A terep mostantól kezdve két héten át Baki Júliáé, aki Tóth Kingához és Szabó Imola Juliannához hasonlóan, sokoldalú művész.

Először filmelmélet-filmtörténet és esztétika szakos bölcsész, majd a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakos hallgatója (jelenleg is). Közben szakképzésen mozgóképi animátornak is tanult. Vizuális művész, költő. A József Attila Kör tagja, alkotóként először a Verstörténés Műhelyben tűnik fel, majd a Hímzőkör összművészeti csoportban.

szövegparaván

végigmegy testében az éjszaka minden újabb rándulással közelebb visz megtelik idővel és nem térít el még a hatsávos főúton a forgalommal szemben sem a reflektorok bénító fényében megriadt szemmel csak a holnap reggelhez képest van mindig hidegebb mikor már nincs közelebb ha balkéz felé enged jobbra már nem nyit se tenyeret se combot csattanás testközelben mindent szépít bár tudnám hogy használjam a szádat először csak elgondolom minden részletét mosolyod a szám szélén képzelj el engem rendszeresen alig használt neveimet suttogom a füledbe így jobban emlékeztetsz magamra mint a bordák mögötti visszhang az előidők lassabban idéznek fel mikor megfogom a kezed és lassan combjaim közé vezetem ezúttal én vagyok más nem jönnek a szavak csak dadogok míg testén átlüktet a vér és látom a nyitott ablakot levegők között a rés a tüdő is csak akkor tágul ha kapkodássá gyorsítok minden igeidőt és dadog a test a minden mozdulat erre lett kitalálva ki találta ki e kettős megnyílást a fények amiken átüt az arcom mint a hatsávos reflektor már nincs hova bújni se könyökhajlat se térdhajlat se testhajlat és nem csuklik el ha a nevemet hallja csak a térde reszket épp hogy észrevétlenül nekem te ne hazudj a saját testemet csak jobban ismerem nem fogom letagadni ha szám már kékül a vágytól a combom közt egy félbehagyott mozdulat tartós jelhagyás de a mélység bennem van ezt nem tagadhatod hogy mennyi kell még nem tudom talán ülepszik néhány évszázadot bőröm az érintésed és majd csendesen lefut minden receptort lágyan simítva és elfelejtem és elfelejtem épp felejtem minden sejtemmel még azt is szám milyen üregeiben képződtek neved betűi majd mindig elkerülöm még a pillantásodat is nézz még rám utoljára mielőtt letagadom magamról minden érintésed talán majd eltelik néhány év és már mást kívánok hogy felhúzza a felsőt tenyerébe vegye a melleket vagy nyelve futását a hason nem várok majd sokáig csak csendesen elsimítom a hajam az arcomból és reggel majd kinyitom az ablakot hogy kiszellőzőn mellőlem az illatod és már csak a saját vérem dobol a fülemben a hatsávos forgalom zaja pedig mire megszületünk már négymilliószor dobbant a szívünk

Szűrő


Kiszűrt, halkan surrogó hangok lassuló menete. Már nem dühöng, fejét félrehajtja, szemei előtt villannak fel a percenként elhúzó fénycsóvák. Nyaka görcsösen megfeszül, kezét emeli, aztán visszaereszti. Nem kér segítséget. A fülke ajtaján kopogtatnak, mikor végez már, a felháborodott hangok is csak néhány akkordig bírják, az észlelési küszöböt nem lépik át: semmi nem mozog már a felfogható középtartományban. Továbbra is a fogak közötti surrogás a kagylóból, a távolságokat átívelő harag figyelmetlenségből szerelmes suttogásnak hallatszik. Ebben ringatja magát, az egész teste mozdul, jobb lábával előre majd vissza. A keze combjára csúszik majd ismét vissza a kabát zsebébe. Csípővel mozdul, a párhuzam gyorsan átfut rajta, nyomban görcsössé feszülnek vállai. A kagyló egyhangú búgása, tengervíz a szemekbe. Elsózott, hús nélküli vacsora. Csitítgatja, lesz talán jobb, ne féljen, innen talán már nincsen lejjebb, holnap, ígéri, holnap jön a királyfi vagy a sárkány, innentől egyre megy. És nem lesz többé. De mégis marad éjszaka a telefonfülke, a sokszoros ismétléstől hármas hangzattá váló éjszakai ütődések. A piros hol a szemgödrökben, hol az arcon égeti lángjait. Túl sok a fogyasztás, nem jut elegendő többre, önmagából ad ki még meleget. Nincs, aki továbbra is vigasztalná. Egyszer olvasta, talán még régen, tengermorajt is hall közben, nem különösebben erősen, csak a monotonitás egyre szürkébb háttere, hogy volt, aki megcsinálta. Reggel felkelt, az elhatározás nem volt különösebb, pont, mint amikor munkába megy, a kell tudatáig nem jutott ösztönzése, és elment a folyóhoz, igen kép is volt, emlékszik, hatalmas, széles folyó, talán több hajó is elfér egymás mellett, és emelkedik a híd, kettétörik a közepén, és valaki akkor futtából, a törésen át, alatta a hajó gerince, futtából átugorja, nincs válasz, nincs felzúgó tömeg, még örömujjongás sem. Csak a csendes simítás végig a hídon, miközben a hajó átér a másik félre és tenger felé indul. Ő meg marad, feltapadt igék a szájpadláson, mert csak az ordítás az, amire jut még elég levegő. Visszatartja, számolja magában a fény nélküli másodperceket. Keresi azt a pontot, a kiégések mentén, ahol összezuhant. Nem volt már repedés a szem alatt, roppanás a bordákon, három helyen, bal oldalon, nem volt már ami szétfeszíti a szájat, miközben szabadul. Anya többet nem mesél a legkisebb hercegnőről, mert egy maradt, aki elfér a kabát alatt, miközben sorra hunynak ki a villanyok a szobában. És mégis csak a tenger morajlása jut eszébe, semmi más. Megpróbálta még néhányszor felidézni a tegnap estét, de nem sikerül, noha még mindig érzi, hogy az állkapcsa görcsbe rándul a szétfeszített hangoktól. Ringatja önmagát, hullámok a kézben, hullámok az arcon, nem talál medret, csak egy üres tálat, ami felfogja a maradékot.

Megjelent a Csillagszálló 2013/2 Közhely című számában.