Majthényi Flóráról (1837. július 28. – 1915. május 18.) korábban a Magyar világjárónők sorozatban olvashattad Takács Mária írását. 1900-ban megjelent Spanyolországi képek című úti beszámolósorozatát most ICA-n is olvashatod: a kilenc esszéből álló köteteben megismerheted azt a Madridot, Sevillát és Granadát, amit akkori élményeiből Majthényi Flóra rakott össze a világnak. Előbb azonban hosszabban foglalkozunk alakjával, életével, mert elég sajátságos utat járt be a fiatalkori társasági népszerűségtől és irodalmi ünnepeltségtől magányos, Lipótmezőn bekövetkező haláláig. Elvesztette hírnevét, vagyonát férjét és fiát – hogy mit nyert és nyeresége megérte-e az áldozatokat, erre pár spanyolországi esszéje nem adhat ugyan választ, de íráskészségéről és világlátásáról szórakoztató módon kaphatsz képet, ha követed a péntekenként jelentkező sorozatot. A kötet újraközlése elé Györe Gabi írt előszót - most ezt olvashatod.

Majthényi Flóra Spanyolországi képei elé

Majthényi Flóra életéről Török Sophie, azaz Tanner Ilonka (egykor Szabó Lőrinc kedvese, majd Babits Mihály felesége) készült regényt írni. Ezt azonban végül egyetlen fejezet után (ez Majthényi Flórnak férje halála utáni távozását, a Császárfürdői lakás elhagyását dolgozza fel) abbahagyta. A feladatot átadta Koháry Saroltának, aki az Ilonkának tett ígéretének, hogy befejezi Flóra életregényét, a Flóra és Ilonka című (Magvető, Bp., 1973) regényes életrajzírásban eleget is tett. Jórészt innen veszem Majthényi Flóra életének adatait.

A SZERELEM IDEÁJA

Majthényi Flóra Nyitranovákon született 1837. július 28-án. A Nyitra folyó völgyében lévő családi birtokon nevelkedik. Anyja Kállay Johanna, apja Majthényi Flórián főadószedő. Bátyja 14 évvel idősebb, elhalt bátyja 7 évvel idősebb nála. Flóra születése után 7 évvel születik majd öccse, aki Flóra ’gyerekszerelme’ miatt kapja a Pali nevet. Majthényi Flórián 1844-ben hal meg: Flóra 7 éves, Fernand 21, Pali pedig csak a temetés után jön világra. Nagystílűen élnek, bár az elszegényedés már utolérte a családot – Flóra azért is kap remek nevelést és élhet nagy társasági életet, hogy majdan egy jó házassággal megmentse a családot. Idegen nyelveket tanul, angol nevelőnő él náluk, fiatalon bejárja az összes jelentősebb európai várost, eljut a riviérára és Párizsba is.
1841-ben, négyévesen Madáchéknál jár apjával. Ekkoriban Majthényi Anna a Madách-család feje, 3 fia Imre, Károly és Pali. Itt ismeri meg a 14 éves Madách Pált, akihez ekkortól plátói szerelem fűzi, melyet a fiú, majd férfi ugyan sosem viszonzott, de Flóra életét ez az elérhetetlen, így beszennyezetlennek megmaradt ideál kíséri majd végig. Madách Pál fivérével a családnak kézzel írt lapot szerkeszt Litteraturai kevercs címmel, álnéven publikál a Jelenkor, s irodalmi melléklapja a Társalkodó hasábjain. Saját nevén egyelőre nem kíván a nyilvánosság elé lépni – korai halála miatt aztán soha nem teszi.
1847-ben Flóra már verseket ír hozzá; 1848-ban Pál nógrádi alispán. Anyja szűkmarkúan, szigorúan bánik vele – az ő akarata ellenére megy majd fia a szabadságharc idején Kossuthoz, hogy futára legyen. Görgey beveszi Kassát – Pál Kassáról Debrecenbe 22 óra alatt viszi a hírt, hogy megnyerték a csatát – közben tüdőgyulladást kap, ami hamarosan az életébe kerül. (Mivel nem tette le a hódoló esküt, a szabadságharc végén, ha elfogják, halál várt volna rá.) Flóra ekkor 12 éves. Hosszan gyászolja Pált, és férjében való csalódása után vissza is tér hozzá lélekben.

