Zaki el Yamani 1990. február 26-án született Fezben, jelenleg Casablancában él.
A költészet számomra nem hobbi, hanem életstílus, a mindennapi élet, érzések és észleletek “lefordítása”. 13 éves koromban fedeztem fel, hogy tudok írni és fogalmazni, szülővárosom, Fez pedig táplálta az írás iránti szenvedélyemet. Fez a tudás, a spiritualitás, az irodalom és a költészet városa, inspirál autentikussága, inspirálnak a műemlékei és az itt élő emberek. Utcái arra ösztönöznek, hogy történeteket, verseket és prózákat írjak. A versírás mindig is egyfajta becses menekülés volt számomra, hogy a költészet nyelvén keresztül fejezhessem ki a legmélyebb érzéseimet és gondolataimat. Sok mindenről írok, anyáról, szerelemről, emberségről, háborúról, békéről, árulásról, gyermekkorról, barátságról, a bánatról és a reményről.
A kezdeti időkben írás közben nem rugaszkodtam el a valóságtól, mert azt tartottam fontosnak, hogy tehetségem segítségével át tudjam adni az érzéseimet, a gondolataimat, és könnyítsek a lelkemen, de később felismertem, hogy a verseinknek nincs értékük, ha nem osztjuk meg másokkal, valamint, hogy az emberek észrevételein, kritikáin, vagyis a publikációkon keresztül fejlődünk. Ezért úgy döntöttem, hogy megjelentetem a munkáimat, marokkói újságokban és a Facebookon, illetve felolvasok különböző rendezvényeken.
Rengeteg helyi költészeti eseményen vettem részt, versenyeken, költők méltatásán, emellett meghívtak néhány művészeti és oktatási eseményre is, előadónak. Ezek a szereplések segítettek a kommunikációs és a retorikai képességeim fejlesztésében, hogy könnyedebben, természetesebb módon adjak elő.
A legutóbbi szereplésem a Költőnők 2. Nemzetközi Fórumán mélyen megérintett, csodálatos volt, lehetőséget adott arra, hogy különböző országokban élő, különböző költészeti háttérrel rendelkező, másmilyen emberekkel találkozzak.
Most egy regényen dolgozom, amely az élet küzdelmeiről szól, a szerelem, a hűség és az őszinteség szüntelen kereséséről, arról, hogy hogyan éljük meg álmainkat egy anyagias és felületes világban. Költeményeim társadalmi helyzeteket vagy személyes gondolatokat jelenítenek meg, megtartva a próza-formát, ütemes, ritmusos szabadversek.
A kávézónál
Várj rám a kávézónál
vagy az utcasarkon
várj rám
mint ősszel
várj rám a halál szélén állok
várj rám csak egy másodpercig azon az úton
vagy úgy véled az időd túl becses
vagy a mi szerelmünk csak találkozás nem igaz szerelem
ne számold a perceket mint a magzatra várva
ne várj rám sem az úton sem a mennyországban
hiányzott derűnk és fújni kezdett a szél
hangos városunktól messze válts vízumot nekem
megszámolom és összeadom a perceket majd továbbállok csendesen
ismétlem ne várj rám elhagytam a szerelem városát
gyűlölöm a kávézót és elhagytam az utcai lámpát
mikor várakozásod nemkívánatossá és nevetségessé lesz
szavaid hervadt virágcsokorrá elfeledett éjszakává válnak és a múltba
vesznek
