Izsó Zita a magyar kortárs költészet figyelemre méltó képviselője. Sorozatunk első részében az elmúlt napokban megjelent új kötetének anyagából közlünk válogatást.

Izsó Zita 1986-ban született Budapesten. 2007 óta publikál verseket és műfordításokat. 2005 őszén testvérével közösen írt drámájával megnyerte a Magyar Rádió IV. Ifjúsági Színjátékíró Versenyét.
Első kötetére (Tengerlakó, FISZ, 2011.) Gérecz Attila-díjat kapott, második könyve az elmúlt napokban jelent meg a PRAE.HU-Palimpszeszt Kiadó gondozásában (Színről színre, 2014). Jelenleg a FISZ világirodalmi sorozatának szerkesztője, valamint a PPKE Doktori Iskolájának hallgatója. az Átjáró kulturális-közéleti blog alapítója, melyet Ayhan Gökhannal közösen szerkeszt:
ayhanizso.blogspot.com

Épülettest



Akkor még sok volt bennem az új, az érdekes.
Széthordott mindent a tekinteted.
Később már csak azt szeretted bennem,
hogy ha éjszaka féltél,
bekapcsolva hagyhattad az arcom.


Hideg hálád csak nélkülem lehet kerek,
mint a nyelv hiányát ölelő füstkarika,
egy belső udvarát szorongató bérház,
vagy egy étkezőasztalon hagyott
jegygyűrű üres krátere.


Megfogadtam, hogy többet senkihez sem szólok.
Nem etetek macskát, nem simogatok gyereket.
De hangom mégis rendszeresen elkóborol,
csak a szomszédoktól hallom vissza tetteit.


Esténként lassan, megfontoltan mosakszom.
Szappant szopogat a fürdőkádban a víz.
Aztán természetfilmeket nézek.
A világ mindenhol hiány és mélyedés.
A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei.


Válaszfalat húzok magamban hit és tények közé,
dühvel szigetelem mosolyom réseit.
A sok csalódás rendben tart, mindig hófehérre meszel.
Ez a ház rajtam így lett kész. Csak egy dologban hibáztam.
Nem építettem vészkijáratot az imáknak.

Felolvasás Szarvason Ayhan Gökhannal, Hartay Csaba meghívására, 2012

Méhkirálynő



A gyerekszobában esett össze.
Csak azt érezte, hogy nem mozog benne.
A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek.
A harmadik után
a szabadban akart szülni,
hogy állatok nyalogassák a sebét.
A nagybátyám szerint az a legrosszabb az egészben,
hogy mindig új nevet kell kitalálni,
a régiek pedig foglalják a helyet,
mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait
az üres befőttesüvegek.
Napok óta nem jött ki a házból.
Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá,
mint minden meghatározás.
Már senki nem mert ígérni neki semmit,
csak a kezébe nyomták
az aktuális horoszkópokat.
Közben még többet foglalkozott a háztartással,
hogy valamivel eltöltse az idejét,
úgy tartotta a barackokat a vízben,
mint fürdetéskor a csecsemő fejét.




A felejtés lehetőségei



Ha dühös volt, mindig azt mondta,
nem is ő szült, nézd csak meg a folyóparti tölgyet,
valójában az hordott ki.
Sosem kételkedtél, mert láttad az odvát,
amibe pont belefért egy újszülött gyerek.


Egyébként ritkán veszekedtetek, bízott benned.
Két dolgot ígértetett meg veled:
bármi történjék is, vigyázni fogsz az öcsédre,
és hogy ha nagy leszel, egyszer megmutatod neki a tengert.


Nem sokkal később megszületett az öcséd. Kicsi volt és gyenge,
néhány hétig élt csak. Még emlékszel, ahogy rátaláltál,
fogtad a kis testet, kivitted a folyópartra,
és betetted a tölgy odvába, ahol téged találtak,
száraz fahánccsal tömted be a nyílást, hogy az öcséd
békében növekedjen, biztonságban legyen.


Anyád másik kéréséről azóta rég megfeledkeztél.
Felnőttél, átköltöztél egy másik városba,
évek teltek el, most hazalátogatsz.
A folyó mellett haladsz el, ahonnan
a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt,
árnyéka legalább két kertet beterít –
azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.

Háttal a tengenek - felolvasás a Tobe Galériában, 2014. június
Izsó Zita, Mesterházy Fruzsina, Haraszti Ágnes és Kardos Dániel

Várakozás



Várom az atyát.
Jöjjön le,
adjon a kezembe kulcsokat.
Kérjen elnézést a rendetlenség miatt,
és hozzon nekem egy széket, amire leülhetek.
Egyszóval – szorítson nekem helyet.
Vagy küldje el a szentet,
üzenje meg vele, hogy késni fog,
addig is várakozzak,
nézzem a lányokat,
vagy harapjak a környéken valamit.
Jobban örülnék, ha inkább bemutatná a nőt,
akit felvidíthatok,
vagy a gyereket, akit megtaníthatok arra,
hogy evés előtt mindig mossa meg a kezét,
és akkor is, ha egy nő bőréhez akar érni vele.
De nem jön helyette senki sem.
Talán otthon ül, attól tart,
hogy túl korán érkezik,
vagy talált helyettem valakit,
aki bemegy a házba,
megmossa a hátát ott, ahol ő nem éri el,
és aki cserébe nekitámaszthatja a füzetét,
ha majd senkinek sem lesz már asztala.
Hozzám pedig már nem jön el,
nem ráz meg,
van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak,
üdítős dobozban a maradék,
vagy egy süllyedő hajó rakterében
a mind magasabbra emelkedő víz hullámai.
Tudtam, hogy így lesz,
s ez büszkeséggel tölt el,
de csak olyan a fölényem,
mint egy tanóra utáni, üres katedrán állni,
vagy egy ellopott szobor talpazatán,
esetleg egy dobogón, amin egykor díjakat vettek át
egy rég feledésbe merült sportág bajnokai.
Mert szórhatok morzsákat ostoba verebeknek,
cipelhetem öregasszonyok holmijait,
megtaníthatok minden gyereket latinul,
úgyis én leszek az, aki piszkos kézzel nyúl a szemébe,
rálép az öregasszonyok lábaira,
és ráadásul még az anyja legszebb vázáját is fellöki.
Nincs mit tenni. Olyan vagyok, mint egy holt nyelv,
amit néha még használnak, de már rég nem változik.
 

A hit fokozatai


Nem tudok beszélni az érkezésről.
Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.
Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.


Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni.
Ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.
És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,
hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,
megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,
aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,
és aminek a súlya felsebezte a karom.


Napok óta nem mozdulok innen.
Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint
süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.
A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,
most már furcsán méregetnek,
nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,
miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,
mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,
amit mások csak a húsáért tartanak.

Az öt versből hármat Karádi Márton néven publikált. Az Épülettest a Beszélőben és a Szép versek antológiában jelent meg 2011-ben, A felejtés lehetőségei a Holmiban, a Várakozás pedig a Beszélőben.