„Saját élményeit felhasználva mutatja be az élet és a szerelem abszurditásait az erőszak közvetlen árnyékában” – írja a regényről a Vogue, míg a Wall Street Journal szerint „sötét és lebilincselő módon mutatja meg a fiatal izraeliek lelkiállapotát”. Az Economist recenzense szerint a regény „egyszerre olvasható álomnak és rémálomnak, de épp ez a feszült eldönthetetlenség adja az erejét”. „Ritka bepillantást nyújt a híresen szigorú Izraeli Védelmi Erők kulisszái mögé” – írja róla a Marie Claire. Olvass bele a regénybe!

Shani Boianjiu Jeruzsálemben született 1987-ben. Két évig szolgált az Izraeli Védelmi Erőknél, jelenleg is Izraelben él. Írt a Vice, a Zoetrope: All Story és a The New Yorker magazinoknak. Első regénye alapján 2012-ben az amerikai Nemzeti Könyvalapítvány (National Book Foundation) az öt legjobb 35 év alatti szerző közé választotta.

A könyv a kamaszkoruk kezdetén besorozott női katonák zárt világába vezet - Jáel, Áviság és Lea együtt nevelkednek egy galileai faluban, ahol az unalom még a sivatagi hőségnél is elviselhetetlenebb. Amikor azonban a középiskola után besorozzák őket a hadseregbe, az elvárások és a folyamatos készenléti helyzet feszültségében pillanatok alatt kell felnőniük, és megismerniük az élet és a halál, a szerelem és a barátság sokszor embert próbáló határhelyzeteit.
Jáel lőni tanítja a kiképzésre hozzá rendelt fiúkat, és flörtöl velük. A határőrségnél dolgozó Áviság nap mint nap látja, ahogy a menekültek halálra szabdalják magukat a szögesdrótokon. Lea egy ellenőrzőponton teljesít szolgálatot, és a Palesztinából ingázó munkások ismeretlen arcai mögé képzel történeteket. Bár halálos veszélybe szinte soha nem kerülnek, mindhárman ép elméjük megőrzéséért küzdenek egy olyan világban, ahol bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol.
Shani Boianjiu közvetlen, intelligens és kegyetlen elbeszélő, aki a humort sem nélkülözve fest érzékletes portrét három fiatal nőről és az országról, ahol élnek.

Részlet a regényből:
I. A mások gyerekei

Majdnem vége a történelemnek

Száll a por a konténerben, ebben van az osztály, és a tanárt Mirának hívják; a haja festett, narancsszínű, és végeit jól kiszívta a nap. Végzősök vagyunk, tizenhét évesek, és már majdnem átvettük az egész izraeli történelmet.
A világtörténelmet tizedikben fejeztük be.
A tankönyvben már 1982-t magyarázzák nekünk, mi néhány évvel később születtünk, ezt a falut pedig egy évvel később építették. Itt a libanoni határ mellett akkoriban csak fenyőerdő meg szemétlerakó volt. Mira, a tanárunk, aki egyébként Áviság anyja, már majdnem ugyanarról beszél, mint amiről titokban a szüleink is, ha esténként berúgnak.
Majdnem vége a történelemnek.

– Jövő pénteken tesztet írunk a Békét Galileának háborúból, nyolc defi níció is lesz, csupa olyan, amit már vettünk. Például PFSZ, SAM, IAF, RPG-gyerekek – mondja Mira.
Tuti biztos vagyok benne, hogy tudom az összes definíciót, talán csak az RPG-gyerekek nem megy. Ha igazi szó van benne, akkor már nem mennek olyan jól a defi níciók. Azoktól kicsit mindig izgulok.
De nem érdekel ez a teszt. Halálkomolyan mondom, egyáltalán nem érdekel.
A szendvicsem még mindig ott van a hátizsákomban.
Csak paradicsom, majonéz, mustár és só, semmi más.
A legjobb az egészben, hogy anyám egy nejlonzacskóba rakja, azt meg kék papírszalvétába, és kábé két percig tart kicsomagolni. Így aztán, ha aznap olyanom van, hogy nem vagyok éhes, mégis van mire várni. Azért ez is valami, és így legalább kibírom üvöltés nélkül.
Nyolc évvel ezelőtt fedeztem fel ezt a mustár-majó-paradicsom kombót.
Csettintgetek az ujjaimmal az állkapcsom alatt.
A szememet forgatom. Csikorgatom a fogamat. Kicsi korom óta csinálom ezeket, amikor az osztályban ülök.
Lassan abba kell hagynom. Fájnak a fogaim.
Még negyven perc a szünetig, de már nem bírok tovább itt ücsörögni, és nem bírok, és nem fogok, és...
Hogyan készül a repülőgép – PFSZ, SAM, IAF, RPG-gyerekek – sorolja Mira, a tanárunk. – Ki akarja gyakorlásképpen felolvasni a definíciókat a teszt előtt?

