Sorozatunkkal Takács Mária jóvoltából a XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nőkkel lépjük át a 2012 és 2013 között húzódó látszólagos határt. A tizenegy részen át bemutatott nők könyveikben rögzített utazási élményeikkel egyszerre adnak érzékletes társadalomrajzot, s mutatnak fel a kor megszokásától elkülönböző szerepmintákat, így adva példákat a határok átjárhatóságára. A sorozat harmadik részében Csáky Antalné és Berniczkyné Bajza Lenke utazási tapasztalatairól alkothatsz képet.

Magyar világjárónők: Csáky Antalné és Berniczkyné Bajza Lenke

Csáky Antalné

Csáky Antalné (leánykori nevén Vécsey Anna) grófnő könyve Wesselényi Polyxenáénál egy évvel később, 1843-ban jelent meg Pesten.

Tehetős arisztokrata család sarjaként megengedhette magának a világlátást. Több mint 50 évesen indult útnak Észak-Itáliába. Hazatérve Pichler Kornélia – aki a németül író Artner Teréz utazónőt is biztatta – beszélte rá úti élményei megírására. Ahogyan már az Utazási vázlatok Olaszországban című könyv előszavából is kiderül, az írónő úti élményeit nem a hírnév kedvéért írta meg: felkérésnek engedett, a könyvből befolyó összeget pedig a szegények megsegítésére ajánlotta fel. Célja Itália ókori és középkori művészeti emlékeinek felkeresése volt.

Nem is hagyott ki könyvéből egyetlen általa látott festményt, templomot, nevezetes házat, természeti képződményt sem. Históriájukat illetően kellően tájékozott volt, s mint megfelelő műveltséggel rendelkező arisztokrata, meglehetősen tárgyilagos és kritikus műértőnek bizonyult.

Mint arisztokrata nő, nagy figyelmet szentelt a társadalmi érintkezés szabályainak. Luccában járva az egyes társadalmi rétegek helyzetéről ezt tartotta fontosnak lejegyezni: „A lakosok illendően öltözködnek, tisztán fésülköznek, mit Olaszországban ritkán láthatni; szorgalmasak is, mert orsóval járnak egyik helyről másuva. Szembetűnő a jóllét. Az adózások nem igen nyomasztók lehetnek; pénzt nem fizetnek, csak természetben a termésök felét adják a hercegnek, ki a magot előlegezé.”

Minden város művészeti alkotásáról szinte leltárszerű képet ad. Nem mulasztja el az épületeket kívülről s belülről összes nevezetes alkotásukkal együtt leírni.

A XIX. században, a klasszicizmus korában Csáky Antalné ókori és középkori itáliai emlékekről írt könyve nem volt divatjamúlt, sőt élettelennek sem mondható. Századközépi olvasóközönsége saját rangjabéliekből  és a műveltebb polgárság soraiból adódott, s ők szalonjaikban gyakran társalogtak az általa leírtakról.

Beniczkyné Bajza Lenke
    
A XIX. század második felének leghíresebb magyar írónője az irodalmi hírességek környezetében felnőve egy életre a szerelem-témakör és a szentimentális romantika „áldozatává” vált. Színművei, évenkénti három-négy regénye, cikkei a főúri és a polgári világban élő emberek viszonyairól szólnak. Az általa ábrázolt embereket azonban inkább az írónő fantáziája mozgatja, mint az esetleges valóság.

Bajza Lenke egyetlen utazási témájú könyve – Nyugat-Európa. Uti levelek – valóságban látott alakjairól is inkább azt tudjuk meg, amit az írónő szubjektív képzelete elénk vetít.

A saját és mások álomvilágát is ismerni vélő, az olvasóközönséget sikeresen megnyert írónő Bajza József író, kritikus és Csajághy Júlia (Vörösmarty sógornője) lányaként született 1840-ben, Pesten. A korabeli lapok megjelentették az írói szárnyait próbálgató 17 éves lány írásait. 1858-ban férjhez ment a nála sokkal idősebb Heckenast Gusztávhoz, az ismert könyvkiadóhoz. Öt év múlva, amikor immár két gyermek anyja, Beniczky Ferenc pest-vármegyei főispán lett a második férje – ezzel bekerült abba a társasági és közéleti világba, mely egyszerre lett művei tárgya és olvasóközönsége.

Nem a legjobb tollú, de a legsikeresebb magyar írónő lett az 1860-as évek közepétől. 1878-ban tagjai közé választotta a Petőfi Társaság is. Így nőként az elsők között törte meg a jellemzően férfi társaságok „rendjét”. Budapesten halt meg 1905-ben, 65 évesen.


Beniczkyné Bajza Lenke: Nyugat Európa. Uti levelek

Bajza Lenke 1861 júliusában indult férjével nyugat-európai körútjára. Csehországon, a német államokon át jutottak el a Hollandiában lévő ostende-i fürdőhelyig, utazásuk legtávolabbi pontjáig. Visszafelé Franciaországban, Bajorországban és Ausztriában jártak. Az éles szemű írónő alapos részletességgel írja le olvasóinak a nagyvárosok forgatagát: az embereket – mindenkit, akivel kapcsolatba kerül, társadalmi helyzetétől függetlenül – kiállításokat, kaszinókat, bálokat, fürdőhelyeket stb. Utazásának egyik nem titkolt célja Nyugat-Európa különböző népeinek megfigyelése, melyben oly nagy kedvét lelte: „Az utazásnak ezer meg ezer élvezetei között szerintem egyik fő mulatságai közé tartozik azon számtalan idegen ember látása, arcza és egész külseje, mely aztán oly sok és kimerithetetlen alkalmat nyujt, egyesek kiléte-, rangja-, természete- és nemzeti származásának találgatására.” (Heckenast-Bajza Lenke: Nyugat-Europa: uti-levelek, 13. o.)

Nem is marad adós egyetlen nagyobb esemény vagy érdekes személy tettének leírásával sem. Ahol mozgás van, ahol történik valami, abból a főispánné nem maradhat ki, de az eseményekben nem mint résztvevőt, hanem mint szemlélőt látjuk. A Champs-Elyséen található Jarden Mobille-ban  tartott bálról ezeket írja: „Ehelyen rendesen a Párisban levő tanulók, gyakornokok, s a nők közül az úgynevezett lorette-, grisette-osztály szokta a tánczoló részt képezni; azonban tömve van a bál idegen nő és férfi nézők seregétől, kik közt látni minden nemzetbelit, férfit, asszonyt, fiatalt és öreget, s mi előttem leginkább föltűnt, hogy még a legidősb és szentes öreg, ősz hajú angol nőket is érdekli e hely, és vonzó erővel bír rájuk nézve a szokatlan társaság és ismeretlen élet mozgalma és szokásai.” (116. o.)

Antwerpenben időztek, amikor a parton egy holland nőre lett figyelmes, aki az egy éve elhajózott férjét nap mint nap várta: „Érdekkel néztem reá, de arczát nem láthatám, mert fejét újra a víz felé fordítá s mozdulatlan összefont karokkal állt a parton. Hosszú fényes s kissé göndör fekete haja két gazdag tekercsben lógott alá, öltözete durva paraszti szövet, lábán fapapucs, a flamandi népviselet szerint, s mégis oly szép, oly festői jelenség volt a flamandi népéletből. Erőteljes, jól kiformált alak, mint minden flamandi nő. Vonásai, melyeket később jól megnéztem, Rubens alakjaira s hölgyeire emlékeztetének, s naptól kissé megbarnult arczához oly jól illettek a hófehér fogak, s a várás és a nyugtalanságtól felhevült piros ajkai.” (84. o.)

Idegen földön utazva, tartson akár két hónapig vagy egy évig az utazás, minden világjárónőben felvetődik a honvágy gondolata – s ezzel kapcsolatban a haza mint otthon fogalma. A nemzetállamok kialakulása idején ez a szó erősebb töltettel bírt, mint száz évvel előtte. Bajza Lenke brüsszeli időzésekor fejti ki erről véleményét, mintegy hangot adva a kor szellemének: „Szerintem e név haza nem csupán szó, vagy elnevezés, de egyszersmint egy oly érzésként nyugszik a kebelünkben, mely szükséges kelléke az életnek, melynek sorsához van kötve boldogságunk, jólétéhez nyugalmunk, s ha bajban van, vagy sinlik, az minden egyes honfinak és honleánynak egyéni búja és fájdalma is […] az ismerős arczoktól megválva élni és boldognak lenni, előttem megfoghatatlan és hihetetlen állításnak tetszik.” (73. o.)

Beniczkyné könyve végén felhívja olvasói figyelmét a következő évre tervezett angliai és olaszországi utazására, mert e két ország látása nélkül nyugat-európai körútját nem érzi teljesnek. E két országbeli élményeiről – ha eljutott oda egyáltalán – azonban újabb könyve már nem jelent meg.