Új rovatunk, az FM-X első szereplője Kiss Tibor Noé író, akinek idén jelent meg második regénye, az Aludnod kellene, a Magvető Kiadó gondozásában.

Fotó: Csordás Kata

1976. február 19-én születtem Kispesten.
A Telepy utcai általános iskolába, majd a Móra Ferenc Egészségügyi Szakközépiskola gimnáziumi osztályába jártam. Mindkettő a IX. kerületben található (Ferencváros).
Tizenöt éves koromban a családunk elköltözött Pestszentlőrincre. (XVIII. ker.)
Az FTC igazolt futballistája voltam, tíztől tizenhét éves koromig. Általában középső középpályást játszottam. Sokat passzoltam.
A gimnázium befejezése után egy évig a Magyar Postánál dolgoztam, újságkihordóként. Ekkor szerettem meg a kutyákat és az állatokat.
1995-ben mentem ki az utcára először női ruhában. A parókám beleakadt egy faágba, és lerepült a fejemről, de sikerült gyorsan visszatennem a helyére.
1996-ban középfokú végzettséget szereztem a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolában. Pszichológiából pótvizsgáznom kellett.
1997-ben felvettek a Pécsi Tudományegyetem szociológia szakára.
2003-ban visszaköltöztem Budapestre, majd néhány év múlva leadtam a szakdolgozatomat, és jelesre államvizsgáztam. Téma: a televíziós reklámok nő-képe.
Nyelvvizsgám nincs, diplomám nincs.
Az egyetemen szerkesztője voltam a szoc.reál nevű társadalomtudományi és kulturális periodikának. A lap 2005-ben megszűnt.

2003 óta tördelőszerkesztéssel foglalkozom. Dolgoztam sakkmagazinnak és romalapnak, tördeltem szakácskönyvet és tankönyvet. 2010 decembere óta a Jelenkor folyóirat tördelője vagyok, 2013 nyarától pedig webszerkesztője is.
2003 óta dolgozom újságíróként is.
A Magyar Narancsban zenei tárgyú írásaim jelentek meg (2003–2005).
Bedolgoztam a Magyar Hírlap sportrovatába (2005–2007).
2005 óta a pozsonyi Új Szó számára küldök cikkeket. Futballrovat, kultúrrovat, publicisztikai rovat.
2004-ben három társammal (Gazdag József, Kiss László, Köteles Szabolcs) megalapítottuk a focitipp.hu nevű honlapot. A csúcsidőszakban napi tízezer látogatónk volt. Már nincs annyi.

2005-ben kezdtem el írni az Inkognitó című regényt, amelyet 2010-ben az Alexandra Kiadó jelentetett meg. Az önéletrajzi elemekből felépülő regény témája a saját transzneműségem volt. A regény alapján a Bródy-díjat kiosztó zsűri a következő évben beválasztott az öt legjobb elsőkötetes szerző közé.

2009-ben visszaköltöztem Pécsre. Élhető, csendes kultúrváros.
2012 nyarán Csordás Katával és a pécsi Tititával közösen elindítottuk az Irodalmi Diszkót. Beszélgetés. Felolvasás. Taps. Zene. Tánc. A programsorozat jelenleg szünetel.

2011-ben kezdtem el dolgozni a második regényemen. Címe: Aludnod kellene. (Korábbi munkacím: Varjak.) A könyv 2014 nyarán jelent meg a Magvető Kiadónál.

Részletek az Aludnod kellene című kötetből:



A tükörben felismerte saját magát. Alig múlt harmincöt éves, de a halántéka fölött megjelentek az első ősz foltok. És a többi, lyukas fogak, hasogató derék, állandó köhögés. Néha a fotelágyról is alig tudott felkelni. Tatár Pista már visszafelé számolta az időt. Közelebb hajolt a tükörhöz. Apró, sárga foltokat fedezett fel az arcán. Lemosta az üveget, kicsavarta a szivacsot, a zsíros, olajos lötty a lefolyóba csorgott. Ujjait az ultrás dobozba fúrta, megmosta a kezét, az arcát. A sárga foltok eltűntek, maradt a szürkeség. Szürke volt a tükör, szürke volt az ablak. Kinézett rajta. A lapályon mozdulatlanul álltak a bokrok, csak a sás hajladozott a homályban. Nézte a kettéhasadt törzsű nyírfát. Ott találkozott először Szandrával. Az éjszaka csillagfényes volt, hajnalban feltámadt a szél.

