Kölüs Lajos kritikája Incze Mózes kiállításáról.

Incze Mózes (1975, Barót, Románia), 2000-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Nagy Gábor volt. Incze Mózes festészete a realizmust és a szürrealizmust elválasztó határvonalon egyensúlyozik. Realista, amennyiben többnyire valósághű emberalakokat jelenít meg, és szürrealista a figurák helyzetei, a térkezelés tekintetében. A helyszín ismeretlen, de akár ismerős is lehet, semleges és mégis sokatmondó, az az érzés foghatja el a nézőt, hogy az emberiség tudatának senki földjén jár. Incze Mózes festészetét kényes egyensúlyú narratíva jellemzi, hasonló helyszíneken hasonló alakokat látunk más-más szituációkban, amelyek ugyanannyira tűnhetnek általános kérdésfelvetésnek, mint egy bibliai jelenet újraértelmezésének, vagy akár mindennapi problémáink megjelenítésének egy steril környezetben. A képek által elmondott történetek sosem teljesek vagy lezártak, ez pedig magukra a képekre is igaz, vizuálisan is megvalósul az irodalmi jelleg. Rejtélyes ablakok, csapóajtók nyitnak újabb világokat a festményen belül, sokszor visszaköszön a kép a képben motívum, amely fokozatosan ülteti el bennünk a gondolatot, hogy talán mi magunk, a mi valóságunk is olyan látvány, amelyre valaki valahonnan egy ablakon át tekint, éppen úgy, ahogy mi tesszük Incze Mózes festményeinek világával. (Társalgó Galéria)

Részazonosság, 30x75 cm, gouache, olaj, vászon, 2014

Körbe zárt filozófus

Incze Mózes (akiről talán kevesen tudják, hogy az Alaptörvény illusztrációjaként elkészült tizenhat festmény egyikének alkotója is) azon festők közé tartozik, akiknél a látvány nemcsak filozofikus tartalommal bír, hanem a fizikai-biológiai valóságot rendezik át úgy, hogy a dimenzióváltások fel sem tűnnek, természetesnek, csillagegyüttállásnak, párhuzamos világnak és időtlennek hatnak (Az én énekem). Esztétikai architektúrájában egyszerre van Fönt és lent, Körön kívül és Körön belül. Alakjait technikailag csendkúrára ítéli, fekvő vagy álló helyzetben láttatja őket, intim szférában (Személyes tér), magányban, művelődve, okosodva, gondolkodói hevületben és kinézetben (Tanítvány). „Egyszerűen képet adok a magaméival valami közös nevezővel bíró gondolatoknak.”[1] – vallja a művész.

Léthatár, 140x110 cm, gouache, olaj, vászon, 2014

Az idegenség, a természetellenes mozdulat ritka nála, figurái uralják a teret és az időt is, pont helyben és időben vannak. Angyala (Prototípus) Jézus sebét viseli, és ezzel Incze Mózes az angyaliságot kérdőjelezi meg. Figuráinál az elmozdulás okát nem látjuk, Incze Mózes csak jelzi, nem ok nélkül történik. Az ok elmosódott, figurán belülivé lesz, miért akar valaki csatlakozni egy drive-hoz, ami szimbólum, védjegy, már-már anyajegy, a testtől elválaszthatatlan. A drive nem fétis, de nem is modern rózsafüzér. Nem istenhez köti a figurákat (Folyamat), hanem egy földi világhoz, amelynek most vagyunk lakói (Ebéd). Incze egyszerre ironikus és hétköznapi, Reggeli című képén, a földön lévő tányérban egy elosztó látható, egy erősen festésre ítélt fal tövében, elhagyottan, a befejezetlenséget és a befejezhetetlenséget is szimbolizálva.

Egy csésze kávé, 140x100 cm, olaj, vászon, 2014

Nem jogart (A kistestvér figyel) és országalmát látunk ragyogni királyi kézben, és nem süveget, kalapot, fejfedőt szorongató, országot mentő elit néz vissza ki a képről. A modernitás más viszonyokat vesz észre és ábrázol (Léthatár). Az egyén kap nagyobb figyelmet és az önkép (Részazonosság). Az egyén szabadsága, intim tere és védettsége látszódik, tűnik fel előttünk, mintha egy beavatáson lennénk. Nincs voyeur érzésem, hogy egy kukkoldában lennék, vagy egy női fürdő, napozó közelében, az erotika, ami a képeken felfedezhető, mindvégig szolid, emberi, és mégis mellbevágó, mert eltér a napjaink harsány szexista látványától, valóságshow-inak perverz mutatványától. A néző érezheti azt, hogy vetkező ember lesz belőle, hasonul a képen láthatókhoz, és nem a szexuális devianciákra gondol. Ugyanakkor a titkosság hajszálvékony fonalai mindvégig átszövik a képeket (Után), tartják és éltetik a figurákat, arcokat, tárgyakat (Tömörített zene), mozdulatokat, egyáltalán nem keltik a mindentudás benyomását (Egy csésze kávé). Inkább az elhallgatást, a várakozás izgalmát, történni fog valami. Súlyos és súlytalan dolog egyaránt. A magánszféra szentsége (Elkerítő), oldottsága, transzcendens volta ellen munkálkodik a média egy része, mert ebből él, ez igazolja a média létét. Incze Mózes figuráinak erős magánterük van (Magáncsend), ha az kicsiny, keskeny, szűk is.

Magáncsend, 140x100 cm, olaj, vászon, 2014

Milyen küzdelemnek részesei Incze Mózes figurái? Nem a kör közepén állnak, nem hitetik el velünk, aki állja az ütést, az a jani, az az erős. Ami igazán szerethető a képekben, hogy a figurák önmagukkal is küzdenek (Vérző), magukba marnak, harapnak, csendesen, alig láthatóan, olykor észrevétlenül. Nem a félelem hajtja őket, inkább a tudásvágy, hogy önmaguk lehessenek, ott, ahol lehet, az otthonukban. Incze Mózes mozgalmas élethelyzeteket és otthont teremt képein, egy szegletet, egy ágyat, egy padlót, egy polcot, tükröt. Az édes otthon (Meghajló), amire minden ember vágyik, éljen, lakjon bárhol is. Az otthon melegét, világát átjárja a figura nyugalma, magabiztossága, ha figyelik is, nem tud róla, semmit sem tud, mert ártatlan, nem kell menekülnie, megérkezett, így lesz isten helyett teremtővé, saját urává. A tudásvágy az, ami jellemzően minden képen tetten érhető. Bibliai értelemben is. Okos Évákat látok, húsuk feszes és élettel teli a földi paradicsomban. „Némelyik munkámban konkrét utalások vannak a bibliai történetekre, de nem hittételként, hanem a szakrális értékrend tudomásulvételeként fogalmazom meg őket. Egyfajta viszonyítási pontként él bennem ennek a moralitásnak a tudata, akár akkor is, ha ezzel ellentétes tartalmú képpé áll össze egy gondolat a vásznon.”[2] A Mosd meg arcodat című kép a keresztelésre is utal, a megtisztulásra. A kép hínáros, békanyálas zöldje az evilágiságot jelenti.

Mosd meg arcodat, 90x100 cm, gouache, olaj, vászon, 2014

Képeinek szürrealitása nem újdonság, benne tetten érhető a hagyományhoz való sajátságos viszony, és az el nem engedés, a valamiben benne maradás, a kilépésre való képtelenség. Nem Oblomov világát festi meg, nem is a semmittevést tartja fontosnak. Hiszen arra néha szüksége van az embernek. Az ejtőzésre, a kimaradásra valamiből (Offline), amiből viszont mások maradnak ki, mert az ejtőzés személyes (Intimszféra), körlethatáros és olykor rendetlen, szabálytól eltérő. A hagyományt úgy megőrizni, hogy általa meg is újhodik az ember, mert továbblép, ennek ábrázolását tartja Incze Mózes megkerülhetetlen művészi feladatnak.

Intimszféra, 80x130 cm, gouache, olaj, vászon, 2014

Az érzékenységet, a hitet, a csodát a fény (Kis fényfejtő, Fényejtő) sok árnyalatával mutatja be. Hol foltosan, hol olajosan csillogón, aranyszínben, hol robbanásig feszítve, gördítve a látványt. Ecsetvonásai nyomán olyan világ tárul elénk, amely színnel, akarattal teli, fölemelő és lebegő, éghez közeli világ. Talán nem is figurái, tárgyai lebegnek, hanem az a tér, amelyben megjelennek. Mozgalmas szilárdság (Csendhallgató), a tárgyak összetartanak, a rend támaszai. Incze képi világa reflektál a mai valóságra, így lesz kortárs festő, akinek gyökerei, világlátása ugyan a reneszánszból ered, de lombosodó tüdővel a szmogot is belélegzi, a múlandóság vert aranyait forgatja, nem törődve azzal, hogy azok mennyit érnek. Tükörbe tekint, sokszorosan és sok helyen, váratlanul és tudósi öngúnnyal, mert tudja, miként Kepler is, Madách is tudta, hogy a tudás végessége mellett az ismeretlen, a nemtudás az örök.

Kölüs Lajos

Incze Mózes – Folyamat című kiállítása
2014.12.09. – 2015.02.13.
Art Salon/Társalgó Galéria
1024 Budapest, Keleti Károly utca 22.

[1] [2] A köztünk élő művészgéniusz, Arckép a városból, Isaszeg, IX. évfolyam, 8. szám, 2012. augusztus, 4-5 (Székelyné Opre Mária interjúja)
http://epa.oszk.hu/01900/01947/00062/pdf/EPA01947_isaszeg_201208.pdf