Annyi vonulóval együtt mi is elkészítettük az idei Prideról szóló képes beszámolónkat: fogadd szeretettel. S hogy ne álljon itt a képekből készült anyag olyan magányosan, történelmi hátteret vázol neki Gordon Agáta korábbi Pride-beszámolóinak sora. A videót és a felvonulás történetéről képet adó írásokat láthatod és olvashatod ma.

PRIDE-TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

A kutya meg a kerítés - Buzikurva Petőfik
(BudaPest Pride 2007)

Induljon a menet! - hangzott épp a kamionról, amikor kiértem a Hősök terére, megpillantottam ünneplő sorstársaimat, rengeteg barátomat, ismerősömet és a hazatalálás boldog érzése fogott el.

Velünk vonul Lévai Katalin Eu-képviselő, tudtam meg ezt is, és megemeltem a kalapom. Nocsak. Politikus, akiben van kurázsi, szolidaritás és nem csak beszél?? Tudhattam volna blogjából, aminek ez a címe: Bátorság - nő a neved!

Spirituális eszmecserét folytattunk a menetben, mintha ez volna a legfontosabb itt és most: tisztázni mi a jó meg a rossz.

Én kisfiúkra vigyáztam egy hétig. Egy ötéves mindenben ellenséget keresett, a rosszat üldözte folyamatosan fakarddal-műanyagpisztollyal, komoly indulattal. Próbáltam kiábrándítani, és kreatív-együttműködő stratégiák felé terelni. Nincs rossz!! Csak jó és még jobb!! Nincs rossz. Csak szomszédunk, barátunk, ismerősünk. Nincs rossz, csak jó és még jobb! Szuggeráltam Sebestyént, és magam is elhittem, hogy csak a buta embernek van ellensége!

Ezen a ponton érkeztünk az Oktogonhoz. Vágjunk át, javasolta Lévai és a kanyart kihagyva a menet elejéhez jutottunk. Árpádsávok, mocskosbuzizók, dobálás a szemközti oldalról, a melegfolyam biztonsága az úttesten.

Egy ötéves kislány azt mondta neki tegnap, hogy A rossz nem győz! Válaszolta Lévai a történetemre.

Van rossz?? - kérdeztem csodálkozva, és visszacsatlakoztam a barátaimhoz, akikkel leszbikus hőseink és elődeink képeit mutattuk fel. Magányos hősnőket, akik soha nem szerepeltek a társukkal együtt nyilvánosan, mintaként, mint egy élhető életet élő meleg pár. Gobbi Hildát és Galgóczi Erzsébetet vittük egymás mellett Cilinnel, legjobb barátommal. Szeretem a hazámat! Gyertek velünk, testvérek! Kiabálta a megvetően köpködő nénike-különítmény felé.

Nők portréját vittük, mert szeretett hazánkban e pillanatban is három olyan ügy zajlik nagy nyilvánossággal, amelyben nőket járatnak le, hiteltelenítenek és megaláznak, a közösség védelme és szolidaritása nélkül.

Elkezdődött az, amit a tévében szoktunk látni. Az Oktogontól a Közraktárig arra a ritmusra léptem, hogy mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, közben meg voltam győződve róla, hogy nincs rossz. Csak mi vagyunk.

Füstbomba, lángok, a szomszédaimat eltalálták tojással, sárga csillagként viselik.

Egy lány mellettem dühbe jön, erőből a járdára hajítja a sörösdobozát. Azonnal érkezik rá három másik, keményen csattannak a flaszteron. Gyere ki, gyere ki - vicsorog egy bajszos izomagy, akit kiröhögök. Mért mennék? Most - évente egyszer pár órára - megélhetem, milyen a többséghez tartozni.

A többséghez tartoztam, a közösség oltalmazott.

Melegbarát Jobboldal felirattal vonultam, nem mintha jobb- vagy balsorsú lennék, hanem direkt nekik hoztam. Azt is vinnem kellett volna, hogy Jobbikbarát Melegek. Mindkettő képtelenség volt ezen a felvonuláson, egy paranoid és agresszív férfitudatú kistérségben.

