"Dés inkább valamiféle zsánerregényt, nem tényirodalmat szeretett volna létrehozni. Bár nem ő volt az írók közül az első, aki megjelenítette az ominózus ’80-as éveket, mégis örültem a témaválasztásnak, az olykor kínosan erőltetett lazaságnak, a „kuszaságnak”, a merész hangvételnek, az önfeledtségnek, a Koszta-történet méltó lezárásának, mert mind újat hozott. Nem állítom, hogy könnyű volt átverekedni magam a majd hatszáz oldalnyi szövegrengetegen, de néhány kiemelkedően jól sikerült részlet miatt (pl. Temetői rondó, Gábor és Janó levelezése) érdemes volt legyűrni a nehézségeket." - ma Debreceni Boglárka recenzióját olvashatod Dés Mihály Pesti barokk című regényéről.

A Banánhéjkeringő c. Bacsó-film főszereplőjének, Kondacs doktornak a lecsúszásán senki sem csodálkozik, aki ismeri a kései Kádár-kor társadalmi viszonyait. A sztori szerint a Dés Mihály által megformált hajdani élsportoló és adjunktus a március 15-i ünnepségen pechjére szánalomból a Batthyányi Örökmécsesnél sétálgató, pszichésen sérült meztelen nőre teríti ballonkabátját, viselkedése ezáltal rögtön gyanússá válik. A Pesti barokk főszereplője, Koszta János, akár a korábban megbecsült, nagytekintélyű kórházi főorvos, mindent és mindenkit elveszít: a szerelmét, a családját, a barátait, az emigrálás lehetőségét, az álmait, a kudarcnak azonban nem konkrét, meghatározható, politikai szempontból kifogásolható kiváltó oka van, hiányzik az a hatalmi gépezetet beindító, lavinát elindító esemény vagy tényező, ami előrevetítené vagy elősegítené bukását. Koszta esetét tekintve a szerzőnek nem volt szüksége arra, hogy karakterét banális indokot keresve sodorja a teljes idegösszeomlás szélére, hiszen az ambiciózus, az 1970-es évek végén, a nyolcvanas évek elején elő fiatal szabadgondolkodók és művészek számára az általános rossz közérzet kialakulásához, átvételéhez épp elég volt annak a tudata, hogy a perifériára szorult magyar értelmiségi réteg oszlopos tagjaiként, a „legvidámabb barakk” foglyaiként tekinthettek önmagukra. Az állandó kudarcélmények– újító gondolatok elutasítása, a szellemi tevékenységért kapott alacsony honoráriumok, a létbiztonságot veszélyeztető szabadúszó életforma, a rendszer alapelveit elfogadó szülők vagy a kommunizmus beköszöntével egzisztenciájukat elveszítő rokonok jelenléte – azt eredményezték, hogy legtöbben egy sok esetben elérhetetlen vágyként megjelenő lehetőségben, a disszidálásban láttak egyedül kiutat sorsuk jobbítására, a posványból való kitörésre.

A történet, vélhetően a totalitárius rendszerrel feltűnő hasonlóságot mutató Orwell disztópiának köszönhetően, a baljós 1984-es évben játszódik. Dés nem egy másik Testvériség utólagos bemutatását tűzte ki célul, hanem egy erotikus részletekben bővelkedő szerelmi kapcsolat alakulásán keresztül meséli el élményeit, tapasztalatait. Elmondásai alapján az elbeszélésben keverednek a személyes élmények a hihető, kitalált történetekkel, a valós, saját néven szereplő karakterek mellett megjelennek a szintén létező, de álneveken fellépő egyének is. Ahhoz, hogy hitelesen, a helyzetek életszerűségét erősítve jelenítse meg az említett korszakot, szüksége volt egy saját magáról és barátairól, kortársairól megmintázott főszereplőre, E/1-ben kellett beszéltetnie „hősét” nemzedéktársai hétköznapjairól, vágyairól, kudarcairól, sikereiről. Koszta több cselekedete, vonása és szenvedélye egyezik az alkotóéval. Dés Mihályt is foglalkoztatta az emigrálás gondolata, mielőtt Spanyolországba költözött forgatókönyveket írt, amiket elutasítottak, ’84-ben valószínűleg ő sem sejtette, csak remélhette, hogy a rendszerváltás rövid időn belül bekövetkezik, olvasta a szamizdatokat, kapcsolatban állt azokkal az emberekkel, akikről írt, ismerte azokat a szórakozóhelyeket, helyszíneket, melyeken végigvezeti olvasóit, tolmácsolt, több nyelven beszél, fordít és gyanítható, hogy szereti a szép nőket is.

Szándéka szerint „a Don Juan mítosznak egy posztmodern, pesti változatát” ( Kalandos pesti barokk éjszakák, Balogh Gyula interjúja, Népszava, 2013. március 29.) akarta megírni. A testiség nála az emberi élet egyik fő mozgatórugójaként jelenik meg, nem ideologizáltan, a meztelenség nem a privát szféra, a szabadság közegének jelölője, mint a Ceaușescu érában feketelistás román Ion Grigorescu performance-dokumentációiban, és nem is a kiszolgáltatottság jelzője, mint Makk Károly filmjeiben. Kötetbemutatóján, a Rózsavölgyi Szalonban, Szegő Jánossal, a kötet szerkesztőjével való beszélgetése alkalmával azt is megemlítette, hogy az erotikus jeleneteknél nem akart „érzelmeskedni”, próbált a „groteszk műfaján belül mozogni”. Máshol a következőképpen nyilatkozik: „Egyik legfőbb törekvésem volt, hogy a dolgokat a maguk komplexitásában ábrázoljam. A könyvet végig áthatja egy nem igazán definiálható dolog, egyszerre van szó szent, intenzív, komoly témákról, de skizofrén módon a kóbor numerákat hajtó szereplők nevetségesek, szánalmasak is. A jelenetekben egyszerre akartam őszinteséget és hazugságot, érzelmességet és erotikát. Plusz humoros akartam lenni: Karinthy a bibliám (…).” (Melyik nemzedék nem fanyalog? Varga Betti interjúja, KötveFűzve, 2013. március 26.)

Koszta és barátai belelovalják magukat bizonyos dolgokba, melyeket meggyőzően adnak elő. Jankó folyton poénkodik, ismerősei, családtagjai minduntalan arra kérik, hogy ne csináljon viccet mindenből. Szerelmet vall és kiparodizálja a kötődéseket, filozofálgat és kineveti régi sznob énjét, kétségbeesetten vadászik a nőkre és teli szájjal röhög a szánalmas csajozási kísérleteken, belefásul a nihilbe, de vicceket mesél, görcsösen disszidálni akar, ennek ellenére a New Yorkban megtelepedő barátja beszámolóin mulatozik, imádja a 93 éves nagymamáját, mégis groteszk módon viselkedik a temetőben. Mindez azt sugallja, hogy a valóság fogalma szubjektív, sosem lehet tudni, melyik rétege tárul fel az „igazságnak”, és milyen nézőpontot tükröz. Tovább fokozza az ambivalenciát, hogy Dés számtalan műfajt felvonultat, összemixel. A románc, a pornó, a filmnovella, a naplóregény, a levélregény, a visszaemlékezés, a pikareszk nem áll távol tőle, de beépít a szövegfolyamba zsidó, kommunista és szőkenős vicceket, verselemzéseket, különböző valláselméleti kérdésekről, pszichotikus állapotokról szóló filozófiai eszmefuttatásokat, esszéket is. Néhányan örülnek ennek a sokszínűségnek, (Pest, nyolcvanas évek: nem bugyikalauz, HVG online, 2013. április 18.) mások kifejezetten zavarónak találják. Révész Sándor hozzám hasonlóan vélekedik: „Képzeljenek el egy operaszerzőt, aki mindent tud, ami az operaszerzéshez kell, csak épp operát komponálni nem. Ez a zeneszerző nagyjából olyan operát írna, amilyen regényt írt Dés Mihály. Ő legalábbis regénynek nevezi (…) A mű-egész ebben az esetben csupán a részek elhelyezésére szolgál.” (Révész Sándor: Pesti burok, Népszabadság online, 2013. április 6.) Csuhai István, az Élet és Irodalom kritikusa szerint Dés pályatársainak egykori stílusához szeretett volna alkalmazkodni, mivel a „szimultán írástechnika” abban az időben helyt kapott a szépirodalomban, így egyfajta tiszteletadásként, „korhű elemként” is értelmezhető a szerző gesztusa. (Csuhai István: Mindent bele, ÉS, LVII. évf. 15. sz., 2013. április 12.)

