Zilahi Anna költészetéről Szilvay Máté írt. Szilvay Máté (1990), kritikus, az ELTE BTK-n végzett filozófia, irodalom- és kultúratudomány szakon, jelenleg ugyanitt a századforduló magyar irodalmát kutatja doktoranduszként.

Fotó: Kemény Lili

Zene és Fülcsengés

A Szellemjárás című versben egy zenetanár beleőrül abba, hogy cseng a füle – a hang teszi tönkre, vagyis éppen az, amit a legjobban szeret. És ahogy olvasom Zilahi Anna önelemző, folyton a saját helyét kereső, ugyanakkor önmarcangoló, magával olykor szinte az öngyűlöletig kritikus verseit, az az érzésem támad, hogy tulajdonképpen mindannyian így vagyunk ezzel: hogy szeretjük is magunkat, próbálunk is magunkhoz hűek maradni, de közben igyekszünk is megszabadulni attól, ami tönkretesz bennünket – és ami jellemzően szintén mi magunk vagyunk. Hogy bombasztikus legyek: az, amilyenek vagyunk, egyszerre zene és fülcsengés.
Ennek tudatában keresik ezek a versbéli beszélők azokat a saját szavakat, amelyekkel megfogalmazhatják (leírhatják), és ezáltal formába önthetik (megteremthetik) önmagukat és a világot. Tulajdonképpen ez a Zilahi Anna kapcsán is gyakran emlegetett „pontosság” titka: csak az lehet eléggé pontos, ami saját. Így keletkeznek ennek a költészetnek a varázsszavai: a „béleletlen üresség” (Hangolás), a „sodorvonal” (Ártér), a „naiepaspeur” (Szellemjárás), a „bőrbe sült gumikorc gömbvillám után” (Idegen részem). Ezekből teremtődik meg az az én, aki itt a világra néz – és aki persze (mint mi mindannyian) a világot is éppen olyannak látja, amilyen ő maga.

A felvételt Zilahi Anna készítette a Fondation Cartier Ron Mueck-kiállitásán

Na de hogy is látják Zilahi Anna versbéli beszélői önmagukat és a világot? Mindenekelőtt: kényelmetlennek. „Kényszeres nevetés vagyok. / Szebb napokon a kényszer túlnevetése” – indít az Öröklési rend című szöveg. Ezek a beszélők ambivalens viszonyban vannak testükkel, és ezért bizalmatlanok a környezetükkel szemben – úgy érzik, a többi ember biztosan félreérti őket, hiszen a testüket, ezt az esetleges külső reprezentációt látja először. Talán innen a több Zilahi-versben is előkerülő és folyton más-más alakot öltő bálna-motívum: ahogy a test bálnájának mélyébe zárva ott él az „én” (vagy ha tetszik: a lélek) (Utolsó szó jogán), úgy vannak bezárva a hatalmas cetként megrajzolt villamosba a város polgárai (Hangolás). Így válik átjárhatóvá az én és a világ: ez a megfigyelő könnyen azonosul, és ezáltal – ami nagy erény – könnyen vállal szolidaritást. A Feltisztítás című vers beszélője egyszerre csirkegyári munkásnő, levágott csirke, és az a szerény valaki, akiről csak annyit tudunk, hogy mindezt végignézte és mélyen elgondolkodott rajta. Mélyen feminista vers ez – szerencsére nem úgy, hogy vádló hangot üt meg, hanem úgy, hogy átélhetővé tesz egy élethelyzetet. Nem kell győzködnie, mert egyszerűen kétség sem férhet az igazához. Szóval képes felébreszteni az olvasóban is a szolidaritást.
Az a gondolat, miszerint verseket olvasni többek között azért jó, mert az ember jobb ember lesz tőle, valamiért hangos tiltakozást szokott kiváltani a hozzáértőkből. Hát persze, a vers nem „arra való”, nem az az elsődleges feladata, hogy engem jobb emberré tegyen – de ettől még nem kizárt, hogy ez is megtörténjen. Vigyázz, Zilahi Anna verseit olvasva nekem volt ilyen élményem, és nemcsak az itt mellékelt három vers kapcsán. Szándékosan idéztem más szövegeit is, nehogy bárki úgy érezze, be kell érnie ennyivel – google her! ;)

Szilvay Máté