A rádióasztronómia vagy rádiócsillagászat az asztronómia egy részterülete, amelyik az égitestek rádióhullámok segítségével történő megfigyelésével foglalkozik. Az első rádióhullám-sugárzás észlelése égitestekről az 1930-as években történt, amikor Karl Jansky felfedezte, hogy a Tejút rádióhullámokat bocsát ki. A további megfigyelések számos más hasonló sugárzás-kibocsájtást észleltek csillagokról, galaxisokról, de az égitestek egészen új, addig ismeretlen fajtáiról is, mint a rádiógalaxisok, a kvazárok, a pulzárok és a az un. maser-ek. A kozmosz mikrohullámú háttérsugárzásának felfedezése, amely meggyőző bizonyítékot szolgáltatott az ősrobbanásra, a rádiócsillagászat alkalmazásának eredménye.
rádióhullámokat fürkészve (forrás)
"Kizárólag szabad szemmel, vagy optikai eszközökkel fürkészni az égboltot olyan dolog, mintha csupán kulcslyukon keresztül szemlélhetnénk a kertünket. A rádiócsillagászat segítségével azonban hirtelen kinyílik az előttünk álló ajtó és nagyon sok minden amit eddig egy kirakó darabkájaként azonosítottunk most egyetlen logikus, színes képpé áll össze. Szépsége itt elsősorban nem a látványban rejlik, hanem az információkban amit a rádióhullámok továbbítani képesek. A rádióhullámok számára nem létezik nappal és éjszaka, nem zavarja őket köd, füst, felhő, sőt akár tárgyakon, falakon, házakon keresztül is akadálytalanul tudják eljuttatni a hordozott információkat. [...]
Az Univerzum méreteiről - kattints!
A rádiócsillagászat az információközvetítés ezen előnyeit használja fel azzal a különbséggel, hogy míg bolygónk zsúfolásig van adó-, és vevőállomásokkal, addig a rádióteleszkópok csak nagyon ritkán, vagy akar egyáltalán nem bocsájtanak ki rádióhullámokat.
Némán "hallgatják" a távoli Univerzum zörejeit olyan rádiófrekvenciákon ahol nem zavarják rádió, vagy televízió adók a vétel tisztaságát. Egy ilyen teleszkóp lényegében egy olyan antenna mint a kertes házak tetején levő parabola tányérok többsége, méreteiben azonban jelentősen eltér mivel az űrből érkező gyenge és iszonyú távoli jelek vételéhez óriási gyújtófelület szükségeltetik." - írja a témáról a Magyar Amatőr Rádiócsillagász Egyesület egyik tagja, Arroway a nethirlap.hu rádiócsillagászat topikjában.
E területen dolgozott az a hölgy is, Jocelyn Bell Burnell, akiről mai cikkünkben olvashatsz.
1974-ben két férfi kapta meg a fizikai Nobel-díjat a rádiócsillagászat területén elért eredményeikért, elsősorban is az első pulzárok felfedezéséért: Antony Hewish és Martin Ryle. A felfedezésről szóló első tudományos cikket öten jegyezték, s a két díjazott közül csak az egyik szerepelt a listán: a kutatásvezető Hewish-é, akinél ekkoriban Jocelyn Bell Burner gyakornokoskodott. Az 1943. július 15-én született, Belfastból származó asztrofizikus-hölgy posztgraduális tanulóként dolgozott Antony Hewish mellett, s doktori munkáját készítve fedezte fel az első rádiópulzárokat. Őt nem jelölték a díjra, mert ekkoriban a szokásrend szerint csupán az 'idősebb férfiak' kaphattak ilyen krediteket. S hogy mindez nem csupán egy elégedetlen tanonc nagyzolása, hanem tény, bizonyítja, hogy a csillagászok körében is nagy volt a felbolydulás, mikor Bell 'lemaradt' a díjazottak névsoráról:
Az Antony Hewish-ről szóló wikipédia szócikk számol be róla, hogy Jocelyn Bell fedezte fel azt, amit végül az első pulzárként azonosítottak, az ő neve szerepelt Hewish-é mögött az első tudományos közlésben, s a tény, hogy Bell nevét meg sem elmíltették, komoly vitákat szült, s Hewish egyik csillagásztársa, Fred Hoyle számos helyen nehezményezte. Mára nemzetközileg elsimert tény, hogy a felfedezés dicsősége Bellé volt. Néhányan épp ezért No-Bell-nek nevezik a díjat, hogy jelezzék, milyen mélyen kellene ahhoz kötődie, akit nem tiszteltek meg vele.
