Filó Mariann - Tilli Zsuzsiról.          

"Látnunk kell az embereket."

Számomra igazán könnyű, hogy időről időre beleszeressek egy személy apró részletébe, egy látható (vagy hallható) tulajdonságának töredékébe. Egy kócos frizurába, egy heves kézmozdulatba, abba, ahogyan a száját harapdálja, ha koncentrálni igyekszik, vagy a mélabús reggeli pislogásába, mindegy. Mindez nemtől független, és nyilván nem valódi szerelem, nem működhet azonos szinten ez a két érzelem, de nem találok rá helytállóbb kifejezést. Nem írható le egyszerű módon. Ahogyan Tilli Zsuzsi sem.
Azt a fogalomkört tekintve, amelyről most beszélek, nem tudtam Zsuzsiba „beleszeretni”, hiszen amikor megismerkedtünk, mindketten a számítógép előtt ültünk – 183 km-re egymástól. Kiderítettük a másikról, hogy rajong az irodalomért, elég intelligens(nek látszik) és egyáltalán nem titulálható modortalannak; megérett az idő a találkozásra. Nyugati pályaudvar, késő ősz, abszolút idilli környezet. Én ott és akkor. A válla, az „ööö”-zése, amikor épp nem figyelt oda, a ruganyos járása. A kizárólag tapasztalás függvényében kialakulható, általa generált emóciók pontosan azóta ugrándoznak bennem. Bizonyára butaság, azonban képtelen vagyok elképzelni, hogy ti, többiek a jellemnek ezen megragadható, megragadó komponenseit soha ne vegyétek észre. Nem muszáj úgy rájuk eszmélni, mint például az órára nézve megállapítani, hogy elkéstünk, hanem csak elcsípni őket, észlelni a tudat legmélyén, fülelni, miként zizegnek a hallójáratban. Sejteni, majdnem hasonlóan ahhoz, amikor eleinte fanyalogva gondolunk valamire, azt hisszük, kicsit utáljuk, aztán lassacskán ebből a kezdeti, erőtlen viszolygásból formálódik egyfajta faramuci vonzalom.
Mivel nem tűnik minden esetben evidensnek, hogy hiába az egyes puzzle-darabokból építjük fel az egész képet, a kirakós elemei önmagukban is teljesek, figyelnünk kell. Látnunk kell az embereket.

Filó Mariannal Majkon

Filó Mariann