Kemény Lili költészetéről Kappanyos Ilona írt. Kappanyos Ilona (1992) az Oxfordi Egyetemen végzett történelem szakon, jelenleg a Kenti Egyetemen kutat a szocialista realizmus témájában.
Párizs
„Te vagy a város”
Egyik korai felolvasóestjén Kemény Lili előadta Bűnbeesés című versét. A második versszak így szól.
“Az én bűnöm, hogy a nagyapám fölrobbantott
egy orosz tankot,
hogy abban a tankban akkor két orosz ült,
a két orosz részeg volt
(nem orosz mércével), és apám születését várta.”
A moderátor szinte automatikusan javította ki: szóval nagyapja az apja születését várta. Kemény Lili mosolytalan nyugalommal magyarázta el, az oroszok voltak azok, akik az apja születését várták. Hiszen Karácsony volt.
Kemény Lili verseinek legmegkapóbb jellemzője, hogy milyen biztos kézzel vezeti az olvasót szédítően hatalmas léptékváltások között. A kozmikus és az egyéni könnyen felcserélhető egymásra, a filigrán-mütyürkés miniatúra hátterében ezeréves távlatok nyílnak, egy szárazon humoros felsorolás közepére zuhan be az eltörölhetetlen történelmi trauma. Az Ülnek című versben sok minden ül, például lepkék lószaron, strasszok egy ruhán, és minden hangsúly nélkül a felsorolás közepén „kavicsok emléktáblák alatt” – persze hogy emléktábla és nem sír, persze hogy kavicsok és nem virágok. Kemény Lili verseinek kapcsán szinte kötelező megemlíteni kitűnő megfigyelőképességét, fényképszerűen éles képeit, és Kemény Lili pontosan megfigyelte, hogy mennyit elég mondania.
A rettentő kozmikus léptékváltásokat a test és az egyén és a család és a történelem és a világegyetem között vezérmotívumként és közös tapasztalatként fogja össze a város. Budapest. Majdnem minden esemény, személyes vagy közös, szigorúan helyhez kötött. Pontosan tudjuk, hogy hol sétáltat egy vigyorgós valaki vizslát, és hogy hol kelnek majd fel az ezeréves halottak a Hepiend című versben – a Raoul Wallenberg utcában történik mindkettő, hol máshol. A versekben sorra felbukkan a rakpart, a városliget, Csepel és a Várhegy, de a versek nem róluk szólnak, csak általuk, ők a legkisebb közös nevezők a szerző, az olvasó és a tárgy között. A Téli eső felszáradása a városligetben egy gomolyfelhőről szól, egy gomolyfelhőről a városliget fölött – mert nem kényszerülnénk komolyan venni azt a sort, hogy „senkise néz ablak se keletnek” hogyha nem volna itt, nem volna konkrét helyhez köthető. Budapest összevarrása a Kelettel ugyanilyen pragmatikus: Budapestet tű, cérna és egy délkeletre tartó uszály segítségével lehet behúzni a Fekete-tengerbe. Ezek a szigorú helyhezkötések ugyanúgy működnek, mint a botlókövek – nem egyszerűen megállítanak vagy emlékeztetnek, hanem kikerülhetetlenül az olvasó mindennapi világához kapcsolják a verset.
És ezekből a helyhezkötésekből a mikro-és makrokozmoszok közötti bonyolult rendszer alakul ki. „Te vagy a város” – írja Kemény Lili az apjáról, és verseiben a személy teste és a város tere rendre azonos. Erre reflektál is, Az új rend című versben megígéri, hogy „erdőt fogok ültetni egy szimbolikus térbe”, de ez nem gyengíti, hanem erősíti a helyiértékek felcserélhetőségét. Egy rendszer, amely összeköti egymással az egyéni és kollektív tényeket, nem más mint mitológia. És Kemény Lili költészete mitologikus költészet: a mágiát állítja és nem magyarázza. Európa csak egy háziasszony konyhája, a költő családja megjövendölt, szerelmei valószerűtlenek, gitáros barátai apokaliptikusak. Az Őszi dal és a Nincs Vége mutatják legtisztábban a ráolvasás műfaját, de a visszafogottan, városiasan mitikus hangulat az összes verset átitatja. Budapest évszázadok óta halmozza fel a csodákat, melyek nem oldanak meg semmit, de nem is rontanak semmit tovább. Kemény Lili talán legtöbbet idézett verse a Titkosírás, és a versei úgy hordozzák a jelentésüket, mint a motorháztetőre hullott hó azt a bizonyos el-nem-olvadó huszadik nevet – egyszerre kikerülhetetlenül valós, minden olvasó számára ismerős tényként, és mint csak hittel megközelíthető misztikumot.
Kappanyos Ilona
