Izsó Zita Színről színre c. új kötetét Deres Kornélia költő, irodalomtörténész mutatja be.

Izsó Zita dedikálja Tengerlakó c. kötetét
83. Ünnepi Könyvhét és 11. Gyermekkönyvnapok, 2012, FISZ stand
Bolla Dávid fotója

Hegek az időn

Izsó Zita második kötete titkokat hoz felszínre, mítoszba csomagolt történeteket. És a történeteknek tétjük van. Veszteségekről szólnak, az elválás felfoghatatlanságáról: kitartott és ismétlődő haláltusák, golyó ütötte lyukak, sérülések. Emlékek egy sosem-volt időről. S végül a gyógyulás esélyei. Egy bizonytalan, csak a nyelv által megteremthető múlt és jövő szálai kapaszkodnak össze a kötetben, vetülnek egymásra. Így nyitnak ablakot azokra a résekre és hegekre, amelyek csak a képzelet által tölthetőek ki: „Mert én – az mindig valaki más.”
Az időből való kisodródás, a linearitásba vetett hit elvesztése itatja át az Izsó-féle versnyelv rétegeit. Ahogyan Deleuze írja, „általánosságban véve a múlt mint létezés előttiség, és a jelen mint végtelenül összezsugorodott múlt között ott vannak a múlt körei, megfeszített és összeugró területként, rétegként és lepelként”.1  Ezekbe a leplekbe burkolóznak a Színről színre szövegei, ahonnan elfelejtett, átírt, elhazudott családtörténetek és családtagok ismerős, aztán ismeretlenné váló arcai lesnek kifelé. Az emlékek bizonytalan, kísérteties terein haladunk át (Költöztetők, Méhkirálynő), amit sokszor mesék és mítoszok alakítanak tovább, mint a gyermeket kihordó tölgy esetében (A felejtés lehetőségei).

Nem véletlen, hogy a kötet cikluscímei is egyfajta eligazodást keresnek ebben a hullámzó, mindig változó tájban: a ház, az év, az óra és a fok speciális horgonyokként próbálják rögzíteni a múltról és jövőről (!) szóló emlékeket. Még csukott szemmel sem tudom majd / felidézni, hogy milyen volt a múlt. / Csak a külföldi nyaralásokon simogatom a régi épületek falait, / mint aki a sötétben próbál meg kitapogatni / egy villanykapcsolót. A terekben lapuló idő kedves és rettenetes képmásai, valamint az ezekre való ráérzés felelőssége alakítja a Színről színre ciklusainak ívét.
S ahogyan Pollágh Péter, a kötet szerkesztője a fülszövegben találóan rávilágít: „Úszik egy nő a víz szintje alatt, bokalánc van rajta. Nem bántják a tenger gyümölcsei. Felhozza őket.  A második kötetébe hozza, hova más hova. A másodikkal mindig nehezebb, mert azt már nem nézik el. De itt nincs lebukás, nem sípol az úszómester: nem fulladunk szürkeségbe.” Szürkeség helyett a föld és a víz együtthatói színezik Izsó könyvét, mint azt a megfoghatatlan partszakaszt, ahol a víz érintkezik a földdel, beborítva, átalakítva azt. Ahol a lábnyomok elmosódnak. Ahol a hullámok sosem állnak meg, maximum eltűnnek.

És amint ebből is látszik, újra itt a tenger (lásd: Tengerlakó, 2011), a mitikus, a be nem fogható: néha a horizonton feszül, máskor felénk borul. És jelen esetben képes visszaadni azt, ami egykor elveszett. Képes kísérteties, egyszersmind reményteli hellyé válni: a feltámadottak közegévé (A hit fokozatai). Ám a feltámadás mikéntje, az elmúltak visszatérése, a tengerből kivonuló halottak, az újra életre kelő test összeköti a transzcendenst a nyugtalanítóval: „de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást, / a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.” S éppen e folyamat megmutatása zárja le Izsó második kötetét: a jelenések megtörténése, amely során az idő visszafelé is elkezdődik, a halott visszatér az élők közé, és megkezdődik a test és az otthon (újra)keresése. Azé az otthoné, ahol talán mégis lesz „vészkijárat az imáknak”.

Deres Kornélia

1 Gilles DELEUZE, Cinema 2: The Time-Image, The Athlone Press, London, 1989, 99 (Deres Kornélia fordítása)