Rokker fiú sodródott mellém. Azért lett rokker, hogy elnyomja a vágyait. Mindent a zenébe tett, ami lassan felszabadította, megérlelte. És most itt jön mellette egy rokkercsaj és köcsögözik. Vérzik a szíve. Ők egy testvériség tagjai.

Ideológiai és mentális szélsőségek vonultak, nagyon is szétválaszthatatlanul egymás mellett, mint a kutya meg a kerítés.

Szeretek vonulni. Szeretem, hogy együtt vagyunk, akik elfogadjuk egymást. Együtt travi sorstársainkkal, hiszen az emberi méltóságukért harcoló travik - buzikurva petőfik - emlékére rendezik világszerte a melegfelvonulásokat 69 óta. A szexualitás szabadságharcosai emlékére, akik női sorsot is vállalnak egy nőgyűlölőként sem utolsó közegben.

Együtt a fiús lányokkal és a lányos fiúkkal, akik új társadalmi nemi szerepeket és magatartásformákat keresnek, miközben együttműködnek a többséggel. Együtt azokkal, akiken kívülről semmi nem látszik ebből a sorsból, mégis vállalják és velünk vannak. Együtt azokkal, akik a gyerekeik, hozzátartozóik, barátaik, kollégáik miatt jöttek, és azokkal, akik szervezők, gondoskodók, a többiekre vigyázók, és azokkal, akik tudják, hogy mindannyiunknak van itt dolgunk.

A rossz nem győz! Az élet megállíthatatlan.

ICAinfo háborúból
(Budapest Pride 2008)

Acsarkodó kutyusok és rebbenő csőrikék: ismét találkozott a szittyamagyar a vérbuzival.
Aki a rajzfilmekből kinőtt de rákattant az üldözős szerepjátékokra, annak is ismerős volt ez a helyzet: páncélozott kommandósok és ravasz életellenesek kiszorításos-bekerítéses hadműveletei a sugárúton és a keresztutcákban.

ICA szerzői tudják, mit beszélnek. A háborús délutánon ott volt Lévai Katalin, Bitó László, Cilin, Pálfi, Györe, Gordon, s még páran...

Idejében elindultunk a felvonulásra, még akartam sétálni egyet az Andrássyn a menet előtt. A kétméteres kordon a az úttest két oldalán elszomorított, a beszűkített járdán elbizonytalanodott járókelőkkel gyanakodva nézegettük egymást: magyar vagy meleg siet épp dolgára el? Ki tudja? Hiszen ezek - a megszólalásig! - hasonlítanak egymásra. Vihar előtti feszültség a meleg, álmos szombat délutánban...
Engedelmesen gyülekezünk a kerítés mögött mint egy ketrecben, felvesszük kis jelvényeinket, színes kitűzőinket, sálainkat, ernyőinket, kokárdáinkat, készülődünk. Aletta Vid vonul velem, költő. Aha, mondja, ez a szorítás a gyomorszájban. Erről lehet írni. Ez a félelem?

Megállunk, elindulunk, fegyelem, riadt kis mosolyokkal intünk egymásnak a kordonon kívül és belül, figyelünk minden irányba, minden elröppenő galambot, minden bemozduló lombot.
Táncolni szoktunk végig, dobolni, kerepelni, fütyülni, örülni, ismerősöket keresni és integetni, hömpölyödni a Duna felé és egyre gyarapodni mosolygó ismerősökkel.
Most lassan haladunk, a kordonon kívül rekedt társaink aggódva figyelnek. Itt is, ott is fölrebben egy mosoly, pár integetés. Kívül maradó társaink a legbátrabbak: a mocskosbuzizók között állnak, de velünk éreznek. Látjuk őket. Jó látni őket.

Átkelünk tojásesőn, gyűlöletzáporon, indulatviharon. Engedelmesen megyünk végig, kivárunk, araszolunk, továbbmegyünk.
A távoli túloldalon szürke menet: a békés heteroszexuálisok mocskosbuziznak. A menet zömmel öklüket rázó egészséges férfiakból áll.
Engedelmesen beérkezünk városligeti ketrecünkbe, amelytől derék kommandósok tartják távol a "magyarokat".

