Czóbel Minka Két arany hajszál című, újra megjelent regényében Dobos lovag, Winkler Amália és Aramea története bontakozik ki - a csalóka szerelem története a regény, a szerelemféltés, az őrjöngésig fokozódó büszke düh és önmaga ellen forduló hatalommámor könyve. Eképpen méltó társa lehetne, csak hogy közeli és éppen aktuális példát kerítsünk, az HBO által sorozattá filmesített A tűz és jég dalának is - Dobos lovag erdei világa épp annyira George R. R. Martin könyvfolyama egyik főhősének, Robb Starknak és Északnak a világa, mint amennyire felidézheti a betyár-történetek, a legendák és a tündérmesék hagyományát.

Czóbel Minka, ha ma élne, talán regényfolyamot kanyarít, sok-sok történettel, hogy a harcoló lovagok kardcsapásaival és a szerelmes asszonyok praktikáival ejtsen bámulatba bennünket: de nem ma él. Így a regény kis nekiveselkedéssel egy hosszúra nyúlt délután alatt végigolvasható (s hozzá olyan bónuszokat kapsz, mint a Tolnai Néplap kitűnő, a kötetbe felvett egykori hirdetése). Hogy a Könyvhétre újra megjelent regényt figyelmedbe ajánljuk, íme a kötet elő- és utószava, valamint egy részlet belőle.

Menyhért Anna utószava a kötethez Czóbel Minkáról

Czóbel Minka 1855-ben született. Édesanyja gróf Vay Eveline, édesapja Czóbel Imre huszár főhadnagy. A Vay család ősei között tudhatja Vay Ádámot, Rákóczi főkapitányát. Apai ágon Czóbel Minka dédnagyapja Orczy Lőrinc testőríró, anyai nagyanyja Kazinczy Zsófi a, Kazinczy Ferenc unokatestvére. Unokatestvére a férfi ként, Sándor néven élő újságíró, író Vay Sarolta.
Két testvére volt. A háromgyerekes Emma megözvegyülve visszaköltözött az anarcsi családi birtokra, és százéves korában halt meg. István jogtudománnyal és közgazdaságtannal foglalkozott, felesége Mednyánszky Margit, Mednyánszky László festőművész testvére.
Czóbel Minka gyermekkorát a gazdag arisztokrata családban német, francia, angol nevelőnők felügyelik, és számtalan európai utazás színesíti. Nem csoda, ha azt is lehet róla olvasni, hogy magyarul beszélt a legrosszabbul.
A Mednyánszky László révén megismert Justh Zsigmond hatására kezdte el műveit kiadni harmincöt éves korában, 1890-ben, s az ezt követő tizenhat év alatt rengeteget publikált. Kiadott hét verseskötetet (Nyírfalombok, 1890; Újabb költemények, 1892; Maya, 1893; Fehér dalok, 1894; A virradat dalai, 1896; Kakukfüvek [válogatás az 1890–1900 között írott versekből], 1901; Opálok, 1903), egy regényes költeményt (Donna Juanna, 1900), egy kisregényt (Hafia, 1891), egy regényt (Két arany hajszál, 1908), a Lélekvándorlás című, francia nyelven megjelent drámát Melchior de Polignac fordításában (La migration de l’ame, 1897), egy novelláskötetet (Pókhálók, 1906) és egy, az 1900-as évek második felében, folytatásokban megjelent regényt (A fekete lovas). Utolsó verseskötete, Az erdő hangja 1914-ben jelent meg. Ezt követően is írt, de művei már kiadatlanul maradtak. Az 1920-as évektől kezdve az irodalmi élettel való kapcsolata a konzervatív Petőfi társaságbeli tagságára korlátozódott.
Ő írt Magyarországon elsőként szabad verset; ritmikus prózának nevezte. Egy évtizeden keresztül, 1895 és 1905 között a magyar irodalomtörténet legmodernebb verseit írta. De ő írta a mai napig egyik legnépszerűbb magyar nóta, a Száz gyertyát és száz liter bort… szövegét is, mely az Opálok (1903) című kötetben jelent meg.
1902-ben több, hosszabb látogatás és közös párizsi út után hozzáköltözött Anarcsra Büttner Helén porosz állatkép-festőnő, alias Bob, egy vékony, rövid hajú nő, aki férfi módra ülte meg a lovat, s aki bikát, igáslovat festett a birtokon, az állatkertben pedig tigrist, elefántot, barátságos pofájú oroszlánt, álmos, ám kíváncsi barna medvét, s akinek a többnyelvű Czóbel Minka-hagyaték számtalan levelét őrzi.
Az írónő hosszú öregséget ért meg, időskorában is igen aktívan élt, hegyet mászott, túrázott, lovagolt, festett és írt, gyógynövényeket gyűjtött, értett a hipnózishoz, a birtokán gazdálkodott, méhészkedett, borászkodott, a birtok ügyeiről 19. századi szokás szerint gazdasági naplót vezetett. Utolsó éveiben, a háború alatt és után, amikor egy időre a kúriát is el kellett hagyniuk, a család néhány régi alkalmazottja segítette. 1947-ben halt meg, csaknem négy évvel Büttner Helén után, két évvel Emma nővére előtt.
Alakját máig rejtélyek és félreértések övezik.
Nem tudjuk pontosan, milyen kapcsolata volt Bobbal. Az irodalomtörténet-írás mindenesetre a legutóbbi időkig nem vett tudomást erről a kapcsolatról, Czóbelt a csúnya vénlány skatulyájában tartotta. Rávetült egy kép, amelytől nagyon nehéz megszabadítani, s amely munkásságának értékelésére is átsugárzott, pedig olyan nyelven szólal meg, amely a mai olvasó számára is friss, élő, és az újdonság erejével hat – nem egy letűnt kor poros emlékeivel találkozunk a szövegeiben.
Mai érzéseket szólaltat meg, különösen a mássággal, a magánnyal, a szorongással kapcsolatos verseiben. De friss és magával ragadó a Két arany hajszál című regény is, amely a mesei csodákat ötvözi perverz elemekkel, a mai szorongató, horrorisztikus történetek előfutáraként.