A SAM valami szíriai tengeralattjáróféle. És az IAF az izraeli légierő. Tudom, hogy mi az a gyerek, és hogy az RPG-gyerekek voltak azok a gyerekek, akik RPGket próbáltak kilőni a katonáinkra, de végül egymást gyújtották fel, mert nem magyarázták el nekik, hogyan kell, és hát gyerekek voltak. De lehet, hogy ez így szóismétlés.
A legutolsó alkalommal is a hülye kurva levont öt pontot, azt mondta azért, mert hétszer használtam a „nagyon” szót egy defi nícióban, és mert olyan helyeken is használtam, amikre nem igazán lehet azt mondani, hogy „nagyon”.
Engem néz, vagy Áviságot, aki mellettem ül, vagy Leát. És sóhajt. Szerintem kinéz neki egy szép nagy korrekciós szemműtét. Lea most visszanéz rá, mintha biztos lehetne benne, hogy Mira őt nézte. Mindig azt hiszi, hogy mindenki őt nézi.
– Megtennéd, hogy legalább úgy csinálsz, mintha jegyzetelnél, Jáel?! – teszi fel nekem a kérdést Mira, és visszaül az íróasztala mögé.
Nem bámulom tovább Leát, fogok egy tollat, és írok:

mikor hagyjuk végre abba, hogy olyan dolgokon gondolkodjunk, amik nem számítanak, és kezdünk el olyasmiken gondolkodni, amik számítanak? baszdmeg

Ki kell mennem a mosdóba. Az osztályterem konténere mellett van a mosdókonténer. Ha felállok a lehajtott vécéülőkére, és az orromat az apró ablakhoz nyomom, látom a falu végét, és addig szívom a fertőtlenítő szagát, amivel ezt a magányos ablakot tisztítják, amíg szédülni nem kezdek. Házakat látok, meg kerteket, meg padon ülő anyukákat kisbabákkal. Mintha elpotyogtatott legódarabkák lennének, amiket egy óriás méretű gyerek hagyott szanaszét a közelben szunnyadó barna hegyekhez vezető betonút szélén. Egy fiatal férfit látok pont az iskola kapuja előtt. Barna inget visel, és a bőre világosbarna, és majdnem beleolvad a hegyekbe, eltűnhetne, ha nem lenne olyan zöld a szeme; mint két falevél ebben a nagy semmiben.
Dan az. A szerelmem, Dan. Áviság bátyja.
Majdnem biztos vagyok benne.
Amikor visszaérek a mosdóból az osztályba, látom, hogy valaki beleírt a régi, vastag füzetbe, pont az én kérdésem alá. Ávisággal másodikos korunk óta írunk egymásnak különféle füzetekbe. Egy ideig megtartottuk azokat a sztorikat is, amiket Leával írtunk, amikor még mind játszottuk a láncjátékot. De Lea hetedikben már nem játszott velünk, senkivel sem játszott. Barátnőket meg kisállatokat kezdett helyette gyűjteni. Áviság azt mondta, hogy mi ketten továbbra is írhatunk a füzetbe, habár két ember nem tud láncjátékot játszani. Azt mondta, hogy a füzeteket tovább meg tudjuk tartani, mintha csak cetlikre írnánk, és hogy így, mikor tizennyolc évesek leszünk, majd vissza tudjuk nézni, és nem felejtjük el, kik voltak azok, akik régen szerettek minket. Régen, amikor fi atalok voltunk. És hogy így jó helyen lesznek a rajzai is, mert így biztos, hogy mindegyiket meg tudja mutatni.
Amikor tizennégy évesek lettünk, azt mondta, ha akarjuk, most már beleírhatjuk minden mondatba a füzetben, hogy „baszdmeg”, és senki nem látja majd. És mi pont ezt akarjuk. És már kell. És már muszáj beleírni. Ez szabály.

baszdmeg bazmeg

Mostanában olyan, mintha Áviság nem is létezne. Mondok valamit, ő meg elismétli egy kicsit hangosabban.
Aztán elhallgat. A sötét nyakán aranylánc lóg, azzal játszik.
A melltartója pántját igazgatja. Nő a haja, nézi, hogy egyre hosszabb lesz. Ő meg egyre csendesebb. Azt hiszem, valahogy én is egyre ilyenebb leszek.
De az a helyzet, hogy amíg kimentem, a világtörténelemben először valaki más írt a füzetbe, nem Áviság.
Ebben majdnem biztos vagyok. Ott van egy furcsa sor, és nincs benne baszdmeg.

