Az Egyasszony - az én történetem blog alcíme szerint fejezeteket hoz egy készülő könyvből - az ötödik fejezetet publikálta a szerző - s ha rendelkeznénk egy jól menő kiadóvállalattal, egészen biztosan igyekeznénk mielőbb szerződést kötni vele. Megpróbált élet jó stílusban elbeszélve - nem is olyan gyakori dolog, mint a megjelenő könyvek száma alapján gondolni lehetne. Szeretnénk mi is figyelmedbe ajánlani ezt a történetet - néhány bekezdést idézünk a fejezetekből, melyek egészükben az Egyasszony blogon olvashatók.
"Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Csak így lazán bele a pofámba. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen. Leereszkedően megpaskolja a fenekem és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, hogy milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodok, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.
Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. Fejem fölött megbeszélik, hogy milyen jó tenisz meccs lesz ma, de kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, miközben bennem turkál, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a „Pártnak” sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), fog ez menni. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent."
(A teljes fejezetért kattints a címre.)
"Nagy, családi ebédet rendezünk, minden fellelhető rokonom itt szorong a kétszobás lakásban. A férjem nem szívesen enged a lánya közelébe senkit, így nem hívta a saját rokonait. Az enyéimet kénytelen eltűrni – nem is tehet mást. Szóba se jöhet, hogy ne akarnák a legkisebb családtag első születésnapját közösen ünnepelni. Anyuval és az asszonyokkal birtokoljuk a konyhát, sokfogásos ünnepi ebédet készítünk. A húgom, keresztanyám, Erzsi nénjém a lányával, Ági, – aki Zsuzsika keresztanyja, (amúgy anyu késői húga), és nagyanyám. Az asszonyok, akik kivétel nélkül mindig ott álltak mögöttem, mellettem, velem. És persze főzés közben a konyhában sokkal könnyebb. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogy hogyan tovább. Sokkal könnyebb beszélni arról, hogy hogyan próbálták titkolni születésekor, hogy baj van. Senki nem sír, amikor anyu arról mesél, hogy a szülészet bejáratánál rendre felsorakoztatta maga elé őket, és csak az jöhetett be hozzám, aki megtörölte a szemét, kifújta az orrát és képes volt mosolyogni.
[...] Ha otthon vagyunk, keveset alszik, azt is csak erős gyógyszerekkel, és rengeteget sír. Néha elvesztem a türelmemet, néha bedugom a fülemet. Az apja amennyire türelmes hozzá, annyira türelmetlen velem. Nem tetszik neki, akivé válni kezdek, mert egyre sűrűbben fordul elő, hogy bátortalanul ugyan, de próbálok ellentmondani.
Amikor Zsuzsival foglalkozom, akkor is csak mondja és mondja, sorolja a hibáimat, hogy mikor mire reagálok rosszul és mikor miben nem vagyok elég jó. Miközben a lányunkat imádja, és nagyon-nagyon jó apukája.
Pelenkázás közben üt meg először, amikor arra a határozott utasításra, hogy füzetbe kezdjem el írni, mikor mire és mennyit költök, közönyösen, fakó hangon nemet mondok. Olyan hatalmas pofont ad, hogy a szoba közepéig perdülök. Iszonyúan meglepődöm és a szemébe nézve azt mondom, hogy azt hiszem, el fogom hagyni. Most rajta van a meglepődés sora, elfehéredik és szinte azonnal könyörögni kezd, hogy ugye ezt nem mondom komolyan…? Érzem, hogy fegyvert kaptam a kezembe. Nem tudtam, mitől fél jobban, attól, hogy elveszíthet, vagy attól, hogy kudarcot vall a házassága? Vagy csak attól retteg, hogy valamit nem csinált jól, hogy ő sem tökéletes?
Másnap kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig szinte lubickolok ebben. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára kicsit újszerű körforgásba."
(A teljes fejezetért kattints a címre)
"Aztán szerencsére hívnak, hogy menjek az ambulaciára. Kedves, zömök nőgyógyász az orvosom. Apró, fehér keze van, még fehérebb foltokkal. Kedves, korrekt. Most méreganyagot fecskendezünk a méhébe, vagyis „feltöltjük” mondja, miközben pici kezére felhúzza a gumikesztyűt. A magzat reggelre meghal. Aha, mondom… ha halva születik, nem kell megmenteni, ugye? Bólint. Na, ma is tanultam valamit.
Visszamegyek a szobába és megpróbálok olvasgatni. Egy halom újságot vett nekem a férjem, nehogy unatkozzam, mialatt meghal bennem a gyerekem. Ezért hát olvasgatok. Nehogy unatkozzam.
Miközben lapozgatom a különböző újságokat, a mellettem fekvő rokkant nő elmeséli az egész életét. Néha bólogatok, néha hümmögök, de arra sem veszem a fáradtságot, hogy azt higgye, figyelek. Aztán befordulok és próbálok úgy tenni, mintha aludnék."
(A teljes fejezetért kattints a címre)
4. fejezet: “Az élet ízét csak a bolondok ismerik”
Észreveszek egy tíz év forma kisfiút. Egyedül ül a mellettünk lévő folyosó padján. Még soha nem láttam azelőtt. Köszönök neki, leülök mellé. Itt laksz? Kérdezem. Aha. Te is? Mondom nem, a lányom él itt. Ismerem? kérdezi. Nem tudom. Zsuzsikának hívják, a fekvő részlegen lakik. Á, tudom. A Rudi szerelme. Beszarok! Itt erről már mindenki tud? Te hoztad a tortát, mi? Mondom én hát. Jó volt. Nézd, mutatok valamit. Lenyúl és a szatyrából elővesz egy hatalmas csörgőórát. Szerelő vagyok. Órás. Most megmutatom neked, hogy hogyan kell szétszedni. És akkor ott megtanulom, hogy hogyan kell apró darabokra szedni egy hatalmas csörgőórát. Az alkatrészeket, amit kiszed, egyszerűen ledobja magunk mellé a földre. Fél óra múlva egy halom óraalkatrész közepén ülünk a padon, ketten. Simogat és megdicsér, hogy milyen szépen figyelek. Lassan talán össze kellene rakni, nem? Aha, mondja, össze. De nem tudom. Vigyorogva nézek rá. Ő, mint aki jól végezte dolgát, földöntúli boldogsággal az arcán és abban a biztos tudatban, hogy ő szerelő, feláll és otthagy az óraalkatrészek között egyedül. Jön egy nővér, rezzenéstelen arccal összesepri az alkatrészeket, belelapátolja egy zacskóba, majd kéri, hogy ha van otthon nem működő óránk, rádiónk, vagy más műszaki cikkünk, akkor hozzam el. Laci (így hívják a fiatalembert) szívesen megjavítja. És ma is tanultam valami újat. Néha az idézetekben (amit ösztönösen elutasítok) is lehet igazat lelni. Mert az „ Az élet ízét csak a bolondok ismerik”.
(A teljes fejezetért kattints a címre)
"Sokszor álmodom egy két évvel ezelőtti pillanatról, ami anyu falusi-vízparti hétvégi házában történt. Zsuzsi anyuval sétálgat, aki természetesen büszkén mutogatja, eszébe sem jut, hogy valaki az ő unokáját furának találja! Én pedig megengedem magamnak, hogy a folyóhoz lemenve gumimatracon ringattassam magam a vízen. Percekig szinte eufórikus állapotban vagyok. Igen, ez az igazi pihenés, nem vagyok minden pillanatban ügyeletes, hogy a lányom mikor veszi furán a levegőt, vagy mikor nem ver elég gyorsan a szíve. Csobogást hallok és úgy érzem, hogy ez tényleg a mennyország. Ez a hang pedig nyilván valami égi vízesés, ami még segít is ellazulni. Hagyom még, hogy ringasson a víz és teljesen átadom magam a csodálatos, aranyló csobogásnak. Aztán szép lassan kinyitom a szemem és percekig bábulom a sűrűn bárányfelhős eget. Figurásat játszom, minden felhőbe szép gyerekeket látok bele, meg persze néha angyalokat. Rám is fér, szörnyű milyen nagy szám van mostanában a férjemmel. A csobogás nem szűnik, mintha a fejem mellől jönne. Szép lassan, óvatosan oldalra fordulok, vigyázva a pillanatra. És akkor meglátom az egyik falubeli tehenet, aki éppen a fejem mellett pisil. Vízesés. Aha. Ennyit a pihenésről… röhögve futottam fel a házhoz. A saját nyomorúságos mennyországomon röhögve. És mégis, ezerszer és ezerszer eszembe jut ez a pillanat. Nekem, azóta is ez az igazi pihenés pillanata, és ez megmagyarázhatatlanul, valamiféle szabadságérzéssel párosul. Szabadságérzéssel, amire mindennél jobban vágyom."
(A teljes fejezetért kattints a címre)