Kapus Erika előszava a regényhez

Swidovec, Bukovinka, Huszt, Jassenow, Pruth, Worochta, Blisnica, Bocskó, Máramarossziget – a kanyargó Tisza és a magas hegyek vidékére vezetik az olvasót Czóbel Minka (1855–1947) sorai. Valós tájak és mesés, titokzatos, misztikus események.
A 19. század végének legprogresszívebb verseit író nyírségi költőnő megkapó líraisággal mutatja be a zord havasok világát. Ami azonban a kortárs olvasónak folklór, az a regény írójának még élő tapasztalat: számára is idegen ez a világ, de ő még közvetlen emberi érintkezés útján ismeri meg. Így kerül elő a tilinkó, a zsendice, a halina, a bőrkozsuk és a piros katrinca is, melyek ma már nem csupán a couleur locale kötelező elemei, hanem mágikus erejű szavak: a mesébe, a „hol volt, hol nem volt” világába hívnak.
Prózai beszély, bonyolult, kissé érzelmes mesével, meseregény, romantikus regény, gothic novel, példázat jellegű mese – így osztályozzák elemzői Czóbel Minka költőnő prózai írását. Hasonlíthatjuk Oscar Wilde meséihez vagy Balázs Béla mesedrámáihoz, ha a sorokból áradó dekadenciát hangsúlyozzuk. Czóbel maga egy Kárpátalján hallott monda szinte szó szerinti lejegyzésének tekintette regényét, ám a lejegyzés módja, az egyes elemeknek szentelt írói figyelem, a nyelvi megformálás nem hagy kétséget afelől: a századforduló egyik legérdekesebb nőalakja egyénisége minden szálát beleszőtte ebbe a szecessziós szövevénnyel formált, kalandos tanmesébe. Benne van a házasság, a gyermektelenség problematikája, ami mind az írónő leveleiben, mind naplójegyzeteiben, mind szépirodalmi szövegeiben előbukkan, benne vannak a hűség és hűtlenség, a büszkeség és odaadás fogalmai, ahogy az a bizarr erotika sem hiányzik, mely Czóbel néhány más munkájában már-már perverz képekben tör felszínre.
A távoli Libanon fáiból épült cédruspalota padlóját medvebőrök, farkasbőrök és egy igazi oroszlánbőr borítják. Fegyveres férfi ak lakják a birtokot. Főznek, süteményt sütnek, rendet tartanak, egyikük, a lányos arcú Olesz mindig hoz virágot is. Innen járnak fosztogatni szűkebb és tágabb környezetükbe a sérthetetlen Dobos lovag vezetésével. Kapcsolataikat szigorú hierarchia szervezi. A nőket, ha szükségük támad, elrabolják. Megtáncoltatják őket. Használják őket. A nőket megölik, ha gyengék, és nem bírják az erőltetett táncot. Ha bírják, magukévá teszik őket. A férfi ak erősek. A betyárvilágban teljes a harmónia.
Az egyik nő gyereket szül. A másik nő nem képes utódot világra hozni. Aramea, a cigánylány Dobos lovag termékeny zsákutcája, míg Winkler Amália, a büszke szász asszony terméketlen holtvágány.
Mindketten hatékony eszközzel bírnak, hogy az ördögöt legyőző, angyali kegyben fürdő férfi hőst sajátos hatalmuk bűvkörébe vonják.
