Fenyvesi Orsolya Tükrök állatai c. könyvéről és költészetéről Csuhai István esszéista, kritikus, műfordító, az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője írt méltatást.

Fenyvesi Orsi dedikál - 84. Ünnepi Könyvhét és 12. Gyermekkönyvnapok
Fotó: Bach Máté

Velocipéd

    Nem biztos, hogy sokan ültek rajta, de valószínűleg mindenki látott már legalább egyetlen képet a velocipédről: hatalmas, embernyi magas első kerék, kicsiny hátsó, a hajtó valahol félúton ül a két kerék között. Lánc nincsen még, talán áttétel vagy szabadon futó sem, aki haladni akar, az első kereket tekeri. A mai kerékpár egyik őse ez, és a két kerék méretben ugyan egymáshoz szelídült az idők során, a leesés élményének traumáját ma sem csökkenti az a frivol gondolat, hogy hiszen elődeink sokkal nagyobbat estek. Ahogy végigolvastam Fenyvesi Orsolya verseit, tavaly megjelent vékony JAK-füzetét, a Tükrök állatait, meg azt a néhány további darabot, amihez itt-ott hozzáfértem, egyre erőteljesebben merült fel a képzeletemben ez a furcsa jármű. Egyre inkább átadtam magam az elképzelésnek, hogy hiszen amiket ő ír, azok velocipéd-versek. Mindig megjelenik bennük egy nagyobb, átfogóbb téma (szerelem, létezés, hit, vagy éppen a költő választott érdeklődési területe, mely egyúttal szakmája is, a képzőművészet), ami mellett azonnal felbukkan egy kisebb, a vers közvetlen tárgya, esetleg egy-egy hangsúlyos szókép, hasonlat, metafora vagy valamilyen nyelvi megoldás, akár a velocipéd nagy kereke mellett a kis kerék. Néha meg éppenséggel megfordul ez a viszony, a vers nyelvéből lesz a nagy kerék és az átfogó verstémából, verstárgyból a kicsi. Az út pedig nem más, mint a két kerék forgása, kacskaringós egymást kerülgetése, előreszaladással, fékezéssel -- vagy ha éppen az kell, a nagy és a kicsi tempós egymás mellett haladása.

    Eléggé csalódottan vettem tudomásul annak idején a Tükrök állatai fogadtatásában a negatív felhangokat, még jobban fájlaltam, hogy egy-két megjegyzéséből úgy vettem ki, mintha a szerző is beletörődött volna ezekbe az ítéletekbe. Arra fogtam, hogy újságszerkesztőként jó ideje nem akadt kezembe teljes verseskötet-kézirat; az egészből mindenkor csak egy-egy darabot látok, és én ezekben az egy-egy darabokban sosem találtam kivetnivalót, sőt lelkesedtem azért, ami elém került. Erre a rövid szövegre készülve figyelmesen végigolvastam a kis füzetet, és azt kell mondanom, értetlenül állok visszhangja előtt. A Tükrök állatai pompás debütálás, szerzője sokszínűnek látszik benne, nagy mutatványa, a kicsi belefűzése a nagyba (és viszont), a velocipéd-effektus pedig hiba és zökkenő nélkül megy. Még a műgondot, a változatok menet közbeni mérlegelését, a banálisnak a legvégső pontig vitelét és utolsó pillanatban bekövetkező rendkívülivé fordítását, a költői munkát is érzékelem benne, emellett frissességet, nyelvi teljesítményt és leleményt. A kötet állatos belső ciklusa kiemelkedő, a záró darab, a Fotográfia igazi nagy vers, kijelölt helyén, egy szakasz zárlataként még többet is tud mondani, mint amit önmagában mondana.
    Vagyis nincs itt semmi különös vagy elkeseredésre okot adó dolog, tekerni kell, menni, hadd haladjon az a velocipéd. Forogjon a nagy kerék, csinálja csak utána, kövesse a nagyot a kicsi, lesznek emelkedők még, lesznek kényelmes lejtők is jócskán. Végső soron az egyensúly a legfontosabb, ez pedig Fenyvesi Orsolya költészetében a lehető legelválaszthatatlanabbul van benne. Kell-e ennél több? Persze, hogy kell. De az út mellett előbb-utóbb ott lesz az is.

Csuhai István

Az Irodalmi Jelen tudósítása a Tükrök állatai c. kötet szegedi könyvbemutatójáról - Boldog Zoltán videója