Flóra 1849-ben találkozik Szemere Pállal, aki további versírásra buzdítja és még jobban megszeretteti vele az irodalmat. 1851. május 26-án jelenik meg első verse nyomtatásban a Hölgyfutár-ban. (Ugyanebben az évben későbbi férje, Tóth Kálmán a Hölgyfutárnál napirovat-vezető lesz.) Az 1850-es évek elején már a Hölgyfutár ünnepelt költőnője, s a pesti szalonok ismert és figyelt tagja – élete minden téren sikeres. Ugyanakkor a szabadságharc elvesztése után ez az az időszak, mikor a legtöbb költő és író még hallgat, s fájlalja az elveszített eszmét.
Komoly elismerés, mikor 1854-ben a Hölgyfutár mellékleteként megjelenő Magyar Költők Arcképalbumába Barabás Miklós festi meg az arcképét. 20 férfi és 4 nő szerepel a válogatásban, a nők közt első Ferenczy Teréz, a korán elhalt, Flóránál 12 évvel idősebb költőnő, a második Flóra maga.

Az emlegetett portré

Anyja a városligeti Páva-szigetet bérli ki, ahol irodalmi és művésztársaságot szervez lánya köré, akiket mindennel jól tart, ami vélhetően szerepet játszott lánya irodalmi ismertségének gyors növekedésében és sikereinek akadálytalan kibontakozásában. A Hölgyfutárról így ír a Magyar sajtó története: "A Hölgyfutár [...] jelentőségét – paradox módon – negatívumaiban kell elsősorban látnunk. Mint az elrettentő jelenségek tárháza, mielőbbi cselekvésre ösztökélte a világosi katasztrófa áramütötteit, irodalmunk tényleges értékeit. Az üresen hagyott tér az epigonoknak, dilettánsoknak, felelőtleneknek nyújt érvényesülési lehetőséget, akik selejtes produkcióikkal veszélybe sodorhatják, lejárathatják irodalmunk, kulturális életünk hitelét. Ezenfelül a lap mintegy kitenyésztve hordta testén forradalom után tévútra jutott irodalmunk csaknem valamennyi kóros tünetét, provokálva ezáltal az ellene való koncentrált fellépés lehetőségét. Csak természetes, hogy A Hölgyfutár poétái címet kapja az epigonköltészet ellen összpontosított kritikusi hadjárat nagy hatású nyitánya, Gyulai Pál cikke.

A Hölgyfutár fejléce

Védelmezői gyakran hivatkoznak arra: fiatal íróink, publicistáink egész sorát indította útjára a Hölgyfutár, mások számára meg jó ideig az egyetlen biztos szereplési lehetőséget nyújtotta. De – néhány kivételt nem számítva – ez esetben is irodalmunk, sajtóéletünk derékhadához tartozó személyiségekről van szó csupán." - (In: A magyar sajtó története, 422. o.)