A mennyei lény nem tartotta szavát, a „felettem ne légyen senkinek hatalma” illúzió marad csupán – még nem telik el a bűvös tizenkét év, ám Dobos már elveszíti a kontrollt: a férfi világ hagyományos hatalomérvényesítő eszközei (pénz, erő, fegyver, bajtársi szolidaritás) neki dolgoznak, ám a nő hatalma ellen nem védi az angyali bűbáj.
Férfiak és nők jól körülírt módon próbálnak hatalmat gyakorolni egymás felett a regény lapjain.
Az aktív, cselekvő erő, ahogy hagyományosan, itt is a férfi é: a férfi az országúton vágtat, adót szed, megrabol és legyilkol másokat, ismeri a csillagok járását, koromból aranyat tud főzni, tüzes szilajsággal kovácsol merész terveket, parancsol, felnyergeli a táltost, nemsokára megleli a bölcsek kövét, asszonygyőző, szép szeme van – ám kezét ökölbe szorítja, hogy ne lássák szíve reszketését, és elfelejti tervét, mert csak azt a villogó szemet, azt az izzó kifejezést látja, melyet korábban a nő tekintetében megvillanni sejtett. A nők eközben versenyeznek, kire vetül a lovag szeme pillantása.
A nő megbecsüli az urát, mindenkire mosolyog, egész nap, egész éjjel sír, hozzálát a szabás-varráshoz.
Férje térdén ül, annak hosszú, fehér szakállát simogatja. Hajnalban leül a lovag fekhelyéül szolgáló üres medvebőrre, és könnyei az állat férfi test melegítette szőrét áztatják. Esküvője napjáról álmodik, ám menyasszonyi keszkenőjéből kígyó bújik elő, s ő borzadva, hideg verítékben ébred.
Hatalom. Ez az a mágikus képesség, mely az írónő először 1908-ban kiadott regényének minden lapjáról célba veszi az olvasót. „Fényes angyal, messze még az örök boldogságig, eddig mindig szegénységben éltem. Adj nekem hatalmat! Nem kérek én csak tizenkét sikerteljes, boldog évet. Fegyver ne fogjon engem, zár nyíljék fel előttem, siker kísérjen mindenütt. Hatalmam legyen sokak felett, felettem ne légyen senkinek hatalma.”
Így nyeri el a sérthetetlenség csodás képességét a főhős, kinek mindenekfelettisége nem a mesei elemek szintjén pukkad szét csupán. Nem is a tilalmas eg y asszony az ultima ratio, aki a történet során végig érzelmi-indulati forrásból táplálkozó női hatalmát feszíti az erőalapú férfi hatalomnak, míg végül felülkerekedik. A hatalom önmagát emészti itt fel, elveszíti értelmét, hisz mindvégig öncélú marad: Dobos lovag, az erős, ügyes és szerencsés maszkulin ikon képtelen mesésen szerzett képességét bármilyen, a hatalmat magát éltető rendszeren túli egyéb értékrend szolgálatába állítani. Nem engedi kőből építeni rezidenciáját, „...a gerendák összeomlanak, ha egyszer a mi porunkat elfújta a szél, a kő pedig megmarad.
Ha a sasok kipusztultak, minek adjon a sasfészek verebeknek menedéket?” A cédrus visszaépül a természetbe. Az önmagán túlmutató céllal nem bíró hatalom magától roskad össze. A betyárbanda hierarchiája felbomlik. Véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények.