A megátalkodott gonoszság agresszív ostobaság és agylágyító gyűlöletfüggőség már csak az üldözéses amerikai rajzfilmekben látható ilyen tisztán és kis híján mulatságosan.

Átértünk, megcsináltuk, túléltük, nem futamodtunk meg, nem kergettek szét, nem tapostak be minket a "magyarok". Próbáltunk örülni a berepülő tárgyak között, festékes palack, csavar, könnygáz, apróságok.

Engedelmesen vártuk, hogy elmehessünk, hogy a sötétkék kommandósok lassan kiszorítsák a "magyarok"-at a hősök teréről, és lekísérjék a felvonulókat a földalattiba.
Csapatszállító autókkal, vízágyúval, daruskocsival, rohamkocsival és hangosanbeszélővel kísérnek.
Hölgyeim és uraim, hallom csodálkozva, tájékoztatom önöket, hogy az önök magatartása törvényellenes. Hagyják abba a magatartásukat..! Ismételgeti a hang a tér felett.

Miért minket terelnek ide - gondoltam alászállva a lépcsőkön. Miért nem a "magyarok"-at?
Kússzál, buzi, hazafelé! - hallom tisztán és látom magam az alagút falához tapadva araszolni egy biztonságos kijárat felé. Kellemes csalódás: vonat jön, beszállunk. Végre egy határozott hang: legközelebb a Bajcsyn áll meg a szerelvény. Zsúfolt kocsi, mellettem a hír tv kamerája és riportere. Közvetítik az utazást, veszik a lassítás nélkül elhagyott megállókat. "Ne nyúlj a kamerához!", ordít egy bepánikolt médiamunkás, aki menekül a buzikkal, de fél is tőlünk, miközben épp elárul. Magyar vircsaft.

Köszönjük, mondjuk páran a kommandósoknak a végállomáson, a "magyarok" veszett dühe mégis összehozott minket egy kicsit. Megsajnáltuk honfitársainkat a sötétkék páncélozott liberókban, akik magukra vették a nekünk szánt ártalmak egy részét. A többit egyenesen nekik hozták. A hősök tere felszántva, kövek felszedve, üvegszilánkok, tojás- és paradicsom fröccsök, bedőlt kordonok. A buzik nem jártak a Hősök terén, a Hősök tere a "magyarok"-é.

A tér felett a szépművészetin óriás molinó: TEST ÉS LÉLEK.
A menet legszebb női most is a travik: bátran topognak tűsarkaikon.

Pajzsos-álarcos-egyenruhás egyforma férfiak védenek kendőálarcos-feketeruhás vagy egyenruha nélkül is egyforma férfiaktól.
Minden sarkon pár hasonmás férfi ordít eltorzult arccal. Arcát ismerem, a kis magyar alkoholista macsó bántalmazó ő, annyiunk apja, nagyapja, főnöke, fia. Mocskos buzik, ordítja ez a férfi, kiköp és megdob egy sörösüveggel, mellette még páran ebben az igazságosztó remegésben vicsorognak. Soha nem voltak tiszták.
Nekem ehhez nincs közöm.

Nőkkel vonulok. Fiatal lányokkal, kismamákkal, leszbikusokkal, humanistákkal, zöldekkel, huszonévesekkel.
Nem ilyen férfiakat akarnak.
Fegyveres férfiak védenek agresszív fegyveres férfiaktól.
Nem ilyen védelmet akarok.
Férfiak fizetnek férfiakat azért, hogy megvédjék magukat egymástól, és megfélemlítsenek minket.
Nem ilyen politikát akarunk.
Férfiakkal vonulok. Nem akarnak megfélemlíteni. A férfiakat sem akarják megfélemlíteni.
Nem ilyen férfiasságot akarnak.
A menetben fiatalok: sokan, huszonévesek, szimpatizánsok, előítéletmentesített fiúk és lányok, új nemzedék.
A "magyarok" fiai, lányai, testvérei.
Másmilyen magyarok.

