Csepregi Jánost Elekes Dóra író, műfordító, az Európa Könyvkiadó szerkesztője mutatja be.

A szelíd vad

Megyek a Károlira, a Mészáros Marci barátom PHD védésére, nemrég született a gyerekem, már kimozdulni a lakásból is kaland. Kaland végigmenni a belvároson is, főleg a hetes vonalán, elszoktam tőle, harmadik világi katasztrófaturistának érzem magam. Húszéves fiú mosolyog rám a buszon, valami ürüggyel meg is szólít, visszamosolygok rá, válaszolok neki, melegség tölt el, arra gondolok, milyen jó lehet az anyukájának, hogy ilyen helyes kisfia van. A fiú nem sejti, mi jár a fejemben, elégedetten száll le az Urániánál, visszanéz rám, búcsúzóul mosolyog, magában kipipál. Megyünk tovább, kizötyögünk a fiú bűvköréből, nézek magam elé, lassan leesik. Mi a franc van velem? A hormonok, mi? Akkor most az lesz, hogy életem további részében gyereknek nézek majd minden férfit? Mi lett belőlem, valami jóságos mámika? Kötögessek netán, gyűjtsem a gyufacsonkokