Szvoren Edina első novelláskötete (Pertu, 2010, Palatinus) ritka egyöntetű és viharos sikert aratott, lelkes kritikai fogadtatását Déry Tibor-díj, majd Bródy Sándor-díj követte. Újabb írásaiban a "csüggesztően ismerős, hétköznapi kapcsolatok, a családon belüli és családok közti banális téboly viszonyai, a magány gépies pillanatai mind ismeretlen, meghökkentő, különös alakzatokban mutatkoznak. Kis (rém)történetek abszurd súlyú teherrel, a túlélők (ön)iróniájával és konokságával" – írja az 1974-ben született Szvoren Edina második, Nincs, és ne is legyen című kötetéről a Palatinus Kiadó. Az ismét elbeszélésekkel jelentkező szerző kötetéről Debreceni Boglárka írását olvashatod, s egy hosszabb részletben Te is megismerheted azt az egyedi hangot, mely a kötet egészét jellemzi.

Debreceni Boglárka: „Az idő néha elakad”

„Az idő néha elakad, és akkor van egy kis szünet. Nemcsak azt nem tudom, mi lesz, azt sem tudom, lesz-e egyáltalán valami.”

A kötet címadó novellájában, a Nincs, és ne is legyen c. írás főszereplőjének, a zárt mikrokozmoszban élő, szeretetéhes kislánynak az elbeszélésében konkrét, a végtelenségig leegyszerűsített, szikár formát ölt az a pillanat, amelyet mindannyian átéltünk már, és átélünk újra, meg újra. A szünet a kiüresedés állapotának megtestesítője, magába foglalja azt a végtelen hiányt, ami Szvoren Edina minden egyes írásának szerves alkotóeleme, emellett utal az emberi létezést mozgató, az élet megváltoztathatatlansága ellen folytatott állandó küzdelem hiábavalóságára is.

Nem véletlen, hogy Szvoren mondanivalója középpontjában az egyén gondolkodásmódját, hovatartozását nagyban meghatározó család áll, hiszen ez az a közeg, ahol létrejönnek az első kapcsolataink, ami befolyásolja értékrendünk kialakítását, kijelöli a világban elfoglalt helyünket és kihívásokkal teli küzdelmekre sarkall.

Családban létezni nem könnyű, sok lemondással, csalódással jár, minden esetben kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríti a biztonságra, törődésre vágyó gyermekeket és felnőtteket, ezáltal pedig megkérdőjelezhetővé teszi az alapvető emberi értékeket, mint például a hitelesség, a bizalom, az elfogadás, a szabadság, az egyenlőség, a szeretet fogalmát. A családban élőknek tehát napról napra újra kell definiálniuk önmagukat, és fel kell ismerniük feladataik fontosságát ahhoz, hogy betagozódjanak közegükbe, a kirakós játék megfelelő, hiányzó darabjai lehessenek. Talán ezért válhat központi elemmé a Bábel tornyában a gyermek elől gondosan elzárt, „veszélyes” puzzle, vagy ezért jelenik meg hangsúlyosan, mintegy kapaszkodóként egyes írásokban a monotonitás. „Minden rendben lesz” hajtogatja a férjét elhagyó, emigráns anyuka a Hundeschuléban Szerelemgyereknek, az édesanyja által nevelt, apa nélkül maradt kissrác kapaszkodója a „kapucnit föl, cipzárt a szájba” rítusa a Foltban, az Omomomban az elfoglalt mama kislánya rutinszerűen írogatja a „MOMO meg OMOM” szavakat.

Szvorennél a szereplők tárgyakhoz, szavakhoz, személyekhez, helyekhez, rituálékhoz vagy szagokhoz való viszonyulása helyettesíti a jelzőket, metaforákat felsorakoztató személyiség-leírásokat. A párbeszédek és a konkrét jellemábrázolások prózáiban elveszítik létjogosultságukat, így az olvasó figyelme a szereplők tömören elbeszélt történeteire, a gondolatfolyamokban tükröződő, korántsem egzakt érzelmi megnyilvánulásokra összpontosul. Nehéz szembenézni az általa megrajzolt kíméletlen, olykor kegyetlennek tűnő, eltorzított, mégis létező, realisztikus valóságokkal, az ismerős élethelyzetekkel, a mindennapok szürkeségében felsejlő, átlagos érvényű problémákkal. „Ezek a novellák nem azt mondják, hogy ilyenek vagyunk, hanem azt, hogy ilyenek is vagyunk. A rövidpróza pedig még alkalmasabb ennek a torz látásmódnak az ábrázolására. (…) Ami az életben csak gonoszkodásnak tűnik, az egy rövid prózában gonoszságnak tűnhet.” – nyilatkozta az író Hományi Péternek, a Könyvhét folyóirat számára készített interjúban. Szvoren ennek ellenére nem menti fel a szereplőit, mi azonban megtesszük helyette, mert esendőségükben saját hibáinkra, illúzióinkra, vétkeinkre és a változástól való félelmeinkre ismerünk. Alakjai nem idegenek számunkra, időnként újra felbukkannak, mint régi ismerősök, akár a Foltban szereplő kisfiú a Dé halálában, akiről a megalázó történetétől való elfordulás gesztusában mutatkozik meg, hogy kicsoda valójában, amikor a következőt mondja: „Ha ma tízéves forma gyereket látnék imbolygó részeg előtt térdepelni a pocsolyában, hátat fordítanék, hogy ne zavarjam a srácot.” Az imbolygó részeg előtt térdeplő fiú, akinek hátat fordított a környezete, felnőtté vált, mégsem adja fel a boldogságkutatást, új családot keresve randevúra hívja anyja halála után a nővért, aki a beteg asszonyt ápolta. Szöllősi Barnabás így ír: „Hiszen ha valami még életben tartja és mozgatja ezeket a figurákat, az éppen az elérhetetlen szeretet elérésére tett bátortalan kísérletek sorozata.” (December könyve, Litera)

Szvoren Edina prózájában folyamatosan tetten érhető a tagadás mozzanata, ami már a Pertu c. novellagyűjteményében is megmutatkozott. A Nincs, és ne is legyen a Bródy Sándor- és Déry Tibor-díjas, a Gundel művészeti díjat is kiérdemelt író második kötete, egy ígéretesen induló írói pálya méltó folytatásának tekinthető. Elbeszéléseinek hangulatvilágát kiválóan tükrözi a könyve borítóján megjelenő Betekert karú nő, Lajta Gábor 1999-ben készült olajfestménye.

Szvoren Edina: Folt (részlet)

[...]
Megkordult a gyomrom. Desnya azt ígérte, megvár a vacsorával.

Mára mondta, hogy estére kész az Egri csillagok. Találgattam, mi lesz aznap, padlizsán vagy körözött. A főtér sarkán előkotrom majd a sapkát, a kapucnit pedig hátralököm. De azért ököl a zsebbe. Láttam előre: az úttest közepén megyek, hogy a kutyák ne ugassanak. Mikor Desnya ajtót nyit, látni fogom a szemén, hogy várakozás közben elaludt. Tagadni fogja, ha rákérdezek. Kivárja, hogy levessem az új kabátot, a bojtos sapkát, lerúgjam magamról a cipőt, mert csak azután ad puszit. Mindig egy hosszút, két rövidet. Mikor a konyhába megy, hogy megterítsen, még nem törlöm le a nyálát – csak mikor kezet mosok vacsora előtt. Tea vagy tej, kiabál Desnya, de képtelen vagyok választani.

Föl kellett volna emelni a fejem, hogy lássam az órát az ötös kocsiállás fölött. Mivelhogy orrnyergemre csúszott a kapucni.

Irigyeltem a haverom. Esni kezdett, a nő kinyitotta az ernyőjét. Gondoltam, nem érdemes. Egy pillanatra csönd lett, aztán a férfi tovább beszélt. Észrevettem, hogy az egyik cipő, a fűzőtlen orra felém fordul, mint egy óramutató. Csak az egyik. Lekötött, hogy túl jól sikerült a vákuum: nyelvem a cipzárcsúcson lévő lukba szorult, és még mindig nem fogtam föl, hogy a férfi hozzám beszél. Ahogy közelebb lépett, már nemcsak a két cipő látszott, hanem egy kockás szövetnadrág házilag fölhajtott szegéllyel meg egy barna ballonkabát földet söprő öve. Azután gyűrődések a térd fölött, mintha a férfi ruhában aludt volna el valahol, valamikor. Kérdezett valamit.

Jéghideg volt a nyelvem hegye. Nem mertem megmozdulni, pedig a nyelvemről kézzel kellett volna lepiszkálnom a cipzárt.

És a válltáskás férfi újra kérdezett.

Mikor két ujjal kitámasztottam a kapucnit, a nőt esernyője alá bújva láttam. Volt még idő az órára nézni, az ötös kocsiállás fölött, mielőtt visszaomlott volna a kapucni. Szeretem, ahogy ezek az órák világítanak. Mintha Nussdorfban lennénk, ahova Édesapa költözött. Ott még a kosz is tiszta, nemhogy a fény.

Úgy csináltam, mintha nem látnám a férfit. Még hét perc az indulásig, mondogattam. Pár centivel hátrább léptem, mert ott állt előttem. Végre megértettem, mit kérdezett. Pimaszkodol velem, csipesz? Úgy beszélt, ahogy egy tavalyi kötelező olvasmány szereplői. Desnya nem vett ki szabadságot, egy nap alatt olvasta el. Rögtön értette, mi az, hogy dejszen, Édesapa akkor még velünk lakott. Válaszojjá, mondta a férfi, és válltáskája a földre csúszott. Alkoholszaga volt. Nézzé a szemembe, te!