Itthon hírek az eseményekről. A hír tv tájékoztat gúnyosan a homoszexuálisok felvonulásáról és az "ellentüntetők" hőstetteiről. Lévait megtámadták, a nadrágomon végigcsurgott egy tojás, a színe megy az ingemhez, Cilin békegalambos tábláját átütötte egy keménytojás, a tv-ben sorolják az áldozatokat.
Hamarosan az index összefoglalója, gyors a net mint a villám.
"Erőszakba torkollt a melegfelvonulás".
Csakhogy nem ez történt!
Hanem MEGERŐSZAKOLTÁK.
Szándékosan, előre megfontoltan, arccal-névvel-fegyverrel, a "magyarok".
Megerőszakolták mint Zsanettet, megverték mint Kármán Irént, kicsinálták mint Malina Hedviget, bemocskolták mint Molnár Csillát. Ahogy nemecseket.
NEM ILYEN HAZÁT AKARUNK.

Jelentés a szivárvány-alagútból
Budapest Pride 2009

A Budapest Pridenak üzenete van, amelyet éppen a melegek fenyegetettsége miatt hallanak meg egyre többen a világon.
Teljes jogegyenlőséget a melegeknek! Ez a Budapest Pride üzenete.
A melegek békét kínálnak, jószomszédságot, szabadságot, tiszteletet és szeretetet.

Van olyan magyar ma Magyarországon, akinek erre nincs szüksége, aki ezt visszautasítja, üldözi és megmorogja. Pedig nagyszerű lenne, ha homofób, rasszista és macsó nemzeti értékeink helyett arról híresülnénk el, hogy Magyarországon kapnak a melegek először a világon teljes jogegyenlőséget.

Kisütött a nap, ez sokat segített a 14. Budapest Pride hangulatán, amely fegyelmezett és bátor volt, rugalmas és titkos, nyilvános és szolidáris. Kicsit korán kezdődött, meglepetés ért már a Ferenc körúton: a 6-os megállójában láthatatlan hangszóró az „Andrássy úti rendezvény”-re hivatkozva pikírten közli, hogy csak a Blaháig jár a villamos.

A földalatti nem áll meg a Deáktól a Hősök teréig, a lépcső tetején kiskerítés, előválogatás, gyülekezők. A gyülekezők színesek, de nem annyira, sötétkékek de komorak, szerény szivárványok, pár lufi, zsezsgés.
Beszivárogtak bátor homofóbok vagy egyszerű bajkeverők: negyvenes túlsúlyos borostás férfi néz undorodva a rózsaszín zászlókra, és kérdezgeti a zászlókat tartó fiút. Eltöröm, jó lesz? Adide’, eltöröm..! A fiú értetlenül nézi, arrébb megy. A frusztrált hun erre kettétöri egy lány kék lufiját, én meg szólok a kordont támasztó rengeteg rendőrből egy közelinek. Látta? Nem, és szóljak a főnökének. Még kettőt kérek meg, hogy emeljék ki honfitársunkat, nem mozdulnak.

Második kapu, nincs nálunk semmi csak néhány molinó és karton plakát, messze előre megyünk az Andrássyn, a szivárvány-teherautóig, amiről hangos zene szól, az út napsütötte és néptelen, együtt vagyunk, együtt lenni jó. Várunk, beszélgetünk, rendeződünk, fotózkodunk, napozunk és nézelődünk, késnek az osztrák testvérek, megvárjuk őket.

Aztán megjönnek, és megjön, amit annyira vártunk, a hatvan méteres szivárvány zászló. Ilyenünk még nem volt, itt ekkora szivárvány még nem vonult, vagy százan emeljük, ringatjuk, visszük, hullámzik a szivárványszalag, cserélődnek a hordozók. Ez a legjobb ezen a prájdon, a szivárvány alagút. Jó játék, visszük lenn és vállon, ez a gyorsító sáv, szaladgálnak alatta és közlekednek, hullámoztatjuk, feszítjük, elengedjük, gyönyörködünk benne és fotózzuk, nagy élmény.

Nem tudom, melyikünknek tűnt fel, hogy nincs egyetlen travi sem, itt most nem vonulnak velünk méltósággal a bátor travi dívák és nagyasszonyok, akikben egyszerre él a férfi és a nő, úrhölgyek. Rendesek vagyunk, lassan vonulunk, örülünk egymásnak, és hiányoznak. Nem jöttek, vagy nem díszben, szomorú vagyok.

