Kiss Mirella első kötete (Lilla és a Prof, Orpheusz, 2009) megjelenése után keveset hallatott magáról, ám az elmúlt években is folyamatosan alkotott. Már kisfia megszületése előtt vonzotta a gyermek- versek világa, azóta pedig – többek között – létrehozta a Citromfalva meséi c. kiadásra váró munkáját, melynek egy részletével most megismerkedhetnek az Irodalmi Centrifuga olvasói. Emellett Önlélekrajzát és a Medvétlen medve c. versét közöljük.

Önlélekrajz

Kiss Mirellának hívnak, de a barátaimnak Mira vagyok, a tervező.
Budapesten születtem, egy belvárosi bérházban nőttem fel tíz másik gyerek társaságában. Hétvégenként zengett a gang a gyerekricsajtól. A gyerekek között ügyesnek kellett lenni, ügyesnek és jó tervezőnek. A jó tervező lehetett a padlás bunkerének vezetője, a tetőmászás expedíció első sherpája, és a “hogyan menjünk el egy nap világgá” kigondolója. Így volt, hogy iskolába menet megterveztem, hogyan keresse meg az osztály az élet vizét.
Gyerekkoromban énekelni is szerettem, ezért elterveztem, hogy operaénekes leszek, karrierem egyik állomása volt, hogy bekerültem a templomi énekkarba, így a szocialista dalok repertoárját kicsit kiszíneztem egyházi énekekkel. A templom tehát adott volt, és jó menekvést jelentett a “gyermekbántalmazások” ellen. Az egyházi légkör nyugalmat jelentett számomra, mélyen vallásos éveim alatt terveztem, hogy apáca leszek.
Apáca tervem kútba dőlt, amikor életemben először szerelmes lettem, amit úgy terveztem, örökké fog tartani. A szerelem meghozta az elveszett önbizalmat, s a tanulás mellett a számjegyek bűvöletében kirajzoltam egy újabb tervet, ami nem volt más, mint: az egyetem.

Talált Tandori, Kiss Mirella fotója

Így kerültem én a TTK-ra, persze a pesti szakra, mert az iskolákat úgy sikerült megterveznem, hogy azok a leges legközelebb legyenek az otthonomhoz. Az egyik bohókás professzorom azonban szöget ütött a fejembe, amikor arra biztatott minket, hogy ne foglalkozzunk folyton a fizikával. Így váltanom kellett, kevéske képzettségem mellett zenét akartam tanulni. Újabb terv született, és így kötöttem ki a tanítóképző főiskolán, szintén a fővárosban, ahol szolfézst és zongorázást tanultam.
A főiskolás éveim alatt találkoztam Piróval, a szinkronszínész barátnőmmel, akit az irodalom étetett.
Eszembe juttatta, hogy gyermekkoromban mennyit ültem apámat lesve a színházban, s megtaláltam az elveszettnek hitt, régi verses füzetem. Újabb tervet készítettem: bölcsész leszek. Egy évig készültem, s a sikeres felvételi vizsgákat követően felvételt nyertem az ELTE BTK magyar-esztétika szakra.
Egy este kutyasétáltatás közben találkoztam egy furcsa szerzettel, ő is kutyát sétáltatott, verebekről és medvékről mesélt. Utánakerestem, és megtaláltam, ő volt TD, akit követni szerettem volna. Terveztem, és írtam, és sikerült végre a számbűvöletet összekötni a betűkkel.
Megszületett néhány mű, már csak a terv hiányzott a megjelentéshez. Elterveztem, hogy bekopogok a Magyar Műhely szerkesztőségének ajtaján. Papp Tibor nyitott ajtót. Barátsággal fogadott, s a versek megjelentek.

Bábel, Kiss Mirella fotója

Az irodalmi élet meghozta az újabb szerelmet, és az újabb csalódásokat, ezért Lilla nevében bosszút terveztem. A terv eredménye az első irodalmi díj lett. Lilla életre kelt, és tervezett helyettem is.
Az egyetemi évek elröpültek, terveztem, hogy munkába állok. A teljesített terv meghozta a monotónia unalmát, ezért tervbe vettem, hogy ismét futni fogok. És csak futottam, miközben elterveztem, hogy olimpikon leszek, és persze világbajnok. A nagy tervről egy bénulás miatt le kellett mondjak, de ha sántán is, újrakezdtem. És a terv mégis valóra vált, az olimpiai fáklyával futottam Angliában.
Terveztem családot, Lilla is, senkinek sem sikerült, Lillának, ha rajtam múlik, még sikerülhet, nekem, ha rajtam, kétséges. Terveztem férjet, de csak egy félelmetes árny lett belőle.
Terveztem terhességet, áldott állapotban. Terhesség volt, fájdalmas, keserves. Terveztem szülést. Ájulás és intenzív osztály lett belőle.
Terveztem utat apámmal, ő elment, talán helyettem.
Terveztem egy kisfiút, itt szundikál karomban.
Terveztem házat, lakást, autót, kertet, cirkuszt, állatkertet, világjáró utat, zarándoklatot, sátras csavargást, békefutást, erőszak elleni emlékévet.
Tervezek mesét a fiamnak, tervezek nagyregényt, novellákat, önéletírást, disszertációt, tervezem, hogy valamit tehetek, azoknak, akik még megmaradtak nekem, tervezem, hogy megtalálom újra a saját hangomat, tervezek dalt, levelet, valamint sok-sok verset, verset és verset. 

