"Ha találkozhattam volna Jézussal, biztos engem is megmentett volna, és elvitt volna nagyon messzire. Úgy képzelem, Jézusnak világító kék szemei vannak, és a göndör, aranyfürtös hajába a Gerő atya szerint is minden nő szerelmes volt, Jézus mindent tud rólam, és megérti, hogy miért kell ilyen szülőkkel élnem, és hogy miért gyűlölnek ennyire a testvéreim."

Czapáry Veronika (fotó: Németh Gabriella), régi szerzőnk idén új regénnyel jelentkezik. Az Anya kacag (Jelenkor, 2012) után a Scolar kiadó gondozásában lát napvilágot a Megszámolt babák című második regénye. Veronika 1975 december 9-én született Győrben, a a Pécsi Tudományegyetemen végzett magyar szakon. A Godot Irodalmi Estek szervezője, s a pszichoanalitikus feminista irodalomtudomány témakörében is végez kutatásokat.

Második regényében „a babák nem Meseország idilli játékai, hanem a rémület és a kiszolgáltatottság ellen menedéket kínáló szövetségesek egy kislány mindennapjaiban. A gyereket a családi erőszak és részvétlenség a kényszeresség és az önpusztítás felé sodorja, a szülői aberráció pedig személyiségvesztéssel fenyegeti.

Múló évei összemosódnak, kamaszkora végéig szinte egyhelyben kavarog az idő. A Megszámolt babák sokkoló olvasmány, az írónő a magyar irodalomban elsőként tör meg egy tabut. Műve azonban nem pusztán látlelet: a balladák konok ritmusában megírt költői próza, az élethez való jog túlélő éneke.”

A regényt Illés Andrea és Reményi József Tamás szerkesztették. A könyv bemutatójára szeptember 28-án 20.30-kor kerül sor a Katona József Színházban Máté Gábor és Fullajtár Andrea közreműködésével.

Veronika honlapját ide kattintva ide kattintva.éred el

Czapáry Veronika: Dédike
(részlet a regényből)

A Nagyapának volt egy első felesége, a Nagyi, a másodikat Maminak hívtuk, szerinte már akkor is tudta, hogy a családom nem normális, amikor a Nagyapához hozzáment, nyugodjak meg, sohasem lesz az, de ő bevállalta, amikor hozzáment a Nagyapához, hogy ez egy elmebeteg család.
Amikor ilyeneket mond, kiver a víz.

Látom, ugye, mondja, hogy a Dédike tönkretette a Nagyi életét. A Nagyapa szerint kár volt, hogy a Dédikével kellett lakniuk, mert a Dédike púpos volt, és gonosz. Nagyon félek, hogy púpos leszek, mindig mondják, hogy tartsam magam egyenesen, de én, ha lehajolok, nagyon félek, hogy úgy maradok, ezért igyekszem egyáltalán nem lehajolni.
A Dédike eredeti neve Ruip Ilona volt, és a nagymamája Hollandiából költözött Magyarországra. Sokat éheztek a háború alatt. A Dédike mindig a Nagyival élt, soha nem élt a lánya nélkül, és nagyon sok történetet mesélt a háborúról. Azt mondta, hogy rettegtek a katonáktól, akik oroszok voltak, hogy nagyon sokszor nagyon sokan jöttek, és akkor nekik a dunyha alatt kellett feküdniük órákon át, mert ha a lányokat megtalálták, végük volt. Nem köhöghettek, és mindig nagyon féltek, hogy megfulladnak, mert mérhetetlenül sok ideig kellett ott feküdniük. És egyszer meg is találták őket, de hogy utána mi történt, arról nem beszélt. A Dédike azt mesélte, hogy a Nagyinak volt torokgyíkja, képzeljem el, hogy az milyen, olyan mintha egy gyík menne lefelé a torkomon, bármelyik pillanatban iszonyú fájdalmak között megfulladhatok. Mintha állandóan, folyamatosan meg akart volna fulladni a Nagyi, olyan volt. Sós vizet kellett inniuk, és amikor azt lenyelték, akkor is úgy érezték, hogy meg fognak halni, mert nem volt szabad lenyelniük, de mindig lenyelték. A húgommal mindig megkértük a Dédikét, hogy ne mesélje tovább. A Dédike azt is mesélte, hogy a háborúban mindenkit meghurcoltak, és ő soha többé nem akar háborút. Volt olyan, hogy napokig, hetekig bombázták őket, és akkor nagyon sok embernek kellett lent lennie a hideg pincében, bármikor lehetett bombariadó, bármikor, és attól nem mentette meg az Úristen sem őket. Mindennap krumplilevest ettek, és sokat éheztek. Az orosz katonák lekurvázták őket. Nem volt tüzelőjük, és annyit fáztak, hogy ő egy életre ott felfázott. Akik falun éltek, valamennyit meg tudtak termelni, de a városokban nem volt fa sem, és mindenki éhezett.