Ernyője alól kikukucskált a nő, aztán újra elbújt. Nézzé rám, te kölyök. Szerettem volna teljesíteni, amit a férfi kért, de nem ment. Ha a szemébe nézek, többet akar, ezt biztosan tudtam.

Sosem izzadok. Köpd ki a cipzárt. Végre olyat kért, amit teljesíteni lehetett. A fogammal próbáltam letolni, elsőre nem ment. Tökmag. Megszűnt a vákuum, sikerült. Nézzé bele a szemembe, fityisz. A haját tudtam csak nézni, meg a kabátja kivágását. Egy sárfoltos, kibomlott nyakkendőt a borostás toka alatt, aztán a táskáját a földön. Nézzé. Azt hittem, az államat akarja megfogni, de csak a kapucnim felé kapott. Elhajoltam, pedig nem lett volna szabad. Nem akartam, hogy a bőrömhöz érjen, nem akartam. Hátratoltam a kapucnit önként. Rám üvöltött egészen közelről, ezen a férfin látszott, kit nem szeret.

Magamtól jöttem rá, mit akar. Azt reméltem, a busz előbb megérkezik, mint hogy kimondja. Illetve nem reméltem, csak jó lett volna. Kivettem a kezem a dzsekim zsebéből, és a nadrág oldalvarrására simítottam a mutatóujjamat. Nem túl feszesen, nem is túl lazán. És csak álltam, hátha elég ennyi.

Nem volt elég. A szemem sarkából mindvégig érzékeltem az óra számlapját megvilágító fényeket. Térgyepűjj le. Gyerünk.

Nem azt akartam, hogy a nő segítsen, hanem hogy ne legyen ott. Megértettem, miért néztek rám dühösen a villamoson.

Már nem volt új a kabátom, és a szekrénykulcs is fölösleges.

A füleden ülsz? Térgyepűni, mondta. Én nem akartam ellenkezni, csak azon gondolkodtam, hogyan kezdjem el. Melyik térdemet tegyem először a pocsolyába. Eszembe se jutott, hogy odébbálljak, és keressek egy szárazabb helyet. Egy ilyen pisis, és nem hajlandó térgyepűni az idősebb előtt. Desnyám rögtön megfejtette, mi az a muramista. Édesapa nevetett, és nem látszott rajta semmi. A kezébe vette Desnya kését, és nézte, elolvad-e rajta a vaj. Nem értette, mi az a muramista, pedig ő volt hármunk közt a vidéki. Előbb a bal térdemet raktam le, aztán a jobbat, hogy ne a sérült bokámra essen a nagyobb teher.

32 éve gürcölök, aztán nem engedelmeskedik egy ilyen dugasz.

A bankkártya, a kiflipörgetés, a téglák helye nem létezett. Arra is vigyáztam, hogy a mozdulat ne legyen finomkodó vagy akár hányaveti. Hiába. Ócska vagy, térgyepűni se tudsz. Kapucni a hátamon, kezem a varráson. Már térdeltem. Az iskolatáska, a tornazsák jobban húzta a vállamat, mint amíg álltam.

Megcsináltam. Csak azt nem tudtam, hova nézhetek. Viszketni kezdett a vádlim, mint a lánynak. Nem volt merszem a nadrágszárak között a távolba nézni, túl közel állt a férfi.

Felbőgött egy buszmotor. Nézzé a szemembe, te. És úgy már ment, térdepelve rá tudtam nézni. 32 éve húzom az igát. Szeme volt, de tekintete nem. Eltartok három gyönyörű szép gyereket.

Nem mondta, hogy fölállhatok, csak elment.

Megunta, hogy térdelek, vagy elfelejthette, hogy buszra vár.

Ahogy vállára lendítette a táskát, majdnem eldőlt. Nem néztem utána. Húzom az igát, robotolok. Három gyönyörű szép gyerek.

Vártam, hogy elhaljon a fémes zörej, minden második lépés zaja. Már benn állt a busz, mikor föltápászkodtam. Nem a lábam remegett, hanem a csomagjaim. Már délelőtt rossz kedvem volt, jutott eszembe, és nem romlott tovább. Nem igazítottam meg a ruhám, nem akartam magamhoz érni. Térdemre tapadt a nadrág. A nő közelebb jött, összecsukta az ernyőt, és maga elé engedett. Azt hiszem, nem látszott rajtam, hogy gyűlölöm.

Fölléptem a buszra, és arcom elé tartottam a bérletet. A sofőr is csak akkor nézett rám, amikor már ültem, a visszapillantóban vizslatott. Látta, hogy látom, de nem érdekelte. [...]