Helyettük jött Gyurcsány Ferenc honfitársunk a feleségével, egyszerű öltözékben. Jobb híján őket fényképezik agyon. Nekem mindegy, békésen bárki részt vehet, a travik jobban hiányoztak. Helyettük a nemzetközi meleg szervezetek szolidaritása a teherautóról, és magas rangú képviselői.

Az Andrássyt betölti a menet, ásító keresztutcák, távoli nézelődők, páncélozott liberós rendőrök unott tekintete kísér, néhány erkélyről üdvözöl vidám integetés, örülünk egymásnak. Megyünk és vagyunk, jók vagyunk, rendes melegek, kötelességtudó állampolgárok, felelős magyarok, okos buzik, figyelembe vesszük mások érzékenységét, tudatos társadalmi lények vagyunk, jogkövetők és szabályosak.

Ma Magyarországon ez is kevés. Pedig nagyszerű lenne, ha homofób, rasszista és macsó nemzeti értékeink helyett arról híresülnénk el, hogy Magyarországon kapnak a melegek először a világon teljes jogegyenlőséget. Ennyit akarunk, mert ez a hazánk.

Fáj, hogy homfób férfiak csoportosan megvertek egy leszbikus nőt, egy párt, külföldieket, fiúkat. Szégyellem magam, és nem akarom hogy sunyi rendőrök védjenek, hőbörgő hunfoglalók fenyegessenek. Hanem mindenki tudja meg, hogy a melegek törvényesek.

Teljes jogegyenlőséget a melegeknek!
Ez a Budapest Pride üzenete a világnak.

Felvonulás és imanap - Budapest Pride 2010

Miattam ne bújjon elő a bátor gárdista, ne vezényeljék ki a rohamosztagosokat hokifelszerelésben a tűző napra. Csak kijövök és körülnézek, a felvonulástól kicsit félek, 3-szor volt a méltóság menete megalázott háttere a jobbik-szerű mocskosbuzi üvöltőkórusnak, és rendőrverő faszagyerekek szórakozásának.

Megyünk ahogy kell, nindzsa mesterem nem követelőzik, de jobb ha tudom a dolgom. El kell kísérnem a PRIDE-ra, mert sánta, széttáncolta a térdét a csajbulin a dízelben. A felvonulástól kicsit félek, 3-szor volt a méltóság menete megalázott háttere a jobbik-szerű mocskosbuzi üvöltőkórusnak, és rendőrverő faszagyerekek szórakozásának.
Ehhez semmi közöm, mondom mint méltómeleg és látványleszbikus, ez nem az én bulim, miattam ne bújjon elő a bátor gárdista, ne vezényeljék ki a rohamosztagosokat hokifelszerelésben a tűző napra. Csak kijövök és körülnézek, labrisz hívekkel hozzuk ki a feliratos táblákat, még kevesen vagyunk és szürkék. Nindzsa testvérem gyorsan feldobja a hangulatot, sorba rakjuk a tábláinkat a földön, a sajátját a magasba tartja és körülveszik a szivárványra éhes fotósok. „Rajtam ég ez a jel”, (Adamis Anna, Kovács Kati) mondja a táblája, és én is érzem, amikor elhagyom a testvéreim gyülekezetét és bezárják mögöttem a kordont.

Kinn maradok és mimikrizek jobbikos honfitársaim közt, láthatatlan mentális erőmet használom, ami kiüríti és szétoszlatja a gyűlölet gesztusait.
Ebben jó vagyok, üldögélek a kismetró vaskorlátján, mellettem épp szabálysértésért felírnak egy férfit, 67 éves, joga van a véleményéhez, reklamál, a véleménye az, hogy „hímringyók”.
Hősiességben idáig lehet jutni, még néhány embert felírnak a rendőrök efféle vétségéért.

A beléptetőket figyelem, 3 kapun lehet csatlakozni a menethez, mind a háromnál ismerős testvéreim fogadják kedvesen a csatlakozókat. Sokat ismernek, ez az alapeset, néhány embert elküldenek, provokatőröknek látszanak, néhány sunyin nézelődő fiút beengednek fekete pólóban halálfejes sapkában, ők így védték magukat a külső-belső ellentől.