Dés kortársai szeretik, hogy a mű „baráti beszélgetések hangulatú” (Balogh Gyula, Népszava), véleményem szerint azonban az elbeszélés értelmezését megnehezíti az olykor „osztálytalálkozós” szöveg, ki, mikor, hol bulizott, kit szedett fel, milyen mozifilmet nézett, stb. Az olvasó számtalan esetben kirekesztettnek érezheti magát, ha nincs tisztában azzal, hogy a fiktív nevek mögött kik rejteznek, az egy-két mondatos jellemzések pedig egyenesen feleslegesnek tűnnek, nem segítenek abban, hogy megértsük, az adott figura miért (látszólag öncélúan) kerül a figyelem középpontjába. Máshol az író mintha direkt froclizna minket, lábjegyzetben szerepeltet olyan véleményeket, amik rá nézve nem túlságosan hízelgőek. A 202. oldalon egy írónő rámutat, hogy rosszul értelmezi a novelláját, és az általa adott jellemzéssel sincs kibékülve. „Ha az éjszaka közepén fölráznának és megkérdeznék, mi vagyok, azt felelném, hogy magyar, ahogy mindig azt feleltem (…) csak azt nem értem, egy ilyen regénybe hogy jön egy ilyen megjegyzés, nem olyan könyvnek tűnik ez, amiben jelentősége lenne. Lehet, hogy te zsidónak nézel engem, de az én azonosságtudatom mégsem az…”

Dés nagy nyelvi műveltségről ad tanúbizonyságot, rengeteg szinonimát, szakkifejezést használ, ismeri a szlenget, szabatosan fogalmaz, mégis hiányzik az autonóm nyelvi erő, Karinthy természetes humorának, sziporkázó szellemének csak halvány lenyomatát találtam a Pesti barokk lapjain. A könyv tele van „zökkenőkkel”, kínrímekkel és cikis mondatokkal, képzettársításokkal, melyek „gyenge abszurdként” valóban erotikus szövegrészek közé ékelődnek. (Pl. „A melle bimbóját kerestem (…) Hiába csókolgattam, nyalogattam őket, nem bújtak elő. Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki, dünnyögtem magamban, és közben ráébredtem egy újabb anato-erotikai párhuzamra. A Bermuda-háromszög négyszögesült, de a kör még mindig nem zárult be.” (31))

Dés inkább valamiféle zsánerregényt, nem tényirodalmat szeretett volna létrehozni. Bár nem ő volt az írók közül az első, aki megjelenítette az ominózus ’80-as éveket, mégis örültem a témaválasztásnak, az olykor kínosan erőltetett lazaságnak, a „kuszaságnak”, a merész hangvételnek, az önfeledtségnek, a Koszta-történet méltó lezárásának, mert mind újat hozott. Nem állítom, hogy könnyű volt átverekedni magam a majd hatszáz oldalnyi szövegrengetegen, de néhány kiemelkedően jól sikerült részlet miatt (pl. Temetői rondó, Gábor és Janó levelezése) érdemes volt legyűrni a nehézségeket.

Debreceni Boglárka

Dés Mihály: Pesti barokk, Magvető, Budapest, 2013
586 oldal, 3990 Ft