Jocelyn Bell Burnell ugyanakkor a díjátadást követően egy interjúban úgy nyilatkozott: "Javasolták, hogy a Tony Hewishnek a pulzárok felfedezéséért juttatott Nobel-díjnak része legyek. Van ehhez néhány hozzáfűznivalóm: először is, a határvonal kijelölése a kutatásvezető és a tanuló között mindig nehéz, gyakran szinte megoldhatatlan feladat. Másodszor, mindig a vezetőt terheli a végső felelősség a projekt sikeréért vagy bukásáért. Hallottunk olyan eseteket, amikor a kutatás vezetője a tanulót vádolja a sikertelenségért, de tudjuk, hogy a hiba ilyenkor is javarészt az ő felelőssége. Tisztességesnek tűnik számomra, hogy ő húzzon hasznot a sikerből is. Harmadjára, azt hiszem jelentéktelenné tenné a Nobel-díjat, ha kutatótanoncoknak ítélnék oda, néhány nagyon kivételes esettől eltekintve, s a magamét nem sorolom ezek közé. Végezetül pedig én magam nem vagyok szomorú emiatt - végül is, jó csapatban játszom, nem igaz?" (forrás itt)
A Rák-köd (Scrab Nebula): a központi pulzárból származó, mágneses mezőkkel és részecskékkel erősített szinkrotron kibocsátásról az őt körülvevő pulzárszélben készült kompozit röntgenfelvétel
A belfasti lány édesapja építészként dolgozott, többek között az Armagh-i Planetárium látványtervén is; a kislányt is biztatták, hogy foglalatoskodjon a fizikával kapcsolatos kötetek olvasgatásával. Lurganban általános iskolásként az első lányok egyike volt, akiket hagytak a tudománnyal foglalkozni a főzés és a keretszemes öltés gyakorlása helyett. 11 évesen elbukott a vizsgáin, ezért a York-i kvéker leányiskolába küldték, ahol Mr. Tilott nevű fizikatanára kötelezte el őt végleg a fizikának, aki arra tanította meg, hogy nem a tények bebiflázása a lényeg, hanem az alapvető fontosságú folyamatok ismerete - az alapszabályok ismeretével bármely további. belőlük következtethető tény és adat levezethető. "Megmutatta nekem, milyen könnyű is a fizika!" - mondta erről később Bell.
1965-ben szerzett fizikusdiplomát Glasgowban, s 1969-ben Cambridge-ben PhD-fokozatot: itt dolgozott együtt Hewish-sel és másokkal egy rádióteleszkóp építésén, mellyel a kvazárokat akarták vizsgálni. 1967 júliusában egy bizonyos 'zajra' lett figyelmes, mely a csillagokkal együtt 'közlekedett' az űrben - a szignál másodpercenként egy dobbanással-jelzéssel jellemezhető, nagy állandóságot mutató pulzálás volt, amit először Little Green Man 1-nek nevezett - a Kis zöld emberke mára a PSR B 1919+21 nevet nyerte, s évekkel később egy gyorsan forgó neutroncsillagként azonosították be.
Ph.D.-je befejezése után 5 évig a Southampton egyetemen, majd nyolc évig a londoni University College-ben dolgozott, majd kilenc éven át az Edinburgh-i Királyi Csillagvizsgálóban. 1973-tól 1987-ig az Open University egyik tutoraként, előadójaként, konzulenseként és vizsgáztatójaként is dolgozott. 1991-ben ide fizikaprofesszornak választották, tíz éven át töltötte be ezt a posztot. AZ USA-ban a Princeton-on tartott vendégelőadásokat. 2002-től 2004-ig a Királyi Csillagászati Társaság elnökeként dolgozott, 2008 októberétől 2010 októberéig a Fizikai Intézet igazgatja volt, s 2011-ben az akkori vezető halála miatt átmenetileg ismét megválasztották.
Bár a Nobel-díjat nem kapta meg, számos egyéb elismerésben részesítették az évek során, s az rádió-asztrofizika egyik úttörő személyiségeként tartja számon a rádiócsillagászat, az asztrofizika és a fizika.
Jocelyn Bell Burner a wikipédián
-ygga
