Csepregi János (Pécs, 1980. augusztus 10. –) magyar író, költő.
1980-ban született Pécsett, gyermekkorát Tolna megyében, Simontornyán töltötte. Mire iskolába ment, már gyújtott fel házat, égetett el cipőket az óvodai cserépkályhában, törte el másfél hónapon belül kétszer ugyanazt a lábát és írtak róla szakdolgozatot, mint magatartászavaros gyerekről. Érthetetlen okokból középiskolai tanulmányait műszaki területen kezdte meg. Az első iskolát ott kellett hagynia, megelőzendő, hogy kicsapják, a másodiknál már csak a kollégiumból rúgták ki. (Bosszúból elhozta a Lenin-összes 11 kötetét.) Mivel állandóan volt mit mondania, azonban nem mindig lehetett beszélni, jött az írás. Versei kezdetben egy rockbanda szövegeiként kerültek a nagyközönség elé, énekesként rekedten üvöltötte őket a mikrofonba néhány vidéki művelődési ház színpadán. A zenei karrierről kiváló érzékkel mondott le (a világon kevés olyan ember van, akinek még nála is rosszabb ritmusérzéke lenne). Felsőfokú tanulmányait a pedagógia, a teológiai és a mentálhigiéné területén végezte. Az irodalom mellett - főállásban - szociális területen dolgozik.

Csepregi János legújabb könyve Az amerikai fiú, 2013-ban jelent meg az Ulpius-ház Kiadónál.

Feri maga a megtestesült Amerika. A fiúk a suliban mind rá akarnak hasonlítani, a lányok mind vele akarnak járni. Magasról tesz a felnőttekre, a hülye szabályokra, a folyton épülő szocializmusra, pedig még csak hatodikos. Aztán egy vészterhes napon Feri nem jön iskolába. Egyszerűen eltűnik. Oda van Amerika, oda a szabadság, minden, amit addig ő testesített meg. Helyébe egy névtelen gyerekhős lép, aki a félelmeiből és vágyaiból élhető álomvilágot eszkábál magának, benne: nindzsák és kovbojok, Konor Meklód és Juhász Előd, nagymama és a diszkódémon, és a nyolcvanas évek megannyi kelléke és szereplője; egy kelet-magyarországi amerikai álom. A színes díszletek azonban megrepednek, az ártatlannak induló játék erőszakba, a bajtársi barátság gyűlöletbe fordul, és a valóság ezernyi darabra hullik szét… Vagy talán nem is volt egyben soha?
Csepregi János író, blogger egyedi hangon, a humort érzelemmel vegyítve eleveníti meg a nyolcvanas évek Magyarországát, kevesekhez fogható őszinteséggel, egy tizenéves gyermek hangján meséli el, milyen éveken át álmodni és percekre megélni azt a nagy büdös szabadságot, amely csak kevesek kiváltsága volt akkoriban, és talán ma is.

