Nemes Z. Márió fantasztikus költészetéről Fenyvesi Orsolya írt.

Bach Máté felvétele

Fantasztikus költészet

Nemes Z. Márió költészete iránti büszke elfogultságom legfőbb oka, hogy azt érzem, Márió hagy engem, mint befogadót, lélegezni. Ez egy szabadságharcos oroszlán szempontjából, aki azt hiszi, ádázul megfosztották sörényétől, pedig csak nőstény, nagyon fontos megállapítás. A versek – nem nagylelkűségből, inkább tiszteletből – engedik, hogy én töltsem ki a szusszanásnyi kis időközöket betűi, szavai, mondatai közt. Nem telepednek rám, nem jönnek elviselhetetlenül közel, hanem megteremtik azt a jól belátható távolságot, aminek csak a képzeletem szab határt. Mint a leginkább eldöntendő kérdések, hagyják, hogy mindig mást gondoljak róluk. Mert függetlenül alkotójuk eltéveszthetetlen retorikájától, az irodalom lényegi hitétől és hitetlenségétől, ami a valóságot illeti, függetlenül az ész és a szív hanyatló összetartozásától, Márió versei az olvasó habozására bízzák a kérdést: csak képzeletről adatott szó, vagy megtapasztaltuk a lehetetlent, ismeretlenül állunk-e az ismert világ előtt?
1970-ben Tzvetan Todorov így definiálta a fantasztikumot: ”A fantasztikum annak a bizonytalanságnak az idejét tölti ki, hogy egy esemény, tárgy, jelenség az érzékek csalódása, a képzelet munkája-e (és a világ törvényei változatlanul maradnak), vagy hogy a dolog valóban végbement, a világunkat ismeretlen törvények szabályozzák.”1 A fantasztikus művészet fogalmát egyébként a new yorki Museum of Modern Artban rendezett, 1936. december 9-én nyílt, Fantastic Art, Dada, Surrealism című kiállítás vezette be, ugyanaz a kiállítás, ami a szürrealizmust és a dadaizmust a művészettörténetbe emelte és kijelölte helyüket a modern mozgalmak történetében. Innentől datálhatjuk a fantasztikum elméleti és tudománytörténeti, múltra is visszavonatkoztató kutatásainak kezdetét, melyek egy olyan vonulatot rajzolnak ki a művészetben, mely társadalmi válságok, aktuális bizonytalanság vagy más mélyre ható feszültségek kifejeződéseként különböző korokban különböző formát ölt: gondoljunk csak Bosch, a manieristák, a romanticizmus, a szürrealisták stb. művészetének különböző, mégis egymással összefüggő esztétikai-tartalmi rendszerére. A fantasztikum feltűnése általában azt jelzi, hogy tudatunk lázad a korszak magáról alkotott, túlságosan egyszerű, bizonyosságként elfogadott képe ellen – épp ezért a fantasztikus művészet mindig konfrontálódik a korízléssel, anakronisztikus és/vagy látomásos jellegű. Mert megkérdőjelezi a világ magától értetődőségét, sosem lehet egy kor hivatalos művészete.

Csutak Gabi fotója, felolvasás a berlini Rumbalotte irodalmi kocsmában, 2014

A fantasztikum teljes esztétikája a fantázia pszichológiáján alapul. A fantasztikum szakítás a természetes renddel, az események logikus lefolyásával, ugyanígy saját szokásainkkal és irracionális sejtelmeinkkel is. Egy racionális bírálatot feltételez, melyet egy nem várt dolog észlelése vált ki. Előtérbe kerülése társadalmilag determinált: az értelem nyugtalansága nemz csak szörnyeket, és a társadalom fenyegetettsége és az általános korhangulat meghatározóbb a fantasztikum felszínre törése szempontjából, mint a művészegyéniségek saját, zárt világa. André Breton ugyanakkor a jelenséget az egyéni érzékenységgel is összekötötte: ”A fantasztikum nem minden korban azonos; valamiféle általános, de homályos kinyilatkoztatásra emlékeztet, amely csak részleteiben tárul fel előttünk: például a romantikus romok vagy a modern próbabábu, illetve minden más jelkép, amely képes bizonyos időre felbolygatni az emberi érzékenységet. E kereteken belül, noha csak mosolyogni tudunk rajtuk, mégis a lebírhatatlan emberi nyugtalanság jelentkezik (…).”2
A művészi fantasztikum folyamatosan változott, szorosan őrizve az emberi gondolkodás gyökereit, tükrözve annak evolúcióját és metamorfózisát, segítve az Idő bús gyermekeinek a lélek vizsgálatában, olykor szélsőséges, túlzó formát öltve, kiegészítve a racionális és analizáló tendenciákat, a szellemi struktúrába beépült, kritika és közönség által elfogadott művészetet.
Nemes Z. Márió költészete számomra itt kapcsolódik be csöppet sem mindennapi módon a világirodalomba és egyben az egyetemes művészetelméletbe. Márió esetében a fantasztikum esztétikai és logikai minőségének határozott jelenlétét vélem felfedezni. ”Lassan hullik a holdból / sok kicsi kéz” – írja Kéz című kétsorosában, és ami engem illet, alig várom, mi mindent ragad majd meg ez a sok kicsi kéz! André Breton így fogalmazott helyettem: ”Igazán nem fogjuk félárbocra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk.”

Fenyvesi Orsolya

1 Todorov, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Budapest, Napvilág Kiadó, 2002, 25. (ered. Todorov, Tzvetan: Introduction à la littérature fantastique, Paris, Le Seuil, 1970

2  Breton, André: A szürrealizmus kiáltványa, (1924), in: A szürrealizmus, szerk. Bajomi Lázár Endre, Budapest, Gondolat Kiadó, 1979 (2. kiad.), 170.