Fekete László Megmenekülési hajónapló – feminista terror made in USA című könyvének bemutatóján Fodor Éva, Kukorelly Endre és Dus Polett beszélgetett a szerzővel. A vitába a mindvégig feszülten figyelő közönség is beszállt, és egy idő után elszabadultak az indulatok.
Férfinak lenni még mindig menő, a pozícióval járó hatalom pedig tovább erősíti a férfiasság varázsát. Az életkoruk, vagy egyéb testi-lelki tulajdonságaik miatt kevésbé kívánatos férfiak így ki tudják egyenlíteni hátrányaikat a párválasztási verseny során. Nyugaton ezt az évszázados előjogot kezdte ki a feminizmus, amikor elérték, hogy a hatalmi játszmákat vegyék ki a szexuális kapcsolatokból, hiszen hosszú távon nem jó a társadalomnak, ha a teljesítmény helyett a szexuális vonzerő vagy hajlandóság dönt, amikor több ember közül kell választani. Persze érthető az érintettek felhördülése, hiszen kinek mi köze ahhoz, hogy két felnőtt ember mit csinál együtt. Nos, ahhoz valóban nincs, de ahhoz már igen, hogy valaki visszaél-e a pozíciójával vagy sem, hiszen ez már nem a magánélet, hanem a társadalmi viszonyok kategóriájába tartozik.
Sárkány és királylány
Ahogyan a termelésben egyre kisebb szerepet kapott a fizikai erő, és más tulajdonságok kerültek előtérbe, úgy erősödtek a női egyenjogúságot követelő hangok. A nők fizikai gyengesége még így is komoly hátrány, hiszen az állatvilágból örökölt reflexeink miatt ösztönösen elfogadjuk, hogy aki húsz centivel magasabb és húsz kilóval nehezebb, az könnyebben érvényesítheti az érdekeit. A nőkre ebben a felállásban passzív szerep hárul.
Ugyanezt a mintát követik a gyerekmesék is: a hős lovag megmenti a sárkánytól az elrabolt királykisasszonyt, aki hálából minden kívánságát teljesíti. Ha lecsupaszítom a történetet, akkor bizony egyszerű a képlet: az erősebb kutya adja tovább genetikai örökítő-anyagát. Ahogy Coomaraswamy írta: „A sárkányölő és a sárkány a színfal mögött egyek: csupán az előadás kedvéért válnak ketté.”* És aki már olvasott kora középkori francia széphistóriákat, az pontosan tudja, hogy a derék lovagok nemigen teketóriáztak, amikor módjuk nyílt rá, hogy a kiszemelt hölgyet úgymond „alávessék akaratuknak.” Megint csak egyértelmű, kinek mit dobott a gép.
Tanár urak és diáklányok
Amikor a szerző ötven évesen tanári állást kapott Amerikában, úgy gondolta, most fejest ugorhat a mézes bödönbe. Adott egy mintegy húszezres lélekszámú campus, ahol a diákok döntő százaléka nő. Borítékolható volt, hogy ennyi magányos lány közt talál olyat, akit becserkészhet. Többen elmondták neki, hogy ne kezdjen a diákjaival, itthon, a kinti barátai, és természetesen hivatalból is felhívták a figyelmét az egyetem etikai kódexére, amely szigorúan szankcionálja a tanár és a diák közti szexuális kapcsolatot. Ez nem prüdéria, hanem annak az elvnek a kiterjesztése, hogy mindenkit kizárólag a teljesítménye alapján ítéljenek meg.
A szerzőnek persze esze ágában se volt betartani az előírásokat, hanem azonnal kibúvót keresett. Nem fogta fel, hogy az etikai kódex unortodox kezelését Nyugaton egyáltalán nem tolerálják, ugyanis ott valóban társadalmi konszenzus eredményeként születnek a szabályok. A maga szintjén ugyanazt a kálváriát járta, amit Orbán Brüsszelben. És azt sem értette, miért lett népszerű tanárból egy csapásra nemkívánatos személy.
Természetesen nem korban hozzáillő nővel kezdett, és természetesen a saját diákjait környékezte meg. Amikor az egyik tanítványa feljelentette zaklatásért, azonnal berendelte őt a HR-es, és szembesítette a váddal. A szerző tagadta a zaklatás tényét, ugyanakkor elismerte, hogy korábban a tanár-diák viszonyon túlmutató helyzetbe keveredett a diákjával, mire azonnal beindult az ilyenkor szokásos protokoll.
"A nők szexmegvonással zsarolják a férfiakat"
Ami ezután történt, az mindennél jobban mutatja a nyugati és a kelet-európai társadalom közti különbséget. Az egyetem a vizsgálattal a maga részéről lezárta az esetet – a döntést mindenki elfogadta, ugyanis az amerikaiak megbíznak a hivatalos szerveik pártatlanságában. A szerző viszont nem elégedett meg a számára kedvező ítélettel, és nyilvános bocsánatkérést követelt az intézménytől – ugyanis itthon nincs évszázados hagyománya a független szervezetek és hatósági intézmények pártatlanságába vetett bizalomnak. Amíg a politika mindent megtesz annak érdekében, hogy bedarálja, és a hozzá hűséges emberekkel töltse fel a társadalmi fékek és ellensúlyok szerepét betöltő intézményeket, ezeket nem fogja objektív szervezeteknek tartani a társadalom.
