Zilahi Annával Őze Eszter készített interjút.

Őze Eszter művészettörténet-esztétika szakon végzett az ELTE-n, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet mesterszakos hallgatója.

Szabó John fotója

800 kiló robbanóanyag

Most kezdted el az Intermédia szakot a Képzőn. Ez most az új médiumok keresésének az ideje, vagy már megvannak az irányvonalak? Változnak, és, ha igen, és látod is már, milyen irányban változnak a szövegeid?

Mint általában mindenhez, a munkáimhoz is egy elméleti-konceptuális megközelítéssel állok hozzá, ami saját magam számára is sokszor terhessé válik, főleg, amikor rá kell jönnöm, nincs meg egy adott elképzelés megvalósításához a technikai tudásom, megfelelő mediális ismeretem. Ráadásul erre a felismerésre sem mindig egyedül jutok el, így még inkább fontos, hogy ismerkedjek és kísérletezzek új médiumokkal. Talán azt szeretném most elérni, hogy legyen néhány eszköz a kezemben, amit megfelelő otthonossággal használok. Az viszont egészen biztos, hogy a nyelv médiumának túlhasználata jellemzi az ötleteimet, valahogy mindig valamiféle nyelvi-irodalmi logikából indulok ki. Talán ettől a kézenfekvő megoldástól is el szeretnék távolodni. A szövegeimre nézve még nem látom, milyen hatással van mindez.


A projektjeidben is nagyon fontos helye van annak az élménynek, amikor egy érzékszerv kiterjesztéseként felfogva egy másik érzékszerv tapasztalatait írjuk le. A hangnak milyen aspektusai érdekelnek? Foglalkozol még ezzel a témával és médiummal?

Zenei tagozatra, gyermekkórusba, zeneiskolába és énekre jártam, amióta az eszemet tudom. Ez nagyon erős kötődést és igényt alakított ki bennem arra, hogy a fülre ne csak mint egy funkcionális testrészre tekintsek, ami felfogja a hangokat és megtartja a hátra söpört hajtincseket. Amikor először volt szó arról, hogy mi az abszolút hallás, az egész osztály elkezdett dudorászni, próbálta eltalálni az egyvonalas A-t. Csodás lehetett, bárcsak jobban emlékeznék. Valami ilyesmi érdekel – a hang szubjektivitása, belső percepciója, mélyebb értelmezésrétegei. A hang elképzelése és az elképzelt hang. A Testtelen tánc szervesen kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz, mert egy jelentéshordozó rendszer relativizálásával átkerül a hangsúly annak a vélt hangzásaira. A magyar versek felolvasására megkért külföldiek egy szubjektív abszolút hallásban bízva ejtik ki a magyar szavakat, többnyire teljesen felismerhetetlenül.

Most egy interjúsorozaton dolgozol – úgy tudom - ami a sztereotip művészképpel foglalkozik. Mennyiben létezik ez mindkét művészeti közegben, amiben mozogsz, és hogy tudsz ehhez közelíteni? És miért fontos megkérdezni, hogy mi a kedvenc savanyúsága az interjúalanynak?

Horváth R. Gideonnal egy egyetemi feladatból kiindulva interjúvoltunk meg néhány felsőbb éves, valamint már végzett intermédiást. A művészeti közeget körüllengő sztereotípiák lebontása érdekelt minket, mert egy viszonylag szabad közegben még inkább feltűnő, ha a mélyebb megértés helyett közhelyekről diskurálunk. Külföldön élve ez valamennyire lokális, de legfeljebb regionális jelenségnek tűnt. Ezen próbálunk lazítani azzal, hogy a kortársainkat faggatjuk a művészélet nagy kérdéseiről, amikről szerettük volna kideríteni, hogy tényleg relevánsak-e, vagy teljesen mondvacsinált témák. Nyilván már a kérdésfeltevés is hamis, mivel az egyéni történetekben hiszünk. Pózok, allűrök és hisztik – annyival egyszerűbb lenne ezek nélkül beszélgetni, és célravezetőbb picit több konkrétummal. A „Melyik savanyúsággal tudsz azonosulni?” egy levezető kérdés, amiben benne van a humor és a póz lehetősége egyaránt, sokatmondó, kinek mi a fontosabb. De az is tök adekvát válasz, hogy kinek melyik a kedvence. Nálam valami káposzta lenne a nyerő, szabadon interpretálható, hogy miért. :)


Mi köt olyan erősen Louise Bourgeoishoz?

