Pálinkás Anna baráti sorai Borda Rékáról.

Fal a koliban, Réka tanulóasztala fölött

Mikor megismerkedtünk, ő tizenkilenc volt, én tizenhét, a Műút Szöveggyár tábora pedig abban az évben született. Még nem vallottam be neki, de akkor azt képzeltem, hogy az, ahogy láthatóan érti miről is szólnak a beszélgetések, értelmes kérdéseket tud feltenni a meghívott vendégeknek és van véleménye a kortárs irodalomról, szóval ez mind, a korral jár. Meg, hogy majd az iskolában úgyis megtanulom.
A szomorú helyzet az, hogy én most vagyok tizenkilenc és rá kell, hogy döbbenjek, ezek sokkal inkább Réka tulajdonságai, mint olyanok, amiket szükségszerűen felszed az ember előbb-utóbb.
    Tavaly nyáron is táboroztunk és azt hiszem, ennek fényében, minden, amit eddig írtam otromba hülyeség és semmi köze ahhoz, ahogy igazából el kellene kezdeni egy tisztességes leírást Rékáról.
    Napkeltekor, tele szeretettel és alkohollal bedőlünk hálózsákjainkba és elhatározzuk, hogy az irodalom igazán várhat még néhány órát, amíg kialasszuk magunkat, ébredés után pedig válogatjuk, melyik felsőben látszunk inkább kortárs költőnek, de azért kicsit szexinek is.
Ezek a pillanatok sokkal jellemzőbbek és életszerűbbek, de sajnos így, kiszakítva környezetükből kínos mosolygást kiváltó belső poénokká szűkülnek, amikhez nagyregény kéne, hogy valódi értelemmel töltődjenek meg.
    Mivel egyik véglettel és köztes megoldásokkal se tudok kiegyezni, senkinek nem javaslom, hogy az én írásom alapján próbálja leírni Borda Rékát, ellenben azt ajánlom, hogy olvassa azt, amit ő ír, ahogy ír - én ezt teszem.

Pálinkás Anna

Debreczeni Zoltán képe