SZENVEDÉLYES HÁZASSÁG, HANGOS VÁLÁS

1853-ban találkozik Tóth Kálmánnal (1831. 03. 03. - 1881), aki ekkor már sikeres költőnek számít. Hozzámegy feleségül, de a házasságra három évet kell várniuk, mert az anyja nem akar beleegyezni. Flóra ismeri Tóth Kálmánt, aki a fehér Ninácskához írott szerelmi verseivel jön divatba, majd már Flóráról is ír a lapokba (amiért Flórától aranyserleget kap ajándékba). 19 éves (1856), mikor egybekelnek. A látszat ekkor az, hogy Flóra gazdag, Tóth Kálmán szegény. Mire elhagyják egymást, a házasság után egy évvel (ekkorra megszületik közös fiuk is, Tóth Béla), fordul a kocka, s mikor hivatalosan is elválnak, Tóth Kálmán már rég sikeres és gazdag üzletember, míg Flóra szegény, az irodalmi és társasági körök által megvetett, elfeledett nő, aki külföldi útjaiban keres menedéket. Válásuk jóval később következik be, de szétköltözésük okai lehettek azok a Vahot Imre által szervezett vidéki verses-zenés körutak is, melyekről Weöres Sándor ír a Három veréb hat szemmel (Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Szépirodalmi, 1977) című antológiájában.
„Hogy mi kell az 1849 utáni, begubózott, elkeseredett magyaroknak – olcsó flastrom, búfelejtő – ezt Vachott Sándor testvéröccse, Vahot Imre, az élelmes vállalkozó, könyvkiadó, színdarab-gyáros ismerte föl. Vidéki verses-zenés körutakra beszervezte Petőfi palóc barátját, Lisznyait, Sárosy Gyulát, s a kezdő, de máris népszerű Tóth Kálmánt, a muzsikus-cigány Fátyol Károlyt, a zeneszerző Simonffy Kálmánt, a Patikárius testvéreket stb. […] valóságos nagyüzemet mozgatott […] A költők és zenészek szereplése volt a dalidó. Ezt a daridó követte: poharas felköszöntők, zabálás, szeretkezés, berúgás. A részvevők szellemileg és anyagilag jól kerestek.” (Weöres Sándor, i.m. 529-530.)
Az ivás és a kártya mellett Flóra idős nőként tett nyilatkozata szerint tettlegességig fajuló durvaság, valamint a féltékenység és ingerlékenység is okai voltak aztán a különválásnak. A válás kapcsán Koháry Sarolta életrajzi regényében erősebb véleményt formál: „Flóra örökölte a gyenge idegzetet. Apja a vagyon roncsait elvesztve öngyilkos lett. Bátyja, Fernand, ötven évig élt. Egy évvel korábban kiadta Pozsonyban az Egy őrült meséi-t, végigírta hosszú naplóját Majthényi Ilkához, az unokatestvéréhez holtig tartó szerencsétlen szerelméről, aztán ő is hiába kísérletezve a Monte Carló-i szerencsével, eljutott a genovai világítótoronyig és a tengeri hullámsírig.
Kálmán is ideggyenge. Darabjainak színházi próbáin egész testében reszket. Endrődi Sándor életrajza azt mondja róla, hogy bekövetkezett az a végzetes fordulat, amelytől mindig rettegett: elméjének világa lassan elborult.
Mondjuk ki nyersen: két idegbeteg házassága. Semmi egyéb! Két összezárt beteg lélek tragédiája. De hát, kinek az idegeit lehet sértetlen épnek tartani?” (Koháry Sarolta, i.m. 55. o.)

Béla, a gyermek előbb Flóránál él, hiszen 1865-ben, ideiglenes családi szerződésben Tóth Kálmán lemondott a fiáról, s erre Majthényi Fernandnak, Flóra bátyjának címzett levelében is garanciát ad. A válásra Flóra jelentkezik 1867. szeptember 10-én. 8 nappal a beadott válókereset után Tóth Kálmán a fiút magának követeli. 1867. szeptember 18-án indítja a gyermekkövetelési pert és október 4-én már meg is nyerte. „Képviselői nyomás nélkül alig három hét alatt elintéznek-e ilyesmit?” – kérdezi Koháry Sarolta (76. o.) – s tudható, Tóth Kálmán képviselői háttere lehetőséget teremtett neki arra, hogy odahasson, ha akar.

Elégiák kisfiamhoz című kötetében Flóra megírja a gyermek elvételének és a válásnak a történetet és kiadja fájdalmát – vádol, tereget. A korban a válás és az ilyen jellegű belső ügyek kiteregetése: botrány. Kritikusai  - ha írnak róla - sokáig nem is akarnak említést tenni a kötet létezéséről. Fiát sosem kapja vissza.