A vitában Fodor Éva genderkutató elmesélte hazai és Egyesült Államokbeli egyetemi tapasztalatait. Elmondta, milyen érzés volt itthon a bölcsészkarra járni, ahol a tanárok egy része a pozícióval járó természetbeni juttatásnak tartja, hogy következmények nélkül bepróbálkozhat a hallgatóknál, és ehhez képest mennyire felszabadító volt az Egyesült Államokban tanulni, ahol nem azon múlt az előmenetele, hogy mennyire csinos, milyen ruhákat hord, és hogyan viselkedik.
Amikor az első „kiskegyed” elhangzott a vitában – „Kiskegyed nem olvasta ezt a könyvet”… ami természetesen nem érv, hanem vád, főleg, ha a konkrét kérdésre adott válasz ebben merül ki – látni lehetett, hogy hamarosan eldurvul a hangnem. De azért arra, hogy a közönség soraiban magukat értelmiséginek gondoló férfiak kétségbe vonják egy nő szakmai kompetenciáját, amikor az a személyes élményeiről beszél, nem számítottam. Persze voltak egészen vicces mozzanatok is. Sose hittem volna, hogy valaki hatvan fölött bevállalja ezt a mondatot, hogy „A nők szexmegvonással zsarolják a férfiakat!”, vagy valaki arra hivatkozzon, hogy „Öt feleségem volt”, és fel se merüljön benne, hogy valami gond lehet a párválasztási vagy a kapcsolatkezelési szokásaival. Kevésbe tréfás, de jellemző, hogy egy férfi üvöltve magasodik a beszélgetés női résztvevője fölé, és nem érti, hogy ez miért agresszió.
Vagy, hogy egy férfi a könyvbemutató végén odamenjen a moderátorhoz, és ellője ezt a gesztust: „Hetven női alkalmazottam volt, de egyikhez se értem hozzá így, mint most magához.”
A feministák már a spájzban vannak
A szerző úgy gondolja, hogy az amerikai álláspont miatt a férfiak rettegnek, nem mernek a nőkhöz közeledni, ami nem jó se nekik, se a lányoknak – a feministák meg már a spájzban vannak.
A hallgatóság egy része elképesztően süket volt az ilyen megjegyzésekre, mint „Amerikában is vannak vadabb házibulik, de arra az ember nemigen hívja meg az édesapjaként tisztelt professzorát” vagy „Az amerikai fiúk nagyon jól tudják, mit kell a lányokkal csinálni.” Ezek a poénok remekül ülnek egy szemináriumon – főleg, ha a tanár szájából hangzanak el –, de elsikkadnak egy érzelmektől fűtött vitában.
Az viszont tisztán látszott, hogy a kereszténydemokratáknak igaza van: a társadalom alapja a család. Ha a családi viszonyokat autokratikus reflexek irányítják, akkor ezek a reflexek fognak mozgatni bennünket egész életünkben, és határozzák meg a társadalmi viszonyokat is. Aki hozzászokott, hogy ilyen módon irányítsák és döntsenek a sorsáról, az felnőttként is könnyebben fogadja el, hogy bármilyen hatalommal, hivatallal szemben kiszolgáltatott legyen.
A fizikai erőfölényre épülő társadalmi modell nem versenyképes egy olyan világban, ahol a fejlődés más tulajdonságokra épül. Az a társadalom, amelyik ezt nem veszi tudomásul, lemond a gazdasági potenciálja 50%-áról. Ha innen nézem, Magyarországnak csak a tündérmesékben van esélye.
Jegyzetek:
* Ananda K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus, ford. Török Zoltán, Bp, Európa, 1989
** „Graelent gőgösnek találta a leányt, és hamar belátta, hogy könyörgéssel nem sokra megy, másfelől viszont nem akart így megválni tőle. Az erdő legsűrűbb részén alávetette akaratának. Miután megtette, amire vágyott, szelíd szavakkal kért tőle bocsánatot, s arra kérte, ne legyen túl nagy haraggal iránta, tanúsítson inkább nagylelkűséget és megértést. Azt is mondta neki, hogy ha az övé lesz, szerelmeséül fogadja, őszinte, igaz szerelemmel fogja szeretni, és soha nem hagyja el. A leány felfigyelt Graelent szavaira; látta, hogy okos és érdemes, bátor és nagylelkű lovag, s tudta, ha otthagyná, nem találna még egy ilyen derék, jóravaló kedvest.” (A lovag és a tündér – Szibilla királynő édene – középkori francia szerelmi történetek, ford. Szabics Imre, Európa, Bp. 1987)
„A lovag tudta miként bánjon a nőkkel: tüstént leszállt a nyeregből, és megragadta a leányt, azzal a szándékkal, hogy a kedvesévé tegye. Hamarjában lefektette a friss, harmatos fűre, s bizonyára alá is vetette volna akaratának, ha a hajadon nem kezdett volna könyörögni neki.” (Désiré története – Szibilla királynő édene – középkori francia szerelmi történetek, ford. Szabics Imre, Európa, Bp. 1987)