Részlet a regény XVII. fejezetéből (Búcsújárás)

[...] A lovag előbb széjjelnézett, láthatják-e emberei, s mikor meggyőződött, hogy nem láthatják a bokroktól meg a magas fűtől, hogy magában van egészen, leborult az összeomlott ház előtt, csókolta korhadt küszöbjét, önkéntelenül is ajkára jöttek e szavak:
– Oh, Napkirály! Atyám! Vezérelj! Erősíts! Bátoríts! – Aztán gyöngéden, mintha asszonnyal beszélne, suttogta: – Édesanyám, visszajöttem hozzád! Hírt, dicsőséget, vagyont szereztem, van mindenem, és mégsincs semmim. Azt hittem, király vagyok, most meg látom, nem lett belőlem egyéb, mint egy útonálló, rabló, de már nincs visszatérés. Nem tudom, mi vezet, de csak mintegy álomba járok. Úgy érzem, veszély környékez, talán már a vég ez? Eljöttem még egyszer hozzád. Talán már nemsokára örökre is veled leszek.
A lovag igen elszomorodott, nagyon egyedül érezte magát, vágyódott valaki után, de ez most nem Amália volt. Nem is tudott volna e percben mit kívánni, ha az angyal még egyszer megkérdezi kívánságát. Olyan szépen hangzik mindaz a földi jó, olyan kívánatosnak látszik, ha nincs, s oly közömbös, megszokott lesz, ha van, és a vég mégis mindenütt ugyanaz: elfakulás, elmúlás, eltűnés! „Miért is kértem csak tizenkét évet? – töprengett magában. – S ha százat is kérek, az is éppen úgy eltűnik, elmúlik, ha egyszer vége van, úgy elmúlt, mint egy nap vagy egy perc.”
Dobost a gondolkodás igen kifárasztotta, nem volt hozzászokva, mert nála a gondolat mindjárt tetté vált, s mivel ott, hova most elméje tévedt, a tett ki volt zárva, igen elálmosodott. Lehajtotta fejét a mohos küszöbre, s menten elaludt. Azt álmodta, hogy anyja ölében pihen. Majd látta azt a zivataros napot, mikor megölte az ördögöt, csakhogy a füstfelhőből, melyben a sátán feloszlott, újra kikélt a poklok fejedelme, s most gúnyosan nevetett Dobosra:
– Azt hitted, elpusztítottál, ugye? Pedig csak magadat pusztítottad el. Vége a tizenkét évnek mit az angyaltól kértél. Fösvény a mennyország!
Ha az én szolgálatomba állsz, örökre minden jónak tulajdonába helyeztelek volna. – De egyszerre az ördög ismét füstté vált, eltűnt, mert a láthatáron fehéren, fényesen jelent meg az angyal.
– Fiam! – mondta Dobosnak. – Válaszúton állsz, fi gyelj, fi gyelj, hogy veszélybe ne juss. Addig, míg két arany hajszálad a fejeden van, nem bánthat senki és semmi, de ha azt ellenséges kéz kihúzza, vége erődnek.
Dobos most kinyitotta szemét, s szinte ijedve látott maga előtt egy sugárzó, fehér jelenséget.
Iván volt, kinek fehér bőrködmönéről izzón vert vissza a nap, éppen Dobos szemébe:
– Ne haragudj, gazdám, hogy felébresztettelek, de már igen nyugtalan voltam, hogy hova lettél.
Kerestelek az egész tisztás hosszába, széltébe, végre itt megbotlottam ebben a korhadt gerendában, akkor láttalak meg.
Dobos szinte mámoros volt még álmától, de gyorsan felelte:
– Jó, hogy felébresztettél, rosszat álmodtam.
– Mert olyan alacsonyan volt a fejed – jegyezte meg Iván. – De micsoda gerendák lehetnek ezek?
Egészen mint egy házhely. Nézd, még egy darab fedél is van ott beomolva, ott meg mintha kemence lett volna.
– Gyere, Iván, nagyon eltöltöttem az időt – mondta Dobos sietve. Nem szerette, hogy Iván vizsgálta a házhelyet, bár jól tudta, hogy senki ki nem találhatja, hogy ez az ő szülőhelye, de mégis féltékeny volt reá, mint egy édes, mély titokra. Ne tudja senki, ne is lássa, de ne is nézze azon boldog, szép emlékek színhelyét.
Most egyszerre tudta a lovag, hogy azok a korhadt gerendák temetik el az ő boldogságát, mert ott pihen gyermekkora, ifjúsága, mikor még azt hitte, hogy vágyai teljesülése boldogíthatja, mikor még mint egy elérhetlen álom lebegett előtte a kívánság: csak egyszer atyja fegyverével az iramló vadat üldözhetni. Azt is tudta most már, ha az angyal megkérdi, mi a kívánsága, hogy csak egy órát kérne azon időből, mely már soha többé viszsza nem jöhet.
Java korában volt, lehet mondani, élte tavaszán, de már tudta, hogy ha jön is a nyár, azt követi az ősz, aztán a tél – a hó – a fagy – a hideg.

Ifjúságának vége volt, mert már nem nézett reményteljesen előre, de visszavágyott a múltba.
Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy eltelt a tizenkét év, ha ajándékképpen hosszabbítást is kap, nincs joga többhöz.
Talán mindez eszébe sem jut, ha folytatja előbbi kalandos, tevékeny életét, a mozgás, a változatosság nem hagyják elhatalmaskodni lelkében a felesleges gondolatokat, de karácsony óta majdnem kizárólag szerelme foglalta el, s szerelme sok üres időt hagyott neki, ezalatt rászokott a töprengésre.
Egyszer eszébe jutott, hogy a tizenkét év letelt, azóta nem volt nap, hogy ez a gondolat ne üldözné.
Így múlt el az ő ifjúsága, így jött reá a megismerés és a tudás öregsége, így csökkent önbizalma is.
A most tervezett kaland is inkább egy utolsó próba, egy végső vágy volt a múltat felébreszteni, nem mint azelőtt, benső ösztön, s egy, az élet túlságából eredő, magától értetődő foglalkozás.
Azért várt őtőle segítséget az ő be nem vallott bajára, azért remélkedett oly lázasan benne, s azért rendezte a rég tervezett búcsújárást éppen mostanra.