TÓTH KÁLMÁN, A KÖLTŐ

„Petőfi húszéves korában megtalálta önmagát, Tóth Kálmán húszéves korában megtalálta Petőfit.” – idézi Koháry Sarolta a korabeli bon mot-t, s felveti, vajon Tóth Kálmán részéről nem szerep volt-e a szerelem Flórával – mintegy kiteljesítése a Petőfi-követésnek és a maga Szedrey Júliájának meglelése.
Weöres Sándor Tóth Kálmánnak 1878-ban kiadott összegyűjtött költeményei közül választ egyet a már említett  antológiába a Magyarnótázás cigányzenével (XIX. század második fele) című részbe, ahol a szabadságharc bukása utáni időszak sírva vigadását mutatja be. „1867, a kiegyezés után a nemzet érdeklődése a politika felé fordult, és vége lett a hírhedtté-vált művészi zarándok-utaknak. A nótázás mégis folyt tovább, de rendezvények nélkül: ez volt Tóth Kálmán fénykora. Hazafias balladáival, színműveivel, változatos és gyötrő szerelmi életével, és mindennel, amit csinált: több sikere volt, mint Vörösmartynak, Petőfinek, Aranynak együttvéve. Mégis, hívei érezték, hogy bármily andalító és divatos, a legnagyobbakhoz mégse fogható.” Az e részben bemutatott költőket csak „nótafák”-nak titulálja, s Szabolcska Mihály egyöntetű sikeréről írva megjegyzi, ez „a magyar esztétikai és kritikai tudat elsötétülése, mely már Lisznyai és Tóth Kálmán felkapottságakor fenyegetett”, végül finom dörgedelemmel fordul a kritikusokhoz és olvasókhoz: „Atyámfiai, vigyázzunk, hogy a művészet érték-rendjét föl ne borítsuk. Az újonnan jelentkező fiatalok közül ne a divathoz alkalmazkodó sematikusokat emeljük ki, hanem az eredetieket. A bugris műveletlenséget ne nézzük zsenialitásnak.” (Weöres Sándor, i.m. 530. o.)

Hogy irodalmi értelemben mennyire volt valós ez a Petőfi-analógia, arról már Gyulai Pál is érzékletes képet ad, mikor rendesen elveri a port Tóth Kálmán költészetén a Szépirodalmi Szemle (Budapesti Hírlap, 1855.) című cikkében – tán épp ő volt a Weöres által Szabolcska korában hiányolt kritikai tudat elsötétülésének megakadályozója. Gyulai Pálról Koháry Sarolta írja (i.m. 50. o.), hogy a Majthényi-Tóth házasság előtt oda nyilatkozott, a Tóth Kálmán Flórához írott verseinek hangja nem őszinte, mire Tóth Kálmán kihívta párbajozni, lábon lőtte, majd Gyulai kézszorítás után azt mondta neki: „Hát lőni, azt tudsz, Kálmán, de verset írni nem!” Tóth Kálmán jobban járt volna, ha csak az anekdota marad fenn – de megmaradt a tanulmány is.
"Tóth Kálmán nem annyira osztozott Petőfi lyráján, mint inkább egész pályáját magához ragadta. Hat évi folytonos és tevékeny munkásságából e jellemvonás kirívóan merül föl. Műveiben épen úgy megtaláljuk Petőfi népies szellemét, mint világfájdalmas és egyéni szeszélyeit. De mind ez még nem minden. Önkénytelenül egy egész második Petőfit látunk magunk előtt, ki erőnek erejével a magyar lyra megváltója akar lenni. Kritikai szempontból az kevésbbé érdekes, hogy Tóth Kálmán irodalmi föllépése külsőleg is sokban hasonlít a Petőfiéhez; hogy ö is néhány költeményt írva büszkén és kihívóan dobta az irodalom szemei közé önbizalmát és tehetségét; hogy barátjaival költői levelezésbe, kritikussal verspolemiába bocsátkozott; hogy első füzetkéje után csakhamar szétküldék a lapok arczképét, mint a melyet a közönség türelmetlenül bírni óhajt; hogy maga körül egy egész fiatal irodalmat gyűjtött, melynek imádottja és vezére legyen […] s több efféle.
Sokkal érdekesebb azon benső hasonlatosságnak tetsző valami, melyet, ha nem is annyi sikerrel, mint ö, vele együtt sokan képviselnek, s melyet én meg akarok támadni, mint lyránk s általában költészetünk egyik betegségét. E valami alatt a genialitást, az erőszakolt genialitást értem, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a naturalistaság mestersége. Tóth Kálmánnak megtetszett a Petőfi genialis szerepe, s a helyett, hogy költő akarjon lenni, színész lett. Nem tehetsége kifejtésén fáradozott, hanem e szerep betanulásán, mi aztán azon kínos állapotra juttatá, hogy genialis legyen a lángész egyetlen szikrája nélkül. […] «Kinizsi»-jén és «Költeményei»-n, melyek a szerelmi vadrózsák első füzetét is magukban foglalják Arany és Petőfinek nem annyira befolyása, mint torzított utánzása látszik. "