IX.
Irány a nagyváros!
(részlet)

− Gimesi! – üvöltöm, aztán fejjel neki a mocsoknak. Borulnak a padok, potyognak a könyvek, a szemét Dévényi meg a padlón fekszik.
− Hagyd már abba, te hülye, hallod! Bevágta a fejét! Hát nem veszed észre? − üvölti a Töttös, de nem hagyom, kurvára nem. Kaphat ő is egy párat a töriatlasszal a pofájába, ha nem húz el a francba most azonnal. Már várom, hogy félrelökjön vagy megüssön, de ez a szarházi, úgy látszik, hogy csak ordítozni tud, ahhoz viszont gyáva, hogy a haverjának segítsen. A patkány kis Töttös inkább rögtön szaladna a tanáriba, hogy árulkodhasson, de nincs szerencséje, mert Sanya még időben elgáncsolja. Aztán csend lesz a teremben. Senki nem szól be, hogy mit csináltam. Sőt egyáltalán senkise szólal meg. Mindenki hallgat. Dancs Viki némán nyújtja a földről felvett teáspalackomat. Összeérnek az ujjaink egy pillanatra.
Hát tényleg azt hitték, hogy mindig mindent büntetés nélkül megúszhatnak? Hogy tőlem bármit elvehetnek? Tockost adhatnak, csak mert nagyobbak? Cikizhetnek, mert a nagymamámmal lakom? Hát ezután már nem lesz így soha! Nincs több némán tűrt tockos vagy nagymamával való szemétkedés! Nincs több ellopott tea! Velem rácsesztetek, buzikáim!
Néhány perc kell csak, már lép is be az ajtón Irina. Meglátja, hogy a Dévényi mellkasán térdelek, aztán ordítozni kezd. Nem szállok le a Dévényiről. Irina a fülemet húzná, úgy akar meggyőzni, de neki sincs szerencséje. Kirántom magam az ujjai közül. Egy pillanatra arra gondolok, hogy megtudhatja, ha nem vigyáz, hogy miért is lett Tigris a rockernevem. Hátra lép. Nem próbál megfogni újra. Talán már ő is fél tőlem? Hát azt jól is teszi! Kitör a hangzavar. Mindenki állítja, hogy a Dévényi kötött belém, a Töttös meg csak véletlenül esett el, beakadt a lába a tanári asztalba vagy talán elbotlott a küszöbbe vagy valami ilyesmi történhetett. Nem tudni pontosan, de az egész osztály látta, hogy amikor eltaknyolt, akkor senki nem volt a közelében. Egész jófejek. Irány az igazgatói, de csak egyedül megyek.
A folyosón lépdelünk, ő elől, én meg utána. Kigombolom az iskolaköpenyemet, hadd lássa mindenki a pólómat, hadd lássák a hatalmas festett koponyát meg a három darab hatost, hogy hatszázhatvanhat. Hüvelykujjaimat az övembe dugom, nem lesz itt semmi baj. Nem lehet semmi baj, ha az ördög velem van.
Azért most már kicsit félek, hogy mi lesz, meg annyira már nem is akarok verekedni senkivel, de vagány képet próbálok vágni, mert nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak az ellenségeim, a tanárok, a szánalmas neotonosok, a béna R-GO-sok, az ergya első emeletes-ek meg az álrockerek, mint például a hamis eddások meg lordosok, akik úgy csinálnak mintha, közben meg otthon titokban a Poptarisznyát hallgatják.
A folyóson félreállnak előlünk, mögöttünk meg összesúgnak. Valaki azt mondja, hogy a Töttösnek betörött az orra az eséstől, a Dévényit meg elküldték egy nyolcadikos ügyeletessel az orvoshoz, mert lehet, hogy agyrázkódása van. Állítólag lekaratéztam mindkettőt semmi perc alatt. Le bizony, legalábbis nagyjából. Hát kellett szarakodniuk velem? És ez még csak a kezdet, sor kerül majd a Kucsára is! Amit azokkal a macskákkal tett, azt nem felejtem el neki soha!
Vége a rejtőzködésnek, vége a titkolózásnak. Nincs több elkéreckedés napköziből álhasfájással vagy kitalált hasmenéssel. Ha ezután haza akarok menni, akkor haza is fogok, nem állhat az utamba egyetlen felnőtt vagy gyerek sem. Nincs több mellébeszélés meg magyarázkodás, hogy, mondjuk, nem is akartam beszólni a Töttösnek meg a Dévényinek, csak valamit rosszul hallottak, igazából meg nem is róluk dumáltunk a Sanyával. Ha bajom lesz velük, mert bunkók, mert annyira nagyra vannak magukkal, mert azt hiszik, hogy mindenkivel szemétkedhetnek vagy egyszerűen csak azért, mert büdös a pofájuk, akkor majd eléjük állok és simán megmondom nekik, meglátjuk, hogyan állják majd a sarat. Én többet már nem futok el senki elől! Nekem már nincs mitől félnem, nincs kitől tartanom. És ez nem csak szöveg, nemcsak olyan, mint régen, hogy addig lehet vagánykodni, amíg mások nem hallanak, utána meg kuss van. Hogy csak elképzelem, de aztán nem lesz belőle semmi. Nem-nem, ez most tényleg baromira másképp van. Este, Tóth Karcsi megagyalása után is még megírtam otthon a leckéimet, de másnap a tanároknak már nem mutattam meg! Sőt azt mondtam, hogy nincs kész. Pluszba aznap még azt is megcsináltam, hogy reggel frankón nem húztam váltócipőt a suliban. Pedig tudtam, hogy még mindig kötelező, mert még csak május eleje van! Aztán meg rajzon cikcakkollóval körbenyírtam az iskolaköpenyem ujjait! És hogy miért tettem mindezt, csak egyetlen vállrándítás és két szó a felelet: rocker vagyok. Rocker, a kurva életbe! Nem buzi cicanadrágos, nem göndör parókás, hanem igazi rocker, olyan, akinek nem parancsolhat senkise! Ha majd eljön az évzáró, amit minden évben kötelező szikrázó napsütésben azon a nyomorult kézilabdapályán tartani, és amin rendszerint egymásután dőlnek ki a gyerekek két kiosztott jutalomkönyv között, és még a legkeményebbeket is az ájulás környékezi, én egyszerűen csak odébb sétálok, hátamat valamelyik öreg fának vetem, és sörösüvegből iszom a jófajta házi limonádét vagy a jaffaszörpöt, de nem mer majd beszólni a tanári karból senki sem.