folyton egyedül vagyok. most is. egyedül

Becsukom a füzetet.
Meg akarom kérdezni Áviságtól, hogy bejött-e az osztályba a bátyja, Dan, amíg kimentem. De aztán mégse.
Áviság és Dan anyja, Mira különlegesnek számít az anyák között, mert ő tanár. Azért lett tanár, mert Jeruzsálem helyett egy faluba kellett jöjjön tanítani, mert Áviság apja elhagyta őket, és így nem volt elég pénzük, hogy Jeruzsálemben maradjanak. Az én anyám a helyi gyárban dolgozik, abban, amelyikben alkatrészeket gyártanak olyan gépekhez, amikkel olyan gépeket gyártanak, amik repülőgépeket gyártanak. Lea anyja is a helyi gyárban dolgozik, abban, amelyikben alkatrészeket gyártanak olyan gépekhez, amikkel olyan gépeket gyártanak, amik repülőgépeket gyártanak. Folyton egyedül vagyok.
De most van egy ötletem.
Ha beledöglök is, összehozok egy bulit ma estére, de még nem tudom, hol legyen a buli, és nem is tudhatom, és nem is fogok többet tudni a következő húsz percben, mert itt ülök az osztályban, de Isten a tanúm, Dan el fog jönni a bulira, eljön, ha felhívom és szólok neki, ez a minimum, udvariasság, és itt ez a szuper ötlet, ami pont most pattant ki a semmiből, egy buli, és ha még egyszer valaki azt mondja nekem, hogy néha okés egyedül lenni, üvölteni fogok, és az durva lesz.
– Béke – köszönök el, felkelek a helyemről, és fogom a hátizsákomat.
Amikor Áviság is felkel, a széke megnyikordul a linóleumpadlón, és Mira szája úgy legörbed, mintha most evett volna meg egy egész citromot a Lévi család fájáról.
– Még húsz perc visszavan az órából – szólal meg.
Talán azt gondolja, maradunk, de nem.
– Béke, baszdmeg! – mondja Áviság.
Négy fi ú is feláll. Negyedikben az egyikük megevett fogadásból egy egész citromot a Lévi család fájáról, de aztán nem történt semmi.

Senkivel sem lehet beszélni Ávisággal az iskolától vezető földúton megyünk fölfelé a dombon, és amikor kinyitom a számat, érzem az előttünk lépkedő osztálytársaink lába nyomán felszálló port, meg a sajátunkat tegnapról. Tele lesz a szám, alig bírok beszélni.
– Úgy érzem, megpusztulok. Muszáj buliznom egyet ma este. Fel kell hívnunk néhány embert – szólalok meg.
– Noám és Emuna mondta, hogy Jocháj azt mondta nekik, a testvére Szárittól, Lea nővérétől hallotta, hol van most térerő – válaszol Áviság. Bandzsít a fekete szemével.
A faluban pont most nem működnek a mobilok.
Először csak az iskolánál nem volt térerő, aztán múlt szerdán már akkor sem volt, amikor átmásztunk a fakapun és meglógtunk matekról. Áviság kijelzőjén kábé tíz másodpercig megjelent két vonalka, de nem volt elég, hogy bárkit is felhívjunk. Aztán átváltott egy vonalra, és már nem is állt vissza.
Már elértünk a boltig, de ott sem volt, így aztán vettünk egy doboz Marlborót meg egy zacskó gumimacit, és továbbmentünk az ATM-ig, de ott sem volt, mentünk tovább a kis parkig, de ott sem, és valaki ráhányt az egyetlen hintára, amin ketten is elférünk, úgyhogy hagytuk az egészet, és aztán már nem volt hová menni a faluban.
– Igazából nem Noám mondta, meg nem is Jocháj – szólal meg Áviság. – Hanem Dan. Most megint beszél velem. Legalábbis annyit mondott, hogy az adótoronynál van térerő.
Amikor Áviság ezt mondja, nem nézek rá. Meg akarom tőle kérdezni, hogy Dan volt-e az, aki bejött az osztályba, és beleírt a füzetünkbe. De inkább hagyom.
Az adótorony! Hát persze! Néha arra gondolok, ha nem lennének olyan emberek, mint Dan, az egész falu megdöglene. Ennyire hülyék vagyunk.

SHANI BOIANJIU: BÁTRAKÉ A MENNYORSZÁG
Fordította: Totth Gitta
A fordítást az eredetivel egybevetette: Dunajcsik Mátyás
Kiadó: Libri
Megjelenés ideje: 2013. február 25.