Tóth Kálmán Pollák Zsigmond 1877-es metszetén

Tóth Kálmán Ti nagyon tanultok c. versének első versszakát elemezve (Ti nagyon tanultok ... én nagyon szeretek, / Nem is tudok én mást, csak nagyon szeretni, / Fáradozásból áll a ti érdemetek, / Az enyim? énnekem nincs érdemem semmi. / Tinálatok az ész csinált fénye ragyog. / Nálam az Istentől teremtett szív lángja —/ En hozzátok képest oly tudatlan vagyok! / Szivemből foly az én dalaimnak árja.) írja:
"Kinek nem jut e soroknál eszébe Petőfinek a 'Természet vadvirága' czímü költeménye, melyet kritikusai és költőtársai ellen írt. Tóth Kálmánnak nem egy ily költeménye van, épen mint Petőfinek. […] Annak megvan a maga értelme, hogy Petőfi ilyes költeményeket írt, genialis költő volt, ha nem is világra szóló lángész, ha nem is egészen kifejlett és bevégzett költői egyéniség, de minden esetre olyan, ki a magyar költészetben korszakot alkotott. Művei közül igen sokat fog eltemetni az idő, melyeket napjainkban bámulnak, de nem kevés fog fennmaradni, melyek csak a magyar nyelvvel enyészhetnek el, s azon szellem hatása, mely költészetünket megifjítá és nemzetiebbé tette, nagy és maradandó horderejű. […] Sőt többet mondok: Petőfinek olykori nyersesége és túlzása is igazolható nem széptani, de irodalomtörténeti szempontból. A visszahatásnak joga van túlzásba esni. […] Petőfi az idegen szellem és mesterkéltség ellen képezett visszahatást, vagy jobban mondva nagyobb erő és sikerrel folytatta azt, mint bárki előtte, és végrehajtá. Költeményei közt vannak kevés becsűek, de olyan kevés, mely nélkülözze az őszinteség, az erős szenvedély utánozhatlan bájait vagy a nemzeti szellem lüktetéseit. Neki a mesterkéltség és idegenszerűség elleni gyűlöletében szabad volt nyersnek is lenni, s nem mindig a költői és művésziben keresni a nemzetit s ezzel néha affectálni is. Tóth Kálmán hasonló jogra, hasonló igazolásra teljességgel nem tarthat számot. Költészetének egyetlen genialis oldala sincs. Ő nemcsak hogy semmit sem képvisel a régi ellenében, nemcsak hogy nem vezére valamely rombolva teremtő költői mozgalomnak, nemcsak hogy lyránkba nem vont be semmi újat, de Istentől teremtett szíve lángja fényénél a már vert ösvényen is igen bukdácsolva halad s épen nem törekszik azon, hogy a Petőfi költői iskoláját, melynek hive, új oldalról vagy tovább fejtse. […]
"Mert arra, hogy az ember költői művet teremtsen, nem elég érezni, lelkesülni, e mellett még bírni kell a phantasia teremtő erejével is. Mi következik ebből? Az-e, hogy Tóth Kálmán hiába ír szívéből, ha nincs költői tehetsége? Nem. Én csak lángeszét tagadtam s nem épen mindennapi költői tehetségét elismertem. Az következik, hogy hiába ír szívéből, ha tehetsége még nem fejlődött, erősödött oda, hogy érzéseit oly költői művekké tudja feldolgozni, melyek kielégítsék az ízlés, a széptan követeléseit és szabályait." (Gyulai Pál, i.m. 219-222. o.)
Máshol a Tóth Kálmán fantáziájáról írva így fogalmaz: "Ha a phantasia ereje alatt a gondolatok és érzések képeinek gazdagságát vagy a plasticitást és ragyogó színezést értjük, mi a költészetnek egyik legfőbb eleme: akkor Tóth Kálmán phantasiája igen szegény. [...] Ha a phantasia ereje alatt valamely lyrai költemény kerek compositióját értjük, akkor Tóth Kálmán phantasiája még szegényebb. [...] Ha a phantasia ereje alatt az epikai és drámai elemet értjük, tehát a legszorosabb értelemben vett alkotó erőt: akkor Tóth Kálmán phantasiája legszegényebb." (Gyulai Pál, i.m. 237-8. o.)