Az anyám szerint megérdemli a Dédike, hogy nem tud már egyedül kimenni az utcára, és egész életét egy lakásban fogja eltölteni, mert őt műveletlen falusi kurvának nevezte, amikor hozzáment az apámhoz. Túltette magát ezen, és azon is, hogy hozzáment az apámhoz, bár ennél rosszabbul nem választhatott volna.

Én szeretem a Dédikét is, mert ő szereti Dolli babát, meg Reginát is szereti, mindig szépeket mond róluk. Lénára is tud vigyázni, aki nemrég előkerült, és Petivel is szokott játszani. Frici, Sára és Barbi is a kedvencei közé tartozik, és tud aludni a Kék Nyúllal. Szeret bábosat játszani velem, és a Barbit is fel tudja öltöztetni. Sokszor megkérdezem a húgomat, hogy ő is szereti-e a Dédikét, de ilyenkor persze hallgat, pedig tudom, hogy emlékszik rá, milyen jót játszottunk együtt. Nem mond semmit, mert ő mindig annak a pártján áll, aki megbánt valakit. Mi a bajotok a Dédikével, kérdezem, és eldöntöttem, hogy meg fogom védeni, mert neki legalább mindig van ideje velem képzeletbeli játékokat játszani. Karkötősdit is szoktunk játszani, ilyenkor jól megszorítja a csuklómat, meg szeretek vele hétfogásosat is játszani, olyankor mindig nagyokat kacagunk, sosem bírom ki, és én már elnevetem magam a harmadiknál, de mindig újra próbálkozunk. Nagyon szeretem a Dédikét, de teljesen mindegy, mit mondok Apának és Anyának erről, nem figyelnek rám. A Dédikének van egy fekete pongyolája, majdnem minden nap azt veszi föl, sárga virágok virítanak rajta, nagyon elegáns, mondja a Nagyi, nagyon elegáns az Anyika, mert így hívta a saját anyját, Anyika. A Dédike kiöltözik, amikor mi jövünk, különben pedig teljesen mindegy, mi van rajta, mert mindig ráveszi a pongyoláját. A Dédike azt mondta, hogy nagyon gazdag férjem kell, hogy legyen, nehogy éhezzem. Sajnos a Nagyi elrontotta, mert egy szegényhez ment hozzá, aki az én Nagyapám, ő mindig is szegény volt, csak az apám lett kurva gazdag, nagyon kell figyelni erre, nehogy így járjak. Én rosszul leszek a gondolattól, hogy hozzá kell mennem valakihez csak azért, mert gazdag, nem, nem, én szerelmes akarok lenni, mondom neki. Nincsen olyan, hogy szerelem, mondja a Dédike, nincsen. De van, a filmekben is van, én tudom. Együtt nevetnek rajtam a Nagyival, szerinte igaza van a Dédikének, ő is jól megjárta a nagyapámmal. Sajnos szegény volt, mint a templom egere, és ráadásul állandóan templomba járt. De én szeretem a Nagyapát, mondom a Nagyinak, és engem nem zavar, hogy náluk sosincs édesség meg gépsonka, mert a Nagyapa olyan jól tud dolgozni. Dolgozni? Ugyan már, mondja a Nagyi, és gúnyosan mosolyog. Nem tudom elfelejteni hetekig. Végül megkérdezem, hogy mi a baj azzal, ha templomba jár, te nem szeretsz templomba járni, Nagyi? Hogy semmi mást nem csinált, csak templomba járt, de ő nem akar erről beszélni velem, mert látja, hogy bánt engem, ha bántja a nagyapámat.

A Kitti is szereti a Dédikét, de nem vallja be Anyának és Apának, mert akkor őt is megvernék, mint engem. Ezt árulásnak érzem, mert engem mindig arról kérdeznek, mi történt a Pesti Nagyinál. Mondjam el, hogy mi történt, és akkor nem pofoznak fel, de az anyám mindig üvölt velem, hogy mondjam meg, mit mondtak róla, mert tudja jól, hogy őt gyűlölik. Örüljünk, hogy meghalt a nővérem, mondja Anya, úgyis mindenkit csak idegesített. Én nem örülök neki, mondom, és akkor mindig megtép. De nem érdekel, mert valakinek meg kell bűnhődnie ezért. Ha érzem, hogy el fogok ájulni, szétrugdosom a játékaimat, tudom, hogy most mi jön, meg fognak verni, és elájulok, megint borzalmasan leszidnak, hogy hisztériázom.

A Mami azt mondja, jobb lenne, ha nem beszélnék, mert nem old meg a családomon belül semmit a beszéd, és jobb, ha nem beszélek, mert még jobban kikapok tőlük, kell-e nekem ez. Amikor a Mami ilyeneket mond, mindig úgy érzem, nem tudom eldönteni, mi a helyes. De van igazság, mondom neki, és az igazságért harcolni kell, ugye? A Mami azt mondja, ne foglalkozzam ezzel, felejtsem el, ha ütnek, legalább akkor ne szóljak semmit, mert különben még jobban fognak ütni, hogyhogy nem veszem ezt észre. De Jézus is kiállt az igazságért, mondom neki, de Jézus mögött ott van Isten, mögöttem senki sincsen, amikor megvernek. Igaza van, nem érzem, hogy az Álmosomon és a babáimon kívül bárki is állna mögöttem.

A Nagyapa is azt mondja, hogy Jézus meg tud menteni minket odaátról. Átvisz valahova, ahol már nem lesz semmilyen fájdalom, csak a megbocsátás és a babák. A Nagyapa minden vasárnap templomba visz, és én elképzelem, hogy Jézus mindenkivel csak jót tett. Ha találkozhattam volna Jézussal, biztos engem is megmentett volna, és elvitt volna nagyon messzire. Úgy képzelem, Jézusnak világító kék szemei vannak, és a göndör, aranyfürtös hajába a Gerő atya szerint is minden nő szerelmes volt, Jézus mindent tud rólam, és megérti, hogy miért kell ilyen szülőkkel élnem, és hogy miért gyűlölnek ennyire a testvéreim. A Nagyapa szerint mindenkinek van egy sorsa, én abban reménykedem, hogy egyik nap találkozom Jézussal, aki meg fog érteni, mert tud rólam mindent, de most egyáltalán nincsen sehol.

A Mami azt mondja, hogy mindig fél, hogy besúgja valaki az iskolából, mert ő paplány, és ha besúgják, nem szólhat semmit, neki mindent el kell tűrnie, mert paplány. És bár legszívesebben kikaparná mindenkinek a szemét, aki bántja a családját, nem teheti, mert nem akar börtönbe kerülni. Akár meg is ölhetik azt, aki valamit szól a rendszer ellen, ő azt szeretné, ha lenne állása, ezért csöndben marad, mert paplány. Gyerekkorában sosem gondolta volna, hogy ezt valaha szégyellnie kell.

Ha az apám bánt valaki olyat, aki nekem fontos, úgy érzem, azonnal meg kell védenem, és nem baj, ha megver. Ha ilyenkor csöndben maradok, csak azt érzem, hogy elborítja az agyamat valami köd, és az mindennél elviselhetetlenebb. A Mamit folyamatosan figyelik a tantestületben, mindig figyelik, és ő mindig attól félt, hogy nem bírja tovább, meg fog őrülni, de kibírta, mert az Úr erőt adott neki a szenvedéshez. Arra gondolt, ha visszapofázik ezeknek a rohadék mocskoknak, akkor a szüleinek lesz rossz, és nagyon sajnálja a szüleit, akiket annyira szeret. Ha ezek a besúgók nyernek, mert ő véletlenül olyat szól, ami nem tetszik nekik, akkor senkinek sem lesz jobb, nem lesz jobb. A besúgók is meg vannak fenyegetve, hogy őket is agyonverik, ha nem mondanak semmit. Tudod, ez milyen, mondta a Mami, amikor a családoddal zsarolnak, ezért nagyon sok ember besúgó lett már. De voltak olyan barátai, akik elmondták a többiek előtt, hogy ne mondjanak előttük semmit, mert ők besúgók. És ő tiszteli az ilyen embereket, mert nem tehettek mást.
A Mami fél, hogy megverik, mert neki rémálmai vannak, hogy nem lehet elviselni ezt a világot, amiben él. Később azt mondta, hogy nem tudom elképzelni, milyen volt neki az élete, amikor diktatúra volt, mert ő akkor tanult meg hazudni, mindenki hazudott, mindenki, mindenki, mondja. A Mami annyira szomorú, amikor erről beszél, mindig mérhetetlenül szomorú lesz, és én nem tudom megvigasztalni. Csak annyit mond, hogy ő fél az ávótól, fél, hogy agyonverik, borzalmas érzés, és nagyon sajnálja, hogy ő ettől fél. Azt mondja, ő azért nem szereti, ha a problémáimról beszélek neki, mert jobb ezekről nem beszélni és nem gondolni rájuk. Minél többet gondol rájuk az ember, annál borzalmasabb lesz az élet, matematikázzál, olyankor az ember csak a matematikára koncentrál, és el fog múlni minden. De én hiába matematikázom, hogy akkor ne gondolkodjak, borzalmas dolgok jutnak eszembe. Ő például a matematikázástól elfelejtette, hogy nem lehet soha őszinte. Most már, hogy idejárok hozzá sokat, matematikázzak, az lesz a legjobb. De én olvasni szeretnék, mondom neki, akkor olvassak, de mindenesetre ne gondoljak se az apámra, se az anyámra, se a babáimra, mondja. De nagyon rossz lehet a babáimnak, és nem tudom őket elfelejteni. Unalmas a Maminál, mert nem játszik velem, és nekem nem szabad beszélnem a szüleimről, de állandóan olyan dolgok jutnak eszembe, amiktől nagyon félek. Ha olvasok, az olyan, mintha elmennék egy másik világba, és örökre ott maradnék, csak az a baj, hogy mindig vissza kell jönni, pedig annyira jó lenne, ha örökre ott maradhatnék.

A Mami szerint nekem el kéne költöznöm hozzá, mert igaz, hogy ő sem bír engem elviselni, de nyugodjak meg, ő hisz Jézusban, és Jézus mindenkin segít. A Nagyapa már elmagyarázta, hogy Jézus mindenkin segít, mert Jézus feltámadt. Átment a halálon, és nagyon szeret minket, mondta a Nagyapa. Jézus mindenütt ott van, és amikor csodákat tett és embereket gyógyított meg, akkor jó volt mindenkihez. Minden lelki betegségben szenvedő embert is meg tudott gyógyítani. Akiket fájdalom gyötört, vagy testi bajuk volt, leprásak voltak, és hiányzott a kezük, őket is meggyógyította. Visszaadott nekik mindent, amit akartak. Egyszerűen odament hozzájuk, rájuk tette a kezét, beszélgetett egy kicsit velük, és azonnal meggyógyultak. Mindig megkérdezem őket, hogy hol lehet Jézussal találkozni, de nem tudják megmondani. Egyszer színről színre mindenki látni fogja, visszajön, és akkor minden megoldódik. A bűnösök is bocsánatot kérnek majd tőle, és akkor a Föld egy kicsike mennyország lesz. A szívedben van, mondja, és ha rá gondolsz, érezni fogod, de én hiába akarom, nem érzem Jézust, a Mami szerint ez az én hibám. Sosem fogom érezni, hogy hol van, soha, soha, mert láthatatlan.

Az én szívemben nem él Jézus, nem látom őt. Ha megkérem rá, hogy vigyázzon a babáimra, kérdezem a Mamit, tud-e rájuk vigyázni. Nem úgy tud vigyázni, ahogy te képzeled, mondja a Mami, egyáltalán nem úgy. Arra kér, hogy értsem meg, teljesen ki van borulva, nem bírja tovább hallgatni a történeteimet a szüleimről, mert rosszul lesz tőle. De csak neked tudom elmondani, mondom neki, nem, nem, ez nem igaz, ettől semmi nem lesz jobb, vonuljak vissza a szobámba, és matematikázzak vagy olvassak, attól jó lesz minden.

Ha arra gondol, nekem nem lesz hol laknom, mert borzalmas, amit a saját családom csinál velem, az a legrosszabb neki, mondja, inkább befogadna.

Ma nagyon jót játszottam Léna babával, a szívecskés játékunkat játszottuk, futottunk végig a kerteken át, mert a nyaralónkban voltunk Doborgazszigeten, és nagyon sokáig kergettük egymást. Leült az ölembe, én pedig megint abban a ruhácskámban voltam, amit a legjobban szeretek. Rózsaszín, lilás foltok vannak rajta a feléig, a másik fele pedig hófehér, de olyan féloldalasan vannak rajta ezek a lilás foltok, virágokat ábrázolnak. Ha boldog akarok lenni, mindig azt éneklem, Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, minden madár társat választ, virágom, virágom. És elképzelem, hogy a madarak társat választanak, és ettől annyira boldog leszek. Tényleg elhiszem, hogy a tavaszi szél vizet fog árasztani, és úgy érzem, a hatalmas levegő mindenhonnan áramlik. Minden virág eleven és szép. Jó ilyenkor kergetőzni Lénával, de a többi babát is kiteszem a kertbe, szép sorban, és Frici annyira vicces, mindig fekete ruhában van, és lustán nyújtózkodik. A Frici egyre dagadtabb lesz, és nem érdekli semmi, csak az, hogy sütkérezhessen a napon. Szeretem Fricit, édes, hatalmas barna szeme van, olyan, hogy le is tudja csukni, ha lefektetem, ha pedig felemelem, azonnal kinyitja. Mindig morcos a tekintete, pedig nagyon szép baba. A nagy hasacskája sem látszik olyan nagynak, ha süt a nap és száll a fény. Csak szaladgálni, szaladgálni szeretnék sokat tavasszal, mert olyankor minden jó lesz.

El lehet mondani anyádnak, mondja a Mami, hogy amennyiben szereti a gyerekeit, etetnie is kell őket, különben elpusztulnak, mint a nővéred. De valamiért téged és a nővéredet gyűlöl. Akkor lehetek-e a te gyereked, kérdezem tőle. Én mindig is mondtam anyádnak, hogy vigyáznia kell a kicsinyeire, hogy mindig a kicsinyeivel kéne lennie, és nem kirakni őket, mint téged meg a nővéredet januárban az erkélyre, hogy ott legyetek egész nap. Még az életben nem hallottam ilyet. Tudod, hogy pontosan mi történt a nővéreddel? Mérhetetlenül sokat szenvedett, és te is nagyon szomorú felnőtt leszel, és a nővéred is az lett volna, ha túléli. De mit él túl, kérdezem tőle. Mindegy, mindegy. A Mami szerint a majmok között azt, amelyiket kidob az anyja, semelyik másik majom nem fogadja be. Mindig, amikor ilyenekről beszél, én elkezdek üvölteni, és csimpaszkodom a ruhájába, hogy hadd menjek rá, mert annyira félek, úgy érzem, zuhanok lefelé egy szakadékban, és senki sincs, aki megtartana, csak zuhanok végérvényesen lefelé. Jaj, nem igaz, mondja, és sóhajt egy mérhetetlen nagyot. Azt mondja, majd ő gondomat viseli, de annyira hihetetlennek hangzik, hogy nem tudok elaludni egész éjszaka, azon gondolkodom, ha világgá mennék, az mennyire fájna, akkor, ha világgá mennék, vajon megfagynék-e, vagy visszavinnének hozzájuk. Árvaházba sem lehet téged adni, mondja a Mami, mert nem haltak meg a szüleid, csak gondatlanok. Mondtam anyádnak, ha rendesen vigyázna a kicsinyeire, és nem mindig mással foglalkozna, akkor lehetne mérhetetlen szeretetben élni.

Ha megnézem, hogy vigyáz a kicsinyére a Sári baba, megkönnyebbülök, mert megvédi őt. Melléfekszik, és vele van egész nap, úgy védelmezi. Sosem hagyja magára, és mindig megeteti. Mindig a kicsikéjével van, mindig mellette van, és nagyon szereti. Odarohan hozzá, szoptatja, és ha nincs elég teje, ad neki cumisüvegből, simogatja, puszilgatja, olyan a kisgyereke, mintha a babája lenne, akihez mindig ragaszkodik. Mindig vele van, és Sári úgy néz rám, mint aki nagyon szereti a kicsike babáját, csak az nyugtatja meg, ha vele lehet éjjel-nappal. Az anyádnak is ezt kellett volna, mondja a Mami, és nem kirakni téged télen a hideg erkélyre, napokra. Csodálkozik, hogy felfázol, az apádnak pedig sosem lett volna szabad egy ágyban aludnia veled, amikor anyád elutazott otthonról. Miért, kérdezem, nem értem, miért mondja ezt. Lehet, hogy a köd miatt? Mert mindig, amikor az Apuval vagyok, egy nagy köd ül az agyamra, egy idő után úgy érzem, mintha elveszteném önmagam, és minden nagyon távoli lesz, olyan, mintha nem éreznék semmit. Sári és a kicsikéje majdnem egyek, én is úgy szeretném, ha ilyen érzés lenne Anyával.