bánffytól, két évig Pagettel járta Angliát és Franciaországot, s hazatértük után összeházasodtak. Aranyosgyéresen, a Wesselényi család birtokán telepedtek le, ahol Polixena ikerfiúknak adott életet. 1849-ben a szabadságharc miatt menekülniük kellett otthonukból, s mintagazdaságuk berendezését, festményeiket, könyvtárukat feldúlták. Hat évig Angliában éltek, majd visszatértek Erdélybe, és újra felépítették otthonukat. A kiegyezés után házuk a kolozsvári gondolkodó nemesség és polgárság találkozóhelyéül szolgált.
Polyxena tervezte francia és angol útjuk megírását is, de ez a könyve soha nem született meg. Segített férje tudományos munkáit megírni, stilisztikailag és nyelvileg korrigálta Paget Magyarországról és Erdélyről szóló gazdasági szakkönyvét. Élete komoran alkonyult be, két fia halála után egyre inkább elzárkózott a külvilág elől. 1878-ban halt meg Aranyosgyéresen.
1835. január 1-jén indult útnak inasával, komornájával, Susanne-nal és lányával, Jozefával. Itáliában és Svájcban egy évet töltött el: 1835 telén érkezett vissza Erdélybe. A XIX. század első baedekerjeinek segítségével tájékozódott, és választotta ki útjának állomásait. Szekérrel, vetturinóval, postalovakkal utazott, de ha a terep megkívánta (például a Vezúvon vagy a Mont Blanc környékén), gyalogszerrel is megtette az utat. Névjegye minden arisztokrata és birtokosi körben jó ajánlólevélnek bizonyult (még a pápához is bejutott), így ha mint nő egy férfinál valamivel nehézkesebben utazott is, származása átsegítette a bonyodalmakon: mindenhol, nem nemesi körökben is, számíthatott segítségre.
Az Olaszhoni és Schweizi utazás 1842-ben jelent meg. Az előszóban ezt írta motiváltságának okaként: „Irok, mert visszaemlékezésem mulattat; ’s képzelem, hogy ollykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapasztalatnál fogva helyesen érezni tudtam. […] E könnyű sorok se politicai oeconomia, se országgyűlés titkaiba avatkozás, se tudás czélzattal nem írattak; ezek csupán a látottak rám hatásainak, kalandjaim gyermekes örömet okozó emlékeinek kiömlései, mellyekben igenis meglehet, hogy a logica az érzésektől elragadtatott képzelőtehetségnek zászlót hajt.” „A látottakat női érzékek prismáján át tekintem, s azok a hideg észnek többnyire tulságosok s tulságokra ragadók, bár mint nyomja is a társadalmi illendőség tompító súlya.”
Az egyes társaságokról, udvari körökről, melyekkel útja során találkozott, és az idegen népek fiairól valóban így is írt. Mindenféle belé nevelt, mesterséges konvencióktól mentesen képes volt rálátni azokra, akiket útjába vezérelt a sors, s szellemesen meg is kritizálta őket.
Valószínűleg Bánffy Lászlóval megromlott házassága és az otthoni környezetben szerzett tapasztalatok íratják vele azokat a sorokat, melyekkel Rómában Borghese herceg bálját írja le. „Az egész szép világ készülésben, várakozásban vala. A szép nők nagy mozgásba jöttek. Magokat a következő csatára készítvén, ki ki kellemei fegyvereivel tetőtől talpig felfegyverkezve kívánta vetélkedő társát vagy társait minden irgalom nélkül meggyőzni. Melly kedvező alkalom volt szépséget, izlést, találós elmésséget, tánczot, drágaköves ékességeket a bámulók szemei előtt fitogtatni, s minden kebelben az irigység alvó kigyóit felébreszteni! […] Hány férjhezadás mesterségében iparkodó anya vélte, hogy leányának vagy leányainak eddig elé észre nem vett, vagy már a meglévő pontra jutott kellemeit a jól választott idealis őltözet kitünteti, vagy áldiszével ujra felvirittatja! Ki tudja micsoda fényes szerencsét foghat el reczéiben? Álmodoztak ezen matrimonialis szerencsevadászok. Kiki jó aratást várt okosan számított terveitől.” A maga korában szinte páratlan élesszeműségével, ironikus hangjával leplezi le az arisztokrácia világában kötött házasságokat. Ám kritikája nemcsak osztályáról, hanem a nők helyzetéről is szól. Nem mondja ki, de valahol ott van a sorok mögött, hogy a nő – akár arisztokrata, akár polgár vagy paraszt – sorsa a férjhezmenetel; ez az egyetlen lehetősége.
Iszonyodva látja, amit tolentinoi gazdasszonya (vendéglátója) három éves lányával művel: „fa planchetteos vállba úgy bészorítva, hogy szegényke csak alig szuszoghatott. Kérdém anyjától: Valljon nem volna-e jobb a gyermeket még bé nem fűzni? O! mi mind úgy szoktuk, felele; ez már negyven napos korában halhéjas vállba fűzetett, s úgy is megszokta, hogy a nélkül derekát nem tudja tartani.” Képtelen elfogadni a lélek és a test megnyomorítását is. Minden, az egyént sértő eszköz, szokás, ostoba konvenció ellen lázad. Helyzetével mégis tisztában van: nézetei elég szokatlanok és egyedülállóak ebben korban, országtól függetlenül. Meg is kritizálja magát, mikor a genovai utcaképről, nők és férfiak ruházkodásáról hosszú elemzést ad: „De elég a város kül physiognomiájáról. Így is sokan fogják gondolni: hogy ablakból kinézni, vagy utczákat róni, s abból még is ennyi következtetéseket vonni ki, csupán asszonyi képzelet játéka.”
Könyvekből (különösen egy korabeli lány neveltetése során) meg nem szerezhető tapasztalatokkal tért haza. Nagyobb emberismerettel, szociális érzékenységgel, mélyebb társadalomkritikával szemlélte ezentúl hazáját és az emberek közötti kapcsolatokat. Könyve megírásához még azon a télen hozzákezdett, de csak hat év múlva sikerült kiadatnia. Megjelentek az első kritikák, könyvét egyrészt mint utazási irodalmat, másrészt mint nőíró művét (hol pozitívan, hol negatívan) értékelték. Wesselényi Polyxena műveit ötven év múlva méltatták először igazán. Ekkor már felismerték írói jelentőségét, keresetlen és spontán stílusából fakadó eredeti látásmódját; kifinomodott esztéticizmusát; felvilágosultságát, mellyel a nőemancipációnak elméleti előfutára.