SIKER ÉS BUKÁS

Ami biztos: Tóth Kálmán ünnepelt költő, körülrajongják a nők, akár van neje, akár nincs; az irodalmi életben tesz-vesz, jelen van, ismeri a klikkeket. Közben sikeres politikus (egymás után négyszer lesz Baja képviselője), s szerencsésen alapít politikai vicclapot is: a Bolond Miska évi 20-25e Ft jövedelmet hoz neki 15 éven át – közben egyszer betiltják, őt kétszer is bebörtönzik, s a lap kétszer fordítja át az országos közvéleményt.

Bolond Miska fejléc 1869-ből (forrás: A magyar sajtó története)

29 évesen (1860) a Kisfaludy-társaság tagja, 30 évesen (1861) az Akadémiáé. 33 évesen (1864) alapítja a Fővárosi Lapokat. 43 éves (1874) mikor Baja megrendelésére Benczúr Gyula készít róla festményt. 25 éves írói jubileumára aranykoszorút kap, melynek leveleibe a hódoló hölgyek verseinek címeit gravírozták. Mikor azonban a siker lecsitul, elmúlik, s politikai karrierje is megtörik, azt nem vészeli át – megkeseredik. 1879. októberében szélütés éri, jobb oldala teljesen megbénul. Ekkor Flóra visszamegy hozzá és haláláig, 1,5 éven át ápolja.
Talán segíti ebben az a tény is, hogy az ő életében már volt egy hasonló állapot, hiszen vagyonától, férjétől, gyermekétől és hírnevétől is búcsúznia kellett – hogy az érzelmei vagy a sorsuk hasonlósága vitték-e vissza, nehéz megmondani.

A Bolod Miska fejléce 1875-ben (forrás: A magyar sajtó története)

Flóra a válás és fia elvesztése után kezd utazgatni, férje halála után pedig hosszú időre elhagyja az országot – a gyermeket visszakapni már nem adatik meg neki, hiszen ő közben felnőtt, karriert épített huszonéves férfi. A Tóth Kálmán mellett felnövő, rendszeresen kávéházakba járó Tóth Béla végül sikeres és elismert újságíró, bejárja a Balkánt és Egyiptomot, Törökországot (itt effendi lesz), természettudományos ismereteket szerez. A Függetlenségnél, a Budapesti Hírlapnál, a Pesti Hírlapnál dolgozik. 1907. április 3-án hal meg szívszélhűdésben, negatívok előhívása közben. Flóra csak az ő halála után három évvel, 1910-ben tér haza Jeruzsálemből.

BÚFELEJTŐ UTAZÁSOK

Trieszt, Németország, Andalúzia, Sevilla, Barcelona, Algír, majd Jeruzsálem – néhány helyszín, melyeket utazásai során bejárt. Útjairól cikkeket küld haza, a honoráriumokból él. Istenes öregasszonnyá lesz, s 1910-ben már bomlott elmével (és egy Jeruzsálemben szerzett teknőssel) tér haza – szabadalmi ügynökök használják ki, társasága nincs. Jeruzsálemben idegenvezetőként, kegytárgyak árusításából élt – mikor fia haláláról tudomást szerez, épp nincs lakcíme. Itthon a Császárfürdőben lévő lakásában él. Fixa idája, hogy a tisztaság öl: nem takarít, nem mosdik, nem mos. 1913-ban cikk jelenik meg a császárfürdői lakása körüli állapotokról – tisztiorvos viteti karhatalommal a Lipótmezőre. 1915. május 18-án itt hal meg. Temetésére csak egy angol hölgy és az irodalmi társaság képviselője kíséri.