Feltörölte a nejlonlepedőt. A székletet zacskóba csomagolta, a vizelettől átitatott szivacsot a vécékagylóba csavarta. Az anyja közben a kádban ült, kifejezéstelen arccal meredt a fürdőhengerre. A kályhában pattogtak a gallyak, a csapból meleg víz csobogott. Lehetett volna jéghideg is, az asszonynak mindegy volt. Tatár Pista felemelte a karját, beszappanozta a hónalját, benyúlt a lába közé. Megmosta a combját, a hátát. A fürdőköpenybe göngyölve vitte vissza a szobába, a nejlonlepedő addigra megszáradt. Felhúzta rá a hálóinget és a pamutzoknit. Odakint világított a hold.

Kiválogatta az anyja gyógyszereit. Lecsavarta a kupakot a műanyag dobozról, a rekeszekben színes tabletták sorakoztak. A pirosból kettőt kellett neki beadni esténként, a sárgából egyet, a fehéret fel kellett oldani egy pohár vízben. Jól tudta, hogy egyszer elérkezik az a nap, amikor az anyjába tömi az összes piros tablettát. Aztán a sárgákat és a fehéreket, mindet. Megvárja, amíg lenyeli a gyógyszereket. Mindenkinek így lesz a legjobb. A hátára fekteti. Bekapcsolja a tévét. Hallgatja, ahogy az anyja szuszog. Egyre lassabban.

* *

A hátsó udvarnál húzta ki a telepre a kézikocsit. Felhős, csillagtalan égbolt, koromsötét éjszaka. Az orráig sem látott. A telepen mindenki az odújába húzódott, Szandra is hazament. Tatár Pista a végsőkig kivárt, nem akart kockáztatni. Az irányt a sötétben sem tévesztette el. A kiskert végénél jobbra, onnan ötven lépés a telepről kivezető földútig. Tovább a hepehupás ösvényen, a fák mellett, egészen az emelkedőig. Keresztül az autóúton, a domb túloldalára. Az őrkutyákat magával hozta, Pék Laci korcsai egyedül tőlük féltek a telepen. De a kézikocsit nem tudták húzni helyette. Nem gondolta, hogy az élettelen test súlya ennyire nehéz lehet.

Hetekkel ezelőtt kiválasztotta az ideális helyszínt. A teleptől a domb és egy erdősáv választotta el, a közelben csak lakatlan tanyák voltak. Elegyengette a homokos talajt, a fűcsomókat kitépte a földből. Egy fémlapra karvastagságú ágakat és száraz gallyakat hordott. A lepedőbe csavart testet a hasábokra helyezte. Az anyja örült volna, ha a lelkész is itt van. Csend volt, a saját gondolatait is hallotta. Szeretett volna mondani valamit búcsúzóul, de a gondolatokból nem akartak megszületni a szavak. Inkább meggyújtotta a farakást. A máglya nehezen kezdett el égni, a lepedő is csak izzott a sötétben. Leemelte a kocsiról a benzines kannát.

Órák óta a földön ült. A lángok több méter magasra felcsaptak, majd lassan elszunnyadt a tűz. Eleinte érezte a megperzselt bőr szagát, mintha disznóvágáson lett volna. Azután a hús következett, émelyítő bűzzel. Öklendezni kezdett, be kellett fognia az orrát. Nem tudta eldönteni, hogy a csontok vagy a gallyak ropognak-e a tűzben. Azt remélte, hogy a gallyak. Végül a máglya már alig parázslott. Felhúzta a kesztyűjét, és egy műanyagvödörbe söpörte a hamvakat. Maradtak nagyobb csontok, előkerült egy térdprotézis. Lesz mit ledarálni, kiválogatni, a hálóing fém gombjait, a deformált amalgámtöméseket. De azt már csak otthon, kesztyű nélkül. Az anyja holmijait. Az anyját, a saját két kezével.

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene
Magvető Kiadó, 2014
144 oldal
2690 Ft
https://www.facebook.com/aludnodkellene

Kiss Tibor Noé blogja:

http://kisstibornoe.blogspot.hu/