Ötvenes asszonyok torpannak meg a kapunál, és mégsem mennek a buzik közé, biciklis „könnyűlovasság” készül a kis utcákon beelőzni a menetet és lealázni az oktogonnál, ez kb 3 fő, szólózik egy fogyi gárdista rovásírásos pólóban, elkergeti egy másik. Megjön Gyurcsány és Dobrev, civil testőrök és egy osztag kíséri a kordonhoz, takaroggy-kórussal. Érkezik néhány fiatal csapat, rajtuk látszik az öröm, színesbe öltöztek, ünnepelnek és együttéreznek, fesztiválturisták, szemtanúk.

A kordon bezárul, rohamosztagos csatárlánc áll elé, most már seki-sebe, egy szervező testvérem még rám telefonál, biztos hogy kinn maradok? Lesz velem valaki? Nem félek?
Nem. De hiányoznak a testvéreim, vágyódva nézek színes távoli csoportjuk felé a kordonon túl, és féltem őket, amíg itt várakozom rájuk mentális erőmmel biztosítva a méltó megérkezést.

A menet elindul, hogy visszatérjen, egy órám van körülnézni, megtaláljuk egymást ICA szerkesztőtársammal, és elsétálunk a családi imanapra az ötvenhatos emlékmű lehangoló rozsda-labirintusához.

Itt a felengedés ideje, 4 óra, negyven fok, 4 kisegyház, hangos zene, bizalomról és szeretetről, az úr helyett ÚRNŐt hallok, a színpad előtt szivárványos zászlókat táncoltat egy kis csapat. Nincsenek sokan, a téren még elférne a méltóság menet az ellendrukkerekkel együtt, és a rozsdaemlékművet elhalványítja az óriás légvár, amiben a gyerekek csúszdáznak, ugrálnak és tombolnak a zenés-zászlós jóhangulatban.

Tetszik, van itt transz és hit, jóindulat és tetterő, szép kezdeményezés, kicsit sajnálom, hogy nem ér össze a melegekével. Talán érik, érlelődik, tűnődöm, jézus és a család népszerűsítése a célja a kisegyházaknak, vagy elég népszerűek már, vagy újítaniuk kell még egy hangyányit, drukkolok az úrnőnek és jézusnak, talán jövőre közelebb kerülnek egymáshoz.

Sétálunk a ligetben, megnézzük a kutyasétáltató kommandósokat, aztán a műcsarnok teraszáról figyeljük az Andrássy torkolatát. A kordont a csatárlánccal áthelyezték a metrólejáratok elé, a kutyások átvonultak a téren, és ugató társaikkal készenlétbe helyezkedtek, újra feltöltődött az ellendrukkerek csapata, és a közelgő zászlóskamionra ordítozott, tülekszem a vegyes tömegben, és várom érkező testvéreimet. A közelükbe se juthatok, békés volt a menet, integetünk egymásnak kordonon innen és túl, leterelik őket a kisföldalattiba, és biztonságosan terítik a városban.

Egy fiú tolja kifelé a biciklijét a menetből, táblát tart nekünk, kinn ordítóknak, a gyűlölet nem családi érték, mondja, mutatja, és kikéredzkedik a kommandósok között. Ha kimegy, nem jöhet vissza, szól rá a rendőr, köszönöm, kimegyek, mondja a fiú és kilép közöttük, mellettem megszólal egy nő, gyere, kisfiam…

"Hazafelé belénk szaladtak"

Budapest Pride 2012

A 17. Budapest Pride szabad és vidám volt, ám a hazafelé tartók számos támadásról számoltak be, amit provokálók, zömmel fiatal férfiak követtek el csoportosan, jól kiválasztott, gyenge, kis létszámú, melegnek feltételezett járókelők ellen. Így jellemzően nőket, szimpatizánsokat, hozzátartozókat zaklattak, rágalmaztak és fenyegettek a homofób magyarok. Több tucat elkövetőt állított elő az este során a rendőrség, noha számos esetben inkább toleránsan csitítgatta a támadókat. Megtámadtak egy nőt és hatéves kisfiát, akik azért vonultak, hogy ne támadhassanak meg senkit ártatlanul. Viktoria Anandamayi Fulop írta meg tapasztalatait:

"Legelőször is hálásan köszönöm mindenkinek, aki szervezett, dolgozott, eljött,együtt volt velünk, csodálatos nap volt. És akkor a nehezebbik része, de sajnos nem kihagyható... sajnos az Alkotmány út után a kordont elhagyva belefutottunk egy csapat lesből támadó náciba. Bár mi pont az ellenkező irányban lakunk, nem engedtek máshol kijönni, így csak erre tudta a tömeg az irányt venni. A lesben álló derék honfitársaink nem voltak egyenruhában, zászló sem volt náluk, nehogy feltűnést keltsenek, a Bajcsyn egy felállványozott háznál lapultak, amíg oda nem értünk. előttünk néhány fiú ment, szorosan utánuk mi. megtámadtak. Nyilván nem kell idéznem a szavakat,amiket a fejünkhöz vágtak-sziszegtek. De fizikai fenyegetőzésbe mentek át - hadonásztak, kidurrantották a lufijainkat, lerángatták a táskákat a bringámról és az arcom előtt hadonászva tapsoltak, mintha pofon akarnának vágni. Tán meg is teszik, ha nem kezdek el rendőr után kiabálni. Erre mondjuk bedühödtek, de ... szerencsére a Körút felől a mozgolódást látva két rendőr elkezdett felénk közelíteni. Ekkor azért jött némi hidegzuhany: kedvesen kérlelni kezdték a rendőrök a fiúkat, hogy szépen menjenek arrébb - majd amikor a nácik hőbörögni kezdtek, a rendőr urak azzal védekeztek: ők csak közlekedési rendőrök, muszáj a fiúkat és leánykákat elküldeniük onnan, ugyan már ne haragudnának meg mégse... Percek teltek el, mire több rendőr - kommandósok is - érkeztek és elkezdték oszlatni a támadókat. de addigra minket simán véresre verhettek volna.

Végig az egész menet alatt tökéletes biztonságban voltunk, még civil ruhások is voltak közöttük, akik tökéletes urai voltak a helyzetnek. Még egy kissé sterilnek is éreztem az egészet, annyira sehol senkit nem láttunk, csak a Deák téren tűnt fel jó távol néhány piros-fehér csík, de a hangjuk nem ért el hozzánk. Biztonságban voltunk, hálás vagyok a rendőrségnek ezért. De az súlyos - és megbocsájthatatlan hiba, hogy a kordon után rögtön vége szakadt a biztosításnak. Ugyanúgy, ahogy tegnap este óta mindenfelé, a menet végeztével a környéken még jó darabon biztosítaniuk kellett volna minden sarkon néhány rendőrt, hogy a hazafelé tartókat ne támadhassák meg.

Amiért ezt az egészet leírom: a 6 éves kisfiam rengeteg tüntetésen volt már velem. Születése óta megszokta, hogy megyünk, ott vagyunk, jelen vagyunk, szólunk, ha baj van. Két-három esetben nem mentünk el, amikor előre lehetett tudni, hogy náci hőbörgők betámadnak, és én nem tudom megnyugtatni a fiamat. Nos, ma pontosan ez történt. amióta eljöttünk, folyamatosan beszél, kérdez, retteg - és én már nem tudok több okos és megnyugtató választ adni. Segítsetek, milyen mondatokkal nyugtatnátok meg Ti a 6 éves gyereketeket? Hogy többé nem fordul ilyen elő..? ..hogy az ostoba támadók a sajnálatra méltók, nem mi, akikkel próbálkoztak, de mi nem szaladtunk el rémülten? ..hogy őt, kisgyermeket mindig meg fogják majd védeni? ..hogy nem szabad - és nem is kell - félni?

Ő most fél, pedig én hazafelé levetettem vele a pride-on kapott önkéntes pólóját, eltettük a zászlóinkat is, hogy ne provokáljunk. De nem akarunk és nem is tudunk félelemben élni. Most mondjatok valami megnyugtatót, melegek és magyarok."