FLÓRA ÉS AZ IRODALOM

Költőként indult, sikeres költőként: első kötete a Flóra 50 költeménye 1858-ban jelenik meg, 21 éves korában. A Flóra dalai 1860-ban, 23 éves korában, mikor papíron még feleség. Szó van népszerű ifjúsági verseiről (Jó gyerekek könyve), 1879-ben egy harmadik verseskötetéről, valamint 2 évvel a Jó gyermekek könyve után jelent meg a mélyen elhallgatott Elégiák Kisfiamhoz. 1890-ben Sevillában megjelenik egy versszerű, rövid mondatokban fogalmazott imakönyv, Flora de Majthenyi név alatt: ez az Adoraciones.

Gyulai Pál nem csak Tóth Kálmánon élezte kritikusi nyelvét: Flóráról is írt az ÍRÓNŐINK (Pesti Napló, 1858) című cikkében, első kötete megjelenése után, Flóra 21 éves korában, még sikerei csúcsán. (Az Írónőink két kötettel foglalkozik: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv könyvnyomdája 1858. - Andersen meséi. Fordította Szendrey Júlia. Pest, 1858. Kiadja Lampel Róbert.)
Koháry Sarolta írja, hogy Babits és Török Sophie együtt olvasták a tanulmányt, ami el is vette egy időre a kedvét Sophie-nak attól, hogy Flórát mint remek költőt fedezze fel újra – a tanulmány egészét olvasva ezen nincs is mit csodálkozni – Gyulai Pál remek kritikus, de határozott férfiközpontú elképzelése van az irodalomról és benne a nőkről, lehetséges szerepükről. Néhány mondat a tanulmány bevezető részéből:

"Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt s nem is fogják soha. E gyöngeség és tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségűek, elfojtott dühvel tölti el őket, s önkénytelenül ragadja bizarr eszmékre, túlságokra, hamis genialitásra."

"Nem volna-e hát az írónőségnek jogosultsága? Valóban a kritika tagadni kénytelen; ámítaná a nőket, ha azt mondaná, hogy e pályára épen úgy hivatvák, mint a férfiak, s a boldogtalanság pályáját ajánlaná nekik, ha munkásságra hívná föl őket. Azonban határozott tiltakozásával még nem zárja el magát müveik méltánylásától s ha egyszer elmondta őszinte véleményét pályájokról, legfeljebb még csak azt ismételheti untalan, hogy oly körre szorítkozzanak, mely természetökhöz, tehetségökhöz legillőbb, hivatásukkal, kötelességeikkel leginkább megegyeztethetö, mert egészen megegyező soha sem lehet." (Gyulai Pál, i.m. 284-5. o.)

"Csak ö érti a társalgás művészetét, a beszéd e könnyed és tárgy nélküli játékát, mely sem szenvedélyt nem kelt, sem az eszet nem fárasztja, mégis mindeniket foglalkoztatja s legkellemesebb benyomást hagy maga után. S e tehetségét az irodalomban is nagy sikerrel érvényesítheti, sikerült úti rajzokat, tárczai csevegéseket írhat s nagy szerencsével mívelheti az irodalom azon könnyed nemeit, melyeket nem azért nevezünk könnyedeknek, mintha megvetnők, hanem, mert nem szigorúan meghatározható irodalmi nemek. Itt sokkal többre viheti, mint a férfiú, ha ugyan dicsvágya a legtöbb esetben nem ragadja nem az ö számára font koszorúk után."

"A nő érzékenyebb, szenvedélyesebb, mint a férfiú, s úgy látszik, mintha kiválóan a lyrára volna hivatva. Ez is csalódás."

"Irótollat forgató nőinknek előbb még írónőkké kellene válniok, hogy megérdemeljék a kritikát."

Majd, miután elhelyezte a nőket az irodalom mezején, rátér érdemi mondandójára: Flóra költeményeire és a Szendrey Júlia-féle Andersen-mesefordításokra.