Üvegpókháló, Kiss Mirella felvétele



A medvétlen medve



Volt egy medve,
aki nem volt medve,
bár látszatra medve-féle,
csak hiányzott a medve-énje.


Érezték a medve társak,
komoly ez a mackó-bánat.
Félbehagyta téli álmát,
fel-alá járt éjszakán át.


Gondolkodott, mi az oka,
medve ő, de mégis fura,
számon kérik folyton mások,
mert nincs kedve brummogáshoz.


Mézet ő már sosem evett,
erdőben csak szedret szedett,
s patak partján kérdőn nézett,
egy tükröződő medve-képet.


Ha a holnap végre eljő,
megpróbálja, medve lesz ő.
Sóhajtott, hisz röpke vágyak,
pillangóként élni bárcsak.

Buborékos lány, Kiss Mirella felvétele



CITROMFALVA MESÉI
2. Fanfani, a drótszamárlány

– Jó napot-jó napot! – örvendett Tarkarongy, amikor megpillantotta a mellette termett szokatlan figurát.
– Talán jó reggelt! – vágott közbe a furcsa szerzet. Még nem kelt fel a nap, egy kicsit várni kell még arra.
– Igen, Önnek igaza van, csak még sosem láttam a napot, mert most először repültem ide a Földre. Önt, hogy hívják?
– Önt Tarkarongynak, ha nem tévedek.
– Igen-igen! – örvendezett a kis tündérlány.
– Engem pedig Fanfaninak hívnak, de szerintem tegeződhetünk, ha nem baj.
– Persze, csak nem tudom, mi jelent az, hogy tegeződés – válaszolt Tarkarongy.
Fanfani egy nagy levegőt vett, gondolkodott egy picit, mert hogyan is lehetne elmagyarázni egy idegennek azt, ami számára annyira természetes.
– Tegeződni annyit tesz, mint úgy beszélni egymással, mintha barátok lennénk, vagy mintha már nagyon, de nagyon rég ismernénk egymást.
– De miért tegezném Önt, ha épp most ismertem meg – kérdezte Tarkarongy.
– Mert így nyitunk egymás felé – válaszolta Fanfani.
– Mit nyitunk?
– Konkrétan semmit, egymás felé nyitottak vagyunk, mármint, ami a személyiségünket illeti.
Tarkarongy összeráncolta a homlokát, ilyen dolgokról egyik galaxis közi útleírásban sem olvasott.
– A lényeg az – próbálkozott újra a magyarázattal Fanfani, - hogy nem Önözünk, hanem úgy szólítjuk egymást, hogy Te, egyes szám harmadik helyett másodikat használunk. Jaj, ez még bonyolultabb, biztos nem fogod érteni!
Tarkarongy szeme ebben a pillanatban különös csillogással telt meg, mert nagyon jó volt nyelvtanból, talán nem is véletlen, gondolta magában, hogy őt bízták meg ezzel a küldetéssel. És büszkén Fanfani felé fordult, és boldogan folytatta a beszélgetést:
– De-de értem, vagyis értelek! Akkor ezentúl köszönhetek úgy neked, hogy szia, ciao, hello, salut, vagy mondhatom, hogy csácsumicsá, vagy puszóka?
– Az utóbbi kettőt azért mégsem, de valójában igen, most már mondhatjuk egymásnak, hogy szia – felelte a furcsa szerzet.
Tarkarongy boldogan szusszantott fel, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, boldog volt, hisz mégsem tűnt annyira butácskának, mint ahogy ő ezt pár percre érezte.
– Kedves Fanfani! Tudod, én most először járok itt a Földön.
– Igen, elküldték nekem az önéletrajzodat.
– Mimet?
– Hát, ezt sem tudod – mormogott magában Fanfani. Az önéletrajz, vagyis életrajz az a dokumentum, ami az eddigi életedet pontokban szedve tartalmazza.
– És minek az neked?
– Hogy tudjam, kivel van dolgom.
– De hát meg tudom mondani, hogy ki vagyok, és mivel foglalkoztam.
– És ha nem mondasz igazat?
– Mi tündérek mindig igazat mondunk – válaszolta kissé sértődötten Tarkarongy.
– Ezt viszont én nem tudtam – válaszolta kissé meglepődve Fanfani. – Tudod, az emberek szeretnek füllenteni, vagy szebbnek feltüntetni a múltjukat, vagy egy kicsit átszínezni a rég történt dolgaikat.
– De miért teszik ezt?
– Talán, mert ők nem annyira színesek, mint te! – nevetett Fanfani. – Bocsáss meg, ha azt feltételeztem rólad, hogy nem mondasz igazat.
– Semmi baj. Viszont szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Kérdezz csak bátran, amíg fel nem kell a nap, bőven van időnk beszélgetni.
Meg szeretném kérdezni, hogy te ember vagy? Csak azért kérdezem, mert nem hasonlítasz semmilyen űrközi beszámolókban található képeken látható szerzethez. Ha nem ember lennél, akkor ne haragudj, hogy megkérdezlek, de milyen állatfajhoz tartozol?
– Még, hogy én ember vagy állat! – hőbörgött Fanfani. – Egyik sem vagyok. Én drótszamárlány vagyok, méghozzá a drótszamarak közül is a legritkább fajta, beszélő kétkerekű. Az emberek úgy is szoktak szólítani minket, hogy bicikli, vagy kerékpár, de a mi társadalmunkban a drótszamarat használjuk.
– Nem értem, szamár, ami drótból van?  – értetlenkedett Tarkarongy.
– Mondhatnánk így is, csak mi sokkal gyorsabbak vagyunk, és nem kell minket etetni, csak ápolni. A történelmünk titkos itt a Földön, réges-régen ugyanis volt egy nagy feltaláló, akinek sikerült lelket önteni belénk, s egyik nap, sok-sok évvel ezelőtt az egyik ősünk képes lett az emberek nyelvén megszólalni.
– Akkor te nagyon ritka szerzemény vagy, ugye? – mosolygott Tarkarongy.
– Bizony-bizony! – Fanfani el is pirult, annyira megörült, hogy elmondhatja valakinek, ő mennyire különleges teremtmény. – Mi elég kevesen vagyunk, s még kevesebb ember van, aki meghallja a hangunkat. Általában azokkal az emberekkel, akikkel beszélgetni tudunk, egy életre szóló baráti szövetséget kötünk. Mivel egyre kevesebb ember képes meghallani a beszélő kerékpárokat, ezért a tündérekkel, pontosabban Kamanduk bolygó kormányával megegyeztünk, hogy az ideérkező tündér-turistáknak segítünk a földi tartózkodásuk folyamán, mert ti mindenféle megerőltetés nélkül, természetes módon képesek vagytok meghallani minket.
– Ezért termettél egyszerre csak ide a semmiből? – kérdezte a kis tündér.
– Pontosan megírták, mikorra érkezel, kicsit féltem is, hogy elkésem, ezért gurultam annyira gyorsan az úton, majd megizzadtam. Bár, mi, kerékpárok, nem tudunk izzadni – nevetett Fanfani.
– És Te mindig velem leszel?
– Ameddig szükséged van rám.
– És ha közben te akarnál elhagyni egy másik tündér vagy ember miatt?
– Hozzád köt a szerződésem.
– Milyen szerződés?
– Amit Kamanduk külügyminiszterével kötöttem.
– Gróf Prüszöki Prüsszel?
– Bizony-bizony.
– Jó-jó, de mi van akkor, ha szerelmes leszel, és férjhez akarsz menni?
– Éééén? Én szingli vagyok, jelenlegi állapotomban nincs szükségem drótszamárfiúra.
– Mi az, hogy szingli?
– Emanicipált drótszamárlány!
– Milyen a fülcimpád? – kérdezett Tarkarongy.
Fanfani elfintorodott, kicsit bosszantotta, hogy ez az idevetődött tündér még ezt sem tudja.
– Az én fülcimpám normális, de a tiédet jó lenne kimosni, mert nem érted, amit mondok neked. Emancipált, azaz független, mondhatjuk, szabad vagyok.
– De aki férjhez megy, az is szabad marad.
– Nálatok lehet, de a Földön ez másképp működik. Most, jelenlegi állapotomban úgy érzem, ha életemet összekötném egy drótszamárfiúval, az olyan lenne, mintha egy oszlophoz láncolnának. A mi életünk pedig csupa száguldásból és utazásból áll, képtelen lennék feladni ezt az életformát.
– Ahogy gondolod – válaszolta Tarkarongy, bár nem értette, miért jelenti ki, hogy akkor nem lenne szabad, s az sem volt igazán világos számára, miért akar valaki folyton vándorolni a világban, mégsem kérdezősködött tovább, nehogy véletlenül megsértse újonnan szerzett  barátját, Fanfanit, aki hirtelen megszakítva az előző témát, felkiáltott:
– Meg egyébként is, ha nem szeretnél folyton gyalogolni, vagy futni, ami elég fárasztó lehet sok-sok kilométer megtételét követően, akkor is itt vagyok neked én!
– Kilométer?
– Jaj, hát ezt sem tudod? A kilométer nálunk a távolság egyik mértékegysége, jelen esetben azt jelenti, hogy nagy távolság.
– Így már érthető – felelte Tarkarongy. De ha elfáradnék, akkor majd repülök.
Tarkarongy mielőtt elmosolyodott volna, rádöbbent, hogy itt, a Földön nem használhatja automata szárnyait.
– Vagy mégsem, itt nem repülhetek.
– Bizony kedves Tarkarongy, itt a Földön egyedül a fantáziád szárnyalhat szabadon, ha repülni vágynál, akkor jegyet kéne váltanod egy helikopterre vagy egy repülőre. Ha akarod, egyszer kipróbálhatjuk, de addig együtt kell elérnünk a célállomást, Citromfalvát.
– Akkor miért nem megyünk Citromfalvába repülővel, vagy vonattal?
– Citromfalva felett csak átrepülnek a gépek, a vonat is átfut rajta, de nem áll meg. Senki sem akar azon a helyen leszállni, és az ottani lakosok sem kíváncsiak a városon kívüli világra, pedig régen…
– Ez nagyon szomorú Fanfani – válaszolta a tündér.  – De mi történt?
– Én sem tudom pontosan, csak hallottam ezt-azt, de inkább nem mondok neked olyat, amiben nem vagyok biztos.
– Most már értem, miért veled kell utaznom, majd megbirkózom a feladattal! Csak azt áruld el nekem, kedves drótszamárlány, veled hogyan közlekedhetek úgy, hogy kevésbé fáradjak el? – kérdezte a tündér.
– Fel kell ülnöd a nyergembe, és pedáloznod kell. Persze, egy idő után el tudsz fáradni, de sokkal nagyobb távolságot meg tudsz tenni velem, mintha gyalogszerrel vágnál neki az útnak.
– Felülni a nyeregbe és tekerni a pedált? – nézett furcsán Tarkarongy, hisz még otthon sosem halott hasonló dolgokról.  
– A kis kosaramban van egy papír, amelyben a használati utasítás található, abban elolvashatod, hogyan kell a nyeregre ülni és a pedálokat tekerni. Először kicsit nehéz lesz, de ne félj, segítek az egyensúlyozásban, nehogy leess.
Tarkarongy kivette a kosárkában lévő használati utasítást, homlokát ráncolva figyelmesen elolvasta, aztán még egyszer, hogy minden részlet rögzüljön a kobakjában, s mikor úgy érezte, kész a feladatra, odafordult Fanfanihoz:
– Kezdhetjük! Készen állok!
– Felvetted a hátizsákot? Mert arra nagy szükséged lesz az úton!
– Igen, itt van – mutatta Tarkarongy Fanfaninak. – Mehetünk?
– Igen, persze, csak pattanj a nyergembe! Tralalla – dalolászott örömében Fanfani.
Tarkarongy egy nagy levegőt vett, odaállt Fanfani mellé, megfogta a két kormányt, átlépett az egyik tündéri lábával a váz túlsó oldalára, felpattant a nyeregbe, miközben próbálta a lábát a pedálra helyezni. Hirtelen erőt kapott, s villámgyors sebességgel tekerni kezdte a pedálokat. Fanfani kerekei megpördültek, miközben a nap is felkelőben volt már.
– Épp ideje volt indulnunk – motyogta magában a drótszamárlány.
Tarkarongy egyre gyorsabban tekerte a pedálokat, csak úgy száguldott az úton, boldogsággal töltötte el ez az újfajta mozgás által keltett érzés, amit eddig sohasem tapasztalt. Száguldott, s a leszállópálya személyzete messziről hallotta, amikor Tarkarongy hangosan felkiáltott, hogy:
– Jaj, segítség, nem tudok megállni!