Hat tanítási nap alatt sikerült bekapnom három karót magatartásból. Aztán meg tegnap szülői értekezleten frankón kitört a botrány, mikor nagymama nevetni kezdett azon, hogy már másodszor kaptak rajta a héten, hogy nem csináltam házit oroszból. A feketepontokból meg már össze is jött volna az egyes, de az Irina azt gondolta, előbb szülőin beszéljenek a dologról, mert nem értik, hogyan fordulhatott elő ilyesmi velem, pont most, nem sokkal a tanév vége előtt, és csak remélni tudják, hogy otthon nincs baj meg azt, hogy ez csak valami átmeneti dolog, de hamarosan megint minden rendben lesz velem. Hat nap és három egyes. Ráadásul pont én és pont most. Pont én, aki mindig olyan rendes gyerek voltam. Akire mindig lehetett számítani, akinél jobb nótafa a világon nincsen, aki a mai gyerekek többségével szemben, soha nem sántikál a rosszban. És pont most, mikor még a Szolnokon megrendezésre kerülő Ki mit tud oroszul? vetélkedőre is delegálni akartak. Ezek után meg már abban sem biztosak; hogy számíthatnának-e egyáltalán rá, hogy a feladat komolyságának megfelelően, lángoló úttörőszívvel és a szocialista ifjúság örök jókedvével képviselném az iskolámat és az őrsömet a ruszin népdalok fiú kategóriában. Mert megrendült a belém vetett bizalom. Úgy megrendült, ahogy arra senkise számított a tanári karban korábban. Annyira, hogy arra még a Kucsa tanár úr se volt felkészülve, pedig osztályfőnökként neki az is a dolga, hogy még időben meglássa az intő jeleket. De nálam ilyenek nem voltak. Még egy igazán kicsike se. Egyik nap még minden rendben, másnap meg már mint derült égből a villámcsapás. Mert két oroszóra, két hiányzó házi, ráadásul a romló magatartás, az elmulasztott cipőváltás, a kicakkozott iskolaköpeny: három darab egyes, na, az már komoly figyelmeztetés. Így aztán érthető is, ha most már a szolnoki delegálással kapcsolatban is kételyeik vannak, mert ugye nyilvánvaló, hogy a kis Olga meg a kis Szerjosa is nagyon szomorú lenne, ha azt kellene látniuk, hogy egy magyar pajtásuk nem mutat példát a vele egykorúaknak meg a vele nem egykorúaknak, a testvéri országok közös ügyünkért elkötelezett lakóinak meg a nyugat senyvedő, szocializmusért kiáltó ifjúságának. Háromszor is elmesélte nagymama, ráadásul még palacsintát is sütött, amit tökre nem értettem. Lefekvés előtt meg azt mondta, hogy végre legalább egy kicsit látszik rajtam, hogy élek, hogy nem alszik meg a tej a számban, szóval nem is vagyok teljesen kuka.
Feri maga a megtestesült Amerika. A fiúk a suliban mind rá akarnak hasonlítani, a lányok mind vele akarnak járni. Magasról tesz a felnőttekre, a hülye szabályokra, a folyton épülő szocializmusra, pedig még csak hatodikos. Aztán egy vészterhes napon Feri nem jön iskolába. Egyszerűen eltűnik. Oda van Amerika, oda a szabadság, minden, amit addig ő testesített meg. Helyébe egy névtelen gyerekhős lép, aki a félelmeiből és vágyaiból élhető álomvilágot eszkábál magának, benne: nindzsák és kovbojok, Konnor Meklód és Juhász Előd, nagymama és a diszkódémon, és a nyolcvanas évek megannyi kelléke és szereplője; egy kelet-magyarországi amerikai álom. A színes díszletek azonban megrepednek, az ártatlannak induló játék erőszakba, a bajtársi barátság gyűlöletbe fordul, és a valóság ezernyi darabra hullik szét... Vagy talán nem is volt egyben soha?
Csepregi János író, blogger egyedi hangon, a humort érzelemmel vegyítve eleveníti meg a nyolcvanas évek Magyarországát, kevesekhez fogható őszinteséggel, egy tizenéves gyermek hangján meséli el, milyen éveken át álmodni és percekre megélni azt a nagy büdös szabadságot, amely csak kevesek kiváltsága volt akkoriban, és talán ma is.

Csepregi János: Az amerikai fiú
Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2013
188 oldal
2999 Ft.

Érdekességek:

2012-től Borbáth Péterrel közösen vezetik a FISZ prózaműhelyét havonta két alkalommal a budapesti Dynamobike-ban.
A Huszti Gergely nevével fémjelzett Tai Chi Teacher zenekarral közösen állították színpadra a Lennonádé nevet viselő könnyűzenei-irodalmi műsort, amivel számos meghívásnak és koncertfelkérésnek tettek eleget az első, 2012. decemberében a budapesti Akváriumban megvalósult ősbemutató óta. "Lennonádé felolvasós" címen 2012. novemberében készült el az a stúdióalbum, amin a Tai Chi Teacher zenekarral közös könnyűzenei-irodalmi műsor került rögzítésre. A lemez teljes anyaga ingyenesen letölthető az alábbi keresztül:

http://taichiteacher.bandcamp.com/

Csepregi János blogja:

http://azamerikaifiu.blog.hu/