"Senki sem akart minket igazából még. Van, aki irtózik tőlünk, mert olyanok vagyunk, mint egy ebihal. Meztelen csiga. Béka, rám ezt is mondták. Csontváz. Pálcikababa. Parányi leheletként létezünk a világban. Bárki bármikor lefújhat minket az ágyról. Levegők. Semmik se. Mégsem fújnak, hanem drótokkal kötnek az élőkhöz. Némi erőszakkal maradunk itt a földön. Először kapálózni, lélegzetért."

Az idei könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában Kiss Noémi Ikeranya - az első év (Magzatpróza a szülésről és a születésről) című könyve. Nagy öröm ez a Centrifugának is, hiszen a sorozat néhány részét korábban nálunk is olvashattad, köztük olyat is, ami már túlmutat az első év eseményein - az ikeranya címkére kattintva találod meg valamennyit.

"Mit jelent életet adni és mit jelent a világra jönni? A magzatprózában elbeszélések, monológok, jegyzetek és töprengések ritmikus sorozata a szülés-születés folyamatát járja végig a mesterséges megtermékenyítéstől a vajúdáson át az első születésnapig. Hol az anya, hol pedig az ikerpár szemszögéből bontakoznak ki a szuggesztív történetek. A könyv egyszerre számol be a szülés élettani valóságáról és spirituális csodájáról, az anyaszült meztelenség állapotáról és a világba érkezés számtalan kalandjáról. A várakozás és a kiszolgáltatottság stációit ugyanúgy megismerhetjük belőle, mint a közös nyelv keresésének keserves-gyönyörűséges pillanatait. Az én és a te mellett kozmikus-banális módon megszületik a mi. A szerző közkedvelt blogjából született szöveg felszabadító olvasmány, amely a terhesség és gyermeknevelés megannyi tabujával foglalkozik." - írja a kiadó ajánlójában.

A 108 oldalas kötetet 1990 Ft-ért vásárolhatod meg, s hogy kedvet kapj hozzá, íme egy részlet a magzatprózából.

Korababa

A születésnapom nem akkor van, amikor meg kellett volna születnem. A kicsi babák között vannak kisebbek, még kisebbek, és csak aztán jönnek az olyanok, mint én. Egy váratlanul érkezett. Rárajzoltak a mérlegre a szülőszobán egy pontot: ott fekszem.
Időnk sincs csodálkozni, mert egy sötét lukból zuhanunk bele a világba, keskeny csúszdán érkezünk meg oda, ahol senkise várt ránk. Űrből jöttünk; furcsa, lila lények. Kapálózó gyufaszál. Sóhaj, szusz, ilyenek nincsenek. Napokig alig kapunk levegőt, aztán mégis túléljük. Gépek lélegeztetik a világ kisebb csodáit.
Igyekszünk felejteni, de a lukban töltött másodpercek mindegyikére pontosan emlékezünk. Minket nincs idő megszeretni, még a sírásunk sem hallatszik, és nem üvöltünk az első levegőtől. Remegünk, inkább.
Aztán lassan megszeretnek, mikor már három napja élünk, úgy, hogy hozzánk sem nyúlhatott anyánk. Közben lehet, hogy legszívesebben elfelejtenék, hogy megérkeztünk. Visszaküldenének oda, ahol keletkeztünk. Egy puha méhbe, lebegni, zsinóron át.
Senki sem akart minket igazából még. Van, aki irtózik tőlünk, mert olyanok vagyunk, mint egy ebihal. Meztelen csiga. Béka, rám ezt is mondták. Csontváz. Pálcikababa. Parányi leheletként létezünk a világban. Bárki bármikor lefújhat minket az ágyról. Levegők. Semmik se. Mégsem fújnak, hanem drótokkal kötnek az élőkhöz. Némi erőszakkal maradunk itt a földön. Először kapálózni, lélegzetért.
Egészen kicsi voltam, mikor kivettek anyám méhéből, szánandó módon kicsi, mégis úgy mondták édes, de én tudom, hogy taszító voltam, szépnek mondtak, közben sajnáltak, hiszen akkora lehettem, mint egy tenyér, vagy még akkora sem, csak mint egy kanál, akkora. Lógott rajtam a bőr.
Hogy hol laktam, el sem merem mondani, lebegtem egy akváriumban. Üveg mögül injekcióból etettek, senki sem szólt hozzám, bekötötték gézzel a fejem, kattogtak a gépek, csipogott a pulzusmérő, és visított a lejárt infúziós fecskendő. Pont, pont, pont.
Ezt mondta. Nem volt pólyám és cicit sem kaptam, így éltem, élet és halál között, félúton, születés és valóság közt úsztam egy barna takaró alatt. Néha jött apa és anya látogatóba. Olyankor örömömben sírtam.
Halkan dörömböltem az üvegen. Ők mégis azt hitték, én vagyok a világ legszomorúbb babája. Nem tudtam nyelni, hánytam. Kezemből, lábamból, fejemből csövek lógtak, úgy kaptam az életjelet, mesterséges dróton át. Tűvel és műanyag csővel aludtam. Magamtól nem éltem volna túl. Mert hiányzott minden ölelés és szó. Fogalmam sem volt, hogy lehet önállóan élni.
Hogy van olyan, hogy magány. Elképzelhetetlen volt, mert eleve azt hittem, halottnak születek meg és közben éltem.