"Azon nők közt, kik ez utóbbi évtizedben lyrai költeményeket írnak, csak Iduna és Flóra bírnak figyelemre méltó tehetséggel, ha nem is oly jelentékenynyel, mint divatlapjaink hirdetik. Idunát már kora halála is a részvét tárgyává tévé. Gyöngéd oly csinos dalai, melyekben egy szerény és szerető női szív kevés és szűk körű, de megható és őszinte élményei s egy a betegség szenvedései közt önmagát vigasztaló lélek mélabús, de önmegadó ábrándjai nyilatkoznak, méltán nőink kedvencz olvasmánya.
Flóra is, bár más változatban, e nőies téren mozog. Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt." Itt csak nem három oldalon át felsorolja, mik is Flóra verseinek témái, majd így ír: "íme nagyjában Flóra költészete. Szűk és egyhangú, mint általában a nőké, de gyöngéd és nemes s oly őszinte, minden affectatiótól ment, mint ritkán a férfiaké, kivált nálunk, hol nagy divatban van oly dolgokról írni, melyeknek a költő csak hírét hallja s oly érzésekről, melyeket soha sem érzett. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő jól választá körét és érzi, hol a költészet forrása. Átcsap ugyan is néha oda, hol nem találhatja otthon magát s ekkor költeménye nem is egyéb bombasztnál; de ezt mintegy önmaga is érzi s visszatér oda, hova való érzései szólítják. Azonban az egészen más kérdés: vajjon e jól választott kört jól tölti-e be s költői intentióinak elég alkotó erő áll-e szolgálatában? Sajnáljuk, hogy e tekintetben fukarkodnunk kell méltánylatunkkal. Itt a legtöbbször elmarad Idunától, nemcsak verselésre, de költői erőre nézve is."
"Általában Flóra tehetsége feljogosít bennünket arra, hogy többet várjunk tőle, mint a mennyit adott; bizonyára többet is fog adni, ha érteni fogja, hogy a költői gondolat és érzés még magában nem költemény, nem mü. Ő már ösztönszerűleg érzi is ezt; legalább van két oly költeménye, melyeket a magok nemében műveknek lehet mondani.
Közöljük mind a kettőt, leginkább azért, mert az eddigi ismertetők figyelemre sem méltatták, mi pedig az egész füzet legjobb költeményeinek tartjuk:

(in: Gyulai Pál, i. m. 297-8. o.)

Eddig Gyulai Pál véleménye. Flóra versei talán nem véletlenül nem kerültek be a nevezetesebb antológiákba, a szabadságharc utáni időszak költészetének epizódszereplője volt csak talán, mégis, irodalmi működése, amiképpen segítséggel (anyai segítséggel) indult, feltételezhetően a haragos férj mesterkedései eredményeként  akadhatott is meg esetenként. Színdarabjait említhetjük itt, hiszen, míg az első kettőt Andor Pál álnéven adja be, s el is játssza azokat a Nemzeti Színház, a harmadikat, melyet saját nevén adott be, s mely minőségre, témaválasztásra sem különbözik az előzőktől, nem fogadják el. Tóth Kálmán ebben az időben népszerű színdarabszerző, aki jó kapcsolatokat ápol a Nemzeti Színházzal is. Vagy a közízlés változott meg nagyon gyorsan, vagy Flóra nevével lehetett valami baj.

Bár a két világháború között a Mi a haza? című versét tanulják a negyedikesek elsőként, sokat nem tudnak róla – Török Sophie fedezi fel újra. A Nyugatba ír róla 1931 áprilisában és 1937 júliusában, Az irodalom tündérkéje címen pedig a Pesti Napló 1835 április 14-i számának ünnepi mellékletébe.
Koháry Sarolta Majthényi Flóra műveiről írva azt állítja, „…prózájának teteje, a Lampel-féle Magyar Könyvtár 165. füzete, 1900-ból. Flóra akkor 63 éves.” (97. o.) Ez a Spanyolországi képek.

A kötetet a Lampel-féle Magyar Könyvtár írásmódját megőrizve adjuk közre.