Szabó István (1931-1976) 45 évet élt, két novelláskötet, egy másodközlésekből álló válogatás és egy posztumusz kötet maradt utána a későbbi megjelenéseket, fordításait és leveleit nem számítva* – Galgóczi Erzsébet és más kortársai maguk közül a legtehetségesebbnek tartották. Életéről bővebben olvashatsz a Keszthelyi Életrajzi Lexikonban, vagy ide kattintva. György Péter az Élet és Irodalom augusztus 30-i számában Annales Temporis Acti sorozatában mutatta be – itt idézi egyik, Kodolányi Jánosnak címzett, 1955. február 14-én kelt levelét : „Milyen novellák ezek? Móriczi novellák. […] János bátyám, únom és gyűlölöm ezt az írásmódot. Én mást akarok, nyűgnek, koloncnak érzem a móriczi örökséget, ezt az agyontaposott utat. Ötven év óta minden magyar író ezt járja.” (György Péter: Egyedül – Szabó István (1931-1976) – Annales Temporis Acti, Élet és Irodalom, 2013. 08. 30. 10. o.**)
25 éves korában jelent meg első könyve, A lázadó, mely azonnal József Attila-díjat kapott. A cserszegtomaji fiatal író falusi környezetből érkezett, friss és saját kézből való tapasztalatai voltak a falu átalakulásáról, a téeszesítésről, egy elvesző, kimúló világról. Pontos látleleteket mutatott fel a régi és új világok ütközési felületeiről. A Varázslat kertje című, második novelláskötete 1963-ban jelent meg – ismét József Attila-díjjal jutalmazták. Közben azonban valahol megrekedt – 1973-ban másodközlésekből álló novelláskötetet adott ki Ne nézz vissza címmel, majd 1977-ben már posztumusz jelent meg Iskola a magasban. Mindenki a regényt várta tőle – az végül nem érkezett meg.
Varázslat kertje című elbeszéléskötetének darabjait olvasva mégsem ez a hiány, inkább a felfedezés öröme ért: kitűnő elbeszélések sorakoznak a tizenegy írást felvonultató kötetben. A Minden olyan, mint régen (1961) és a Hazulról odáig (1962) főhőse, a kitanult vidéki ember alakja mögött őt magát vélem felfedezni. Bár előbbi leírása a hazaérkező egyetemistáról, aki már képtelen tenyérrel nyakszirten vágni egy nyulat az ebédhez és inkább lerészegedik, hogysem megtegye azt, ami egykor annyira természetes volt, kifejezetten szép, a kötet legszebb darabjai mégsem ezek. Sokkal inkább az érzékenyen megírt kötetnyitó Pajkoskodók (1957), ahol az apa és a fiú kimondatlan versengése az asszony-anya kegyeiért egy szomszéd szemszögéből világítva meg mindjárt elveszíti ártatlan báját, vagy épp a drámai Isten teremtményei (1958), ahol apai és anyai hiedelmek ütköznek egy gyermek világát téve meg csatatérül. A szentcsalád reggele (1962) című darabban a nagyratörő asszony a falu realitásával szemben, gyermeke érdekei ellenében is szeretné magasabbra pozícionálni családját. A kissé talán hosszúra nyúló A szabadság keresztje (1962) mégis a legszebben mutatja a világok ütközésének problémáját: Baksa Tibi vontatósként dolgozik; mikor gépe lerohad, inkább a szabadságot választja, mint a műhelyt vagy a traktoros szántást – ám most nem akar a szokott módon a család földjén segédkezni, a paraszti élet mindennapjaiba zuhanva vissza tölteni el a 'szabadságot'', hanem valóban szabadságra indul. Mit tehet egy ipari munkás, ha hirtelen a nyakába szakad pár hét szabadság? Hogyan fogadják ezt az otthoniak? A család értetlensége és a lehetőségek végessége között a főhőst hamar bedarálja a falusi nihil. A kötet tizedik, utolsó előtti írása a Sirató-dal – ma ezt olvashatod el, ha képet szeretnél kapni egy mára méltatlanul elfelejtett elbeszélőnk írói kvalitásairól.
SZABÓ ISTVÁN: SIRATÓ-DAL (1962)***
Reza néni alig várta, hogy a fiatalok elmenjenek hazulról. Az a néhány perc volt a legnehezebb, mikor már el is köszöntek tőle, és indultak a kapu felé. Izgatottsága most ért a legmagasabb csúcsra, de meg tudta várni, míg azok felkapaszkodnak az utcán várakozó Zetor pótkocsijára. Addig nem fogott semmihez. Szükség volt erre a fegyelemre: ahogy ismerte a menyét, a feledékeny fiatalasszony bármely pillanatban visszafordulhat valamiért; tehát nem érdemes most, az utolsó pillanatban kockáztatni.
Szépen kivárta a Zetor indulását, sőt azt is, mikor a számára gyűlöletes gép már kifordult az utcájukból, a sok néppel megrakodva. Ezt a látványt is csak mélységes gúnnyal tudta nézni: nap mint nap elvonult házuk előtt ez a kopott lakodalmas sereg, kifelé, a téesz valamelyik földjére – talán éppen oda, ahol nemrég az ő két holdja feküdt.
Mikor már egészen elnémult a Zetor szívet-lelket bántó, éles-gyors röfögése, és újra elfoglalhatta helyét a tisztességes csönd, Reza néni megelevenedett. A hajnal óta elfojtott izgalom most áradhatott szabadon a tevékenység medrébe, céltudatos patakként; a várakozás ideje alatt elég alkalma volt tervét jól fölépíteni, elrendezni. Ha izgatottnak látszott is, nem lett rajta úrrá a fejetlenség. Nagy munka előtt állt; de hosszú évtizedekig, majdnem kislány kora óta eléje magasodott hétről hétre ez a kivételes feladat, vérében volt a szertartás minden mozzanata. Mint egy tapasztalt misézőpap az oltárnál, Reza néni is hibátlanul ismerte a sorrendet, az elkövetkező munka minden láncszemét. Kenyeret akart sütni.
Először létrát támasztott a padlásajtóhoz. Nagy belső heve fiatalként vitte föl a fokokon. Most a harag is fűtötte: valamikor nem kellett a sütőteknőért a padlásra menni, csak a kamrába. A teknő nyolc-tíz éve jutott erre a sorsra, amikor Gizi lánya boltból kezdte hordani a kenyeret; a lány férjhez ment, aztán jött a házhoz Reza néni menye, Edit, de a teknőt ő se hozta le a padlásról. Babot, diót, mifenét tartottak benne, és az öregasszony sohasem tudta ezt a látványt keserű indulatok nélkül elviselni. Minden alkalommal elmondta véleményét magában a mai időkről és a mai fiatalokról.
A teknőben most éppen hagyma volt. Mérgesen kiborította; nem vesztegette az időt azzal, hogy másik edényt keressen neki. Fölkapta a teknőt, s vitte a padlásajtóhoz.
A létrán lemenni már bajosabbnak ígérkezett, noha nem volt nehéz a teknő. Csak nagy volt, esetlen volt; hogyan hátrál ki vele a nyíláson, és hogyan tud fél kézzel kapaszkodni? Reza néni félt, aggódott egy kicsit, míg lenézett az udvar földjére.
Lecsúsztassa a teknőt a létra fokain? Kiszalad a kezéből és összetörik. Öreg, fürkésző szeme körbejárt a padláson, hogy mivel is tudna magán segíteni. Szépen összehajtogatva, ott lógott tőle nem messze a ruhaszárító kötél. Mozdulatlan volt, de Reza néni úgy kapott érte, mintha félt volna, hogy már nem lesz ott a következő pillanatban.
A kötél egyik végét átkötötte a teknő derekán, majd óvatosan kezdte lebocsátani a földre; közben a haragos gúny, a fölháborodás újraéledt szívében. Tudta, hogy nevetséges dolgot művel. Ha idelátna valaki az utcáról, nevetne és csodálkozna – ezek már mindenen csak nevetni tudnak. Ő úgy érezte, inkább valami nagy szentségtörést követ el, ha nem is hibás benne. Sütőteknőért a padlásra járni! A hajdani szertartás egy csúnya láncszemet kapott az elejére.
A teknő földet ért, utánadobta a kötelet, aztán fürgén leereszkedett maga is. Minden perccel takarékoskodnia kellett, mert csak ezután kezdődik a java. Lázas kedv fogta el, és erőt is érzett magában, egészen váratlan erőt: most Reza volt, Hetesi Gábor felesége, húsz évvel ezelőtt.
A teknőt kiforrázta a konyhában, hogy a port és minden egyebet, amivel meggyalázták a maiak, eltüntesse róla és visszakapja régi, szent tisztaságát. A belsejét szárazra törölte, majd két székre helyezte a teknőt, jó szilárdan.
A kamrában új keserűség várt rá: csak búzaliszt volt a ládában. Reza néni örökké rozskenyeret sütött, búzalisztből pazarlás lett volna, meg nem is volt olyan jó. Ízetlen volt és hamar kiszáradt.
Edit tésztákat süt ebből a búzalisztből. Süteményeket. Reza néni már anyós korában ismerkedett meg ezekkel a vacak édességekkel. Mindig némán, de becsmérlő arccal forgatta a szájában a menye tésztáit, mintha mérget sütött volna beléjük. „Ezt tudod, de kenyeret, azt nem. Talán sohase sütöttél.”
A kovász hajnal óta kelt egy bögrében, jól eldugva a vakablak függönye mögé. Megnézte: már hólyagos volt és szépen fölpúposodott. A lisztbe vájt gödörbe borította; a pép bugyogott, mozgott, szinte élt. Dolgozott benne az erő.
Most odaállította egy székre a melegvizes bögrét, hogy a kezeügyében legyen, tiszta, fehér szakajtóruhát kötött maga elé, aztán kezet mosott. Körülnézett a konyhában, mire volna még szüksége, mit mulasztott el. De hát ilyenkor nem szoktak semmit elmulasztani.
Előtte volt a teknő, hófehér liszttel és élő kovásszal; kezdődhetett az igazi munka, a legneheze. Újra elfogta az izgalom. Mint tizenhat éves korában, mikor édesanyja először bízta rá a sütést, úgy, hogy egy szóval sem segítette. Nagyon félt; nem is a dagasztás izzasztotta meg, inkább az aggodalom. De jó kenyeret sütött, megdicsérte az apja is. Most nem annyira a félelem szorongatta; erősebb volt benne a meghatottság. „Hát megint, tíz év múlva megint.” Büszke volt bátorságára, örült, hogy kigondolta ezt a napot. Érezte, hogy igaza van és jót cselekszik.
Pillantása két csupasz karjára esett; vézna, eres volt a keze szára, régen elfogyott róla a hús, meg az élet színe. Megaszalódott a bőr a csontokon: ez volt a két karja, de tudta, hogy még van bennük erő. Máig is dolgozik velük, hiába akarja a fia lebeszélni, sarokba telepíteni. Keze szára is hetvenkét éves, nem lehet olyan szép, mint újasszony korában. De ismeri a kezét: még van benne valami erő.
Lassan keresztet vetett magára, aztán megmerítve két keze fejét a lisztben, kovászban, a Miatyánk szavait suttogva, elkezdett dagasztani.
A régi, megfontolt ritmus, amely a vérében volt, most újra éledt; hiába telt el üresen tíz esztendő, e szép mozdulatokat nem tudta kiölni belőle. Hogyan is felejthetné el a karja, válla, dereka, amit jól megtanult egy egész életre és ami negyven éven át örökké visszatérő feladat volt, minden hét csütörtökjén! Vajon hány csütörtököt élt meg, hány kenyeret sütött? Minden alkalommal négy kenyér. Nem is jó elképzelni, ha az mind együtt volna, egy óriási kazalban.
Büszkén mosolygott, míg két keze tempósan járt a ritmus törvényei szerint; néha meleg vizet öntött a nyers tésztára, gyöngéden megforgatta és újra végigjárta, megdolgozta az öklével. Dereka fájt egy kicsit, karjai elfásultak: ez máskor is így volt, a munka vége felé. Most még a közepén sem tart, igaz, de hát elszokott a dagasztástól. Sohasem volt ez könnyű dolog. Megállt pihenni.
„Megmutatom nekik” – gondolta – „mire hazajönnek, ott lesz a négy kenyér.” Haragja és buzgalma megint föltámadt, vitte az erőt zsibbadó kezeszárába. Miféle asszony az, aki nem akar kenyeret sütni? Valamikor férjhez se mehetett volna. Az ő korában is akadt egy-két olyan fehérnép, aki péktől hordta a kenyeret: jobban megszólták, mintha szajhálkodott volna.
Menye meg fia azt mondja, kár a vesződségért, rámegy az egész nap; sok fát kell elpazarolni, az maga ér annyit, mint a boltikenyér ára. Naponta frisset kapnak, a házi sütés meg rájuk szárad, csak az első két napon lehet jóízűt enni belőle. Még azt a szégyent is meg kellett érnie, hogy gyakran őt küldik a boltba, mert tizenegykor hozzák a kenyeret Sümegről. Ő jobban ráér kilesni az időt. Ott aztán nemegyszer látta Reza néni, hogyan bánnak a kenyérrel: kézből kézbe dobálják, mintha tégla lenne, nem pedig az Úrjézus teste; némelyik a porba esik, de azok oda se neki!
Hazafele háborog a lelke, sajnálja a pénzt, a szánandó idegen kenyeret nem szorítja a kebléhez, inkább, ha lehet, eltartja magától, és egész úton gyanakodva nézi. Akármit mondanak a fiatalok, ebben nem tud, nem képes belenyugodni.
Igaz, mikor jó pár éve volt az a nagy beadás, nemigen akadt miből sütni. Valóban nem tehettek mást, sőt örülni kellett, ha kaptak a boltban – előfordult, hogy nem jutott kenyér, vagy nem is hoztak sehonnan se. A sütőteknő akkoriban került fel a padlásra. Reza néni kesergett, lázadozott, sőt átkozódott abban az időben is, de más miatt: meg kellett érni ilyen gyalázatot. Január elején már nincs gabona a házban! Akkor senki sem tehetett róla, hogy bolti kenyeret eszik, de most újra lehetne sütni idehaza, a fiatal fehérnépek mégse hajlandók a dagasztóteknőhöz állni. A derekukat sajnálják? Nem tudják ezek, milyen a valódi asszony élete; mindig a munka könnyebb oldalát keresik. Reza néni hallott róla, hogy két házban is van valamiféle mosógép. Nem tudott mit mondani.
Ezek rákaptak a pékkenyérre; már nem jó nekik a régi, azt mondják, sok a vesződség vele. Bizony, mindennel sok a vesződség. Csupa vesződség az élet, de a fiatalok nem akarják ezt megtanulni. Úgy tesznek, mintha szeretnének sorba elhanyagolni minden igazi munkát: azon jár az eszük, mi mindenből húzzák ki magukat. Így akarnak élni?
Bár éljenek, ahogy tudnak, de őt miért tiltják el a kedvére valótól? Jóska is, Edit is kereken megmondta: nincs kenyérsütés. Hiába beszélt, nem értették meg. Nem tudták, milyen furcsán érzi magát némelyik csütörtökön; nyugtalan, tehetetlen, az egész napja üres, mintha kifosztották volna, és hiába tesz-vesz akármit, két karja mégis a boldogtalanságtól sajog.
Ma péntek van egyébként; nem tehet róla, tervét nem tudta tegnap megvalósítani: Edit idehaza volt. Reza néni máskor nem merészelt volna pénteken kenyérsütésbe fogni, most nem várhatott tovább. Olyan erős volt benne a kívánság, hogy a következő csütörtökig nem várhatott. Mintha ez lett volna az utolsó napja.
Ha hazajöttek a fiatalok, majd jól összeszidják, de akkor már ott lesz a négy kenyér. Nem nagyon érdemlik meg, mert nem tudják becsülni a dolog értelmét – igazából nem is nekik sütötte. Miért ne járjon néha az ember a maga kedvében?
Csak azt sajnálta, hogy az ura, Hetesi Gábor, nem ehet már ebből a kenyérből. Ő megbecsülné. Mit is mondott egyszer? „Sokfelé jártam, Reza, ettem sokféle kenyeret, de egy se volt olyan, mint a tied.”
Az öregasszony szeme megkönnyesedik, mégis, a munkára oda kell figyelnie. Keze alatt már engedelmes a kenyértészta. De karjait alig érzi, a ritmus lassúbbodik, erőtlenedik, ökle nem merül el csuklóig az anyagban. Dereka majdnem kétfelé szakad. Újra pihenni kell. Mikor fölegyenesedik, akkor is nyilall, és kezeszárában most kezd igazán éledni, futkosni a fájás, ahogy a munkát abbahagyta. Piheg, feje kissé reszket a gyöngeségtől – de könnyes szemével mosolyogni próbál: az izgalom most is dolgozik benne. Elfelejti a tíz esztendőt. Tésztás kezét az oldala mellett lógatja, pihenteti. Nagyon fáradt, talál leülni volna jó – de ilyenkor erre nincs semmi mód – a kenyér várja, hogy megmunkálják. Reza néni újra nekilát.
Egy óra múlva négy vékában, abrosszal letakarva, csöndesen kelt a négy kenyér. Az öregasszony leheveredett pihenni az ágyra, pedig már be kellett volna fűteni a kemencébe. Átszóljon a szomszédba, vagy egy kis erőt gyűjtsön? Remegett, zsibbadt minden porcikája, de kész volt a nehezével: megdagasztotta, kiszakajtotta a kenyeret, a többi már a kovász meg a kemence dolga.
Fölkelt, hogy igyon egy pohár vizet – így látta meg a sós köcsögöt a polc második deszkáján. Enyhe gyanú támadta meg: volt a kezében máma ez az edény? Ha igen, akkor lisztesnek kell lennie, oldalt vagy a fülén. A köcsög tiszta volt. A só is érintetlennek látszott benne.
Oda szaladt a kelő kenyerekhez, egy keveset kicsípett a nyers tésztából. Kóstolgatta, forgatta a nyelvén. Nem volt benne só.
Lassan az ágyhoz lépkedett és leült. Csak néhány perc múlva kezdett el sírni, de olyan furcsán, mintha ismeretlen siratóénekkel szólt volna a világhoz, arcára szorított tenyere mögül. Felsőtestét ringatva, állhatatosan dúdolta, cifrázta ezt a különös dalt, mely néha nyüszítésbe csapott, a fájdalom türelmetlenségével.
Maga sem tudta, meddig üldögélt így, csöndesen sírdogálva; olyan kicsi volt az ágy szélén, mintha teste váratlanul a felére zsugorodott volna. Déltájban nyitott rá a postásfiú: ő is csak néhány pillanat múlva vette észre az öregasszonyt, mert fölfigyelt a furcsa, dünnyögő dalra.
- Egy Szabadföld, egy Nőklapja – hadarta szokás szerint, a két újságot az asztalra dobta, aztán így szólt – Mi baj, Hetesi néni? Beteg?
Az öregasszony rázta a fejét, nem tudni, igent mondott-e, vagy nemet.
- Mi baj? – kérdezte a fiatalember.
- - Vén bolond fejem – szipogta Reza néni. – Nem tettem sót a kenyérbe. Ott kel mind a négy, de nincs bennük só.
Amaz félszegen tipródott.
- Talán újra kellene dagasztani. Sót rájuk, aztán…
- Már nem lehet. Erőm se lenne hozzá. – Kicsit elgondolkodott. – Megvert engem az Isten. Nem szabad pénteken kenyeret sütni, még az anyámtól tudom.
- Péntek vagy szombat – nevetett a fiú -, máskor is kifelejtheti valaki a sót.
- Nem – hajtogatta Reza néni –, megvert az isten.
A postás ment volna, de az öregasszony most egy határozott mozdulattal megtörölte kisírt szemeit, megroskadt felsőteste majdnem gőgösen fölegyenesedett.
- Te Béla. Megtennél nekem valamit?
- Meg hát, Hetesi néni. tessék.
- Ásd el valahol ezt a szegény portékát. Kinn a kertben. Ásd el, ne is lássam. Megteszed?
Béla kiakasztotta nyakából nagy táskáját, elment ásóért a fészerbe. Nemsokára már hordta kifelé a súlyos vékákat, az üreseket meg befelé. Eközben kérdezte meg Reza nénitől, csak úgy, mosolyogva, minden hátsó gondolat nélkül:
- Kenyeret akart sütni?
- Azt hát – mondta az öregasszony. Szemében újra ott csillogott a régi, gúnyos, haragos fény. – Nem tudom, hogyan jutott eszembe.
Szigorúan ránézett Bélára.
- Jó mélyre ástad? Ásd olyan mélyre, amennyire csak tudod.
Aztán köszönetet mondott a fiúnak, és azzal az elhatározással dőlt le egy kicsit aludni, hogy estig még eltakarítja a kenyérsütés nyomait. Most gyenge volt, tehetetlen volt. A délután arra lesz jó, hogy erőt gyűjtsön, és mire hazajönnek a fiatalok, megint talpra tudjon állni.
* Művei: A lázadó (elbeszélések). Bp. 1956. – Varázslat kertje (elbeszélések). Bp. 1963. – Ne nézz hátra (elbeszélések). Bp. 1972. – Iskola a magasban (elbeszélések, önéletrajzi írások). Bp. 1977. – Hajnalok hajnala (válogatott elbeszélések). Bp. 1978. – Hazulról odáig (elbeszélések). Bp. 1980. – A szabadság keresztje (válogatott elbeszélések). Bp. 1987. – Isten teremtményei (összegyűjtött novellák). Bp. 1991. – A barátság szelleme (levél- és dokumentumgyűjtemény). Bp. 2009.
**AZ ÉS honlapján az írás díj fizetése ellenében érhető el.
***Forrás: Szabó István: Varázslat kertje, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1964, második kiadás, 166-175. o.