17 voltam, amikor besétáltam Louise Bourgeois Red roomjába a TATE Modernben. Mi ez? Egy piros szoba? Nem fogtam fel belőle semmit, de megjegyeztem. Aztán 2010-ben Párizsban beültem egy random dokumentumfilmre az Accatone moziba, anélkül, hogy tudtam volna, miről fog szólni. Bourgeois munkásságával foglalkozott, hosszú jelenetekben mutatta be, hogy készülnek a Maman-szobrok. Monumentális fekete bronzpókok márványtojásokkal: az anyaság meglehetősen unheimlich ábrázolása. Fenyegető, ugyanakkor légies, kifinomult és protektív – aláálltam, és azt éreztem, mint korábban a piros szobában. Valami ijesztően privát tapasztalat kommunikálódik az érzékek felé. A feminista értelmezés próbálja kisajátítani magának, de szerintem Bourgeois pont annyira feminista, mint amennyire nem az. Azt gondolom, hogy egy művésznek a legkevésbé kell annak örülnie, ha a nemére reflektálnak, vagy abból próbálnak meg messzemenő következtetéseket levonni a munkásságára nézve. Ez a referenciális olvasathoz tartozik, ami csak egy a számos nézőpont közül.


Most vettél részt a JAK V4-workshopján, aminek keretében Prágában arról beszéltetek, hogy ki-ki hogyan látja a saját országa irodalmi, társadalmi életét a rendszerváltás utáni időszakban. Beszélnél kicsit magáról a programról és arról is, hogy milyen volt ebben a te szereped?

Számomra a legfontosabb ebben a projektben, hogy olyan szomszédos országok fiatal szerzőivel segít kapcsolatot építeni, amelyek politikai-gazdasági helyzete valamilyen szinten a mi saját párhuzamos valóságunkként is értelmezhető. Olvasóként is értek meglepetések. A nyugati országok irodalmához valahogy könnyebb a hozzáférés, igazából csak akarni kell. De a fiatal cseh irodalom például teljesen hozzáférhetetlennek tűnik egy kívülálló számára. Ezért nagyon örültem, hogy rátettem a kezem egy kortárs cseh szerző kötetének angol kiadására. Az én szerepem a prágai műhelymunkában leginkább a képzőművészeti perspektíva beemelése volt. Arra próbáltam rávenni a többnyire irodalmár résztvevőket, hogy hozzanak példákat a saját közegükből – bármit, ami eszükbe jut. Izgalmas volt például a Letná Park története: ’55-ben, Sztálin halála után emeltek egy monumentális emlékművet a diktátornak Prága tetején, egy évvel Hruscsov desztalinizációs beszéde előtt. ’62-ben 800 kiló robbanóanyag kellett a kínossá vált monstrum eltávolításához. ’91-ig üresen állt a szobor talapzata, amikor Vratislav Karel Novák egy vörös szárú acélmetronómot installált a tetejére. Ironikus, hogy míg a szobor a kommunizmus szenvedéseinek idejét hivatott szimbolizálni, a longboardos-graffitis fiatalok otthonosan érzik magukat a mögötte elterülő téren. Találkozzunk Sztálinon, jó? – ilyesmiket mondanak. Ez a hozzáállás talán elmond valamit a ma általános történelemszemléletről.

Metronóm

Sokat éltél külföldön az elmúlt pár évben. Több olyan munkád, szöveged készült itt, melyek olyan művekkel (szövegekkel, épületekkel, hangokkal1) foglalkoznak, amelyek valahogy elhagyatottak, vagy egyik pillanatról a másikra radikálisan új kontextusban lehet csak róluk beszélni. Folytathatók ezek Budapestről? Vagy vannak olyan új terek, amelyekről ebben a városban lehet csak beszélni?

Az utazásban az a jó, hogy relativizálja a teret. Szocializálódunk valamiféle térélményben, ez változhat egyik városból a másikba költözéssel, de igazából regionálisan nagyon hasonló azért minden, legalábbis számomra. Ha kicsit távolabb merészkedünk, teljesen más benyomások érnek, és minél több helyre megyünk el, annál izgalmasabban egymásra olvasódnak a terek.  Budapest teljesen mást mond most, mint mielőtt Párizsban éltem volna például. Ebből a szempontból folytatható mindenféle rekontextualizálás, ugyanakkor a külföldi életnek megvan a saját ontológiája, egyfajta „kivétetettség”, ami alapjaiban más, mint mikor otthon vagyunk. Más dolgok foglalkoztatnak és nyomasztanak, gyakrabban érnek meglepetések, emiatt jobban résen van az ember. Folyamatosan figyel, és értelmez, összehasonlít. Emellett gyakran elveszik. Az pedig már csak egy lépés, hogy erre az odüsszeiára reflektálni kezdjünk. Pesten ez ilyen formában nem működik, de az új szempontok bevezetése itt is inspirálóvá válik. Arra például még sosem gondoltam, hogy az itt élő expat közösséggel kezdjek valamit, pedig ők is alakítják a város tapasztalatát. Szóval miért ne?

Őze Eszter

1   http://www.jelenkor.net/kulfold/104/je-regarde-merci
https://www.facebook.com/testtelentanc