Hogyan boldogul egy nő az építkezési munkaterületen, ha nem csupán odatévedt alkalmi látogató, hanem betonzsaluzóként keresi a kenyerét? Kikben talál barátra? Tina Åmodt, az 1985-ben a norvégiai Askøyban született fiatal írónő – aki a XIX. Budapesti nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként járt hazánkban is – Kovács Katáng Ferenc által fordított, rövidprózákat egybefűző első kötetében egy ilyen nő a főhős – a könyvről Debreceni Boglárka recenzióját olvashatod.
Anorexia irodalom
Tina Åmodt Betonprózája száraz mű. Szikár szövegtestek követik egymást a jól megszerkesztett kötetben, melyek az építkezés folyamatát vázolják fel. A magyar, vagy a Skandináv országoktól messze élő olvasók számára szokatlannak tűnhet az a távolságtartó magatartás, ahogyan az északi népek szemlélik a világot, így a szerzővel készült interjúkban gyakran elhangzik a kérdés: miért nem regényt írt a témáról? Åmodt válaszaiból kiderül, hogy több formát is kipróbált, miközben a hétköznapi élet szépségét, értékeit, nyelvezetét kereste, de ezek a sűrű, rövid, tömör, nyers, a munkafolyamatokról aprólékosan beszámoló írások voltak azok, amik leghűbben ábrázolták az építkezés menetét, leginkább tükrözték annak hangulatát.
A munkások mindennapjainak leírása azonban nem pusztán dokumentum jellegű, nem egyszerű tényfeltáró vizsgálat, számtalan értelmezési lehetőséget rejt magában. „Látszólag a munkáról, a műveletek összehangolásáról, a mindennapokról – lényegében azonban az emberi kapcsolatokról és az álmokról szólnak a szikár, de érzékeny írások.” – olvasható a kötet ismertetőjében.
A norvég író olyan témát választott, amit az emberek általában unalmasnak tartanak, nem véletlenül, hiszen ez adja meg unikalitását. Meg nem válaszolt, sötétségben rejtőző kérdéseket tesz fel, olyan életformát mutat be, melyet közvetlen közelről nem sokan ismerünk. Egy idegennel, baráttal vagy családtaggal folytatott beszélgetés során elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki olyan részletességgel számoljon be a munkájáról – főleg, ha az egy monoton szenvedéstörténet –, mint Åmodt az építkezésen dolgozók életéről. A befogadó, hiába érdeklődik, nem kíváncsi minden egyes mozzanatra, nem akarja hallani, mivel jár, ha kielégítik az igényeit, részek nélkül pedig nem érthető az egész. Ugyanakkor az elbeszélő sem kívánja lebontani a kerítést, ami a veszélyes építési területet elválasztja a külvilágtól. Åmodt így ír Kerítések c. rövidprózájában: „Gyakran ácsingóznak az építési terület mellett különböző korú nők dzsekiben, hosszúkabátban, frissen festett szempillával, kutyapórázzal, bevásárlószatyorral a kézben. Várják a munkaidő végét, és a túlnan dolgozó férfiakat. Tudják, hogy munka folyik itt, s a mások örömére épülnek a házak. S egyszer csak az építkezésen megpillantanak egy munkaruhás nőt. Felmerül bennük, hogy az a nő ott, olyasmit is tudhat az emberükről, ami előttük örök titok marad. A legtöbbjüknek csak egy pillanatig okoz ez fejfájást. Másokat napokig furdal a kíváncsiság, miért nem mesél a férjük a munkájáról, a munkatársairól. Néhány nap után nem bírják tovább, célozgatnak, a saját munkanapjaikról kezdenek mesélni, egyik kollégájuk után a másikról mindaddig, amíg az ember ásítva meg nem kérdezi, minek beszélsz nekem olyanokról, akiket nem is ismerek?” (63.)
Az építkezés fárasztó, az építési terület ellenben különleges, a határok kiemelt szerepet kapnak a szektorról való gondolkodásban. A megvalósítás behatárolt térben és időben zajlik, ebbe a behatárolt térbe pedig az illetékteleneknek tilos a bejárás. A létrehozott objektum határ a természet és a civilizáció között. A procedúra néhány eleme nagyon látványos, a munka nagy része azonban lassú és nagyfokú precizitást igényel, mint saját, céltalannak tűnő, mégis szükséges rutinjaink. Åmodt mintha a világegyetemet próbálná rekonstruálni, belesűríteni egy ember, a főszereplő betonzsaluzó nő életébe.
Átlagosságukban különleges, csodálatra méltó, egyszerűségükben izgalmas karakterek jelennek meg előttünk, mint például az elbeszélő, aki nő létére nehéz fizikai munkát végez. Hősként tiszteljük őt, aki zokszó nélkül tűri a természet viszontagságait, a tikkasztó meleget, a zuhogó esőt, a fagyos, téli napokat, a fájdalmat, a fáradtságot, a nőiességét és egyéniségét eltakaró munkaruhát, az egyhangúságot, a lelki megpróbáltatásokat, ismerősei megjegyzéseit, rosszallását. Felnézünk rá, mert kiharcolja magának a tiszteletet egy maszkulin közegben, eléri, hogy munkabére megegyezzen a kollégáiéval, így a nemek egyenjogúságért való küzdelmét nem szokványos környezetben, nem mindennapi élethelyzetekben vívja. Munkatársa, a nyugdíj előtt álló Harald is érdekes figura. A szerző őt mutatja be legrészletesebben a brigád tagjai közül. Harald „kihalófélben lévő faj”, lengyel vendégmunkások között tevékenykedő norvég szakmunkás. Személye a főszereplő szűrőjén keresztül ölt alakot, ezért mintegy kívülállóként azonosítható, aki a nő életének csak bizonyos szegmensében jelenik meg. Jelleme nem makulátlan, viselkedése korántsem tökéletes, fiatal korában vietnámi prostituáltakkal hancúrozott, politikailag „inkorrekt”, nem tartja vissza a bélgázokat és rossz poénjai vannak, ugyanakkor irigylésre méltó tulajdonságokkal rendelkezik, igaz barát, kiváló szakember, nem lamentál, nem ítélkezik, és soha nem adja fel.
Åmodt arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a munka strukturálja, jelentéstelivé teszi az életet. Az élet pedig az építkezéshez hasonló folyamat. Kijelöljük a helyzetünket, alapozunk, falakat emelünk, tetőt ácsolunk, és amikor elkészül a ház, felavatjuk, kidíszítjük, berendezzük, otthont varázsolunk a semmiből. Közben olykor visszatekintünk a múltra, hogy honnan indultunk és eszünkbe jutnak azok, akik időt, fáradságot nem kímélve segédkeztek tervünk, életművünk megvalósításában.
Debreceni Boglárka
Tina Åmodt (fotó:
Tina Åmodt: Betonpróza
Fordította: Kovács katáng Ferenc
Pont Kiadó Budapest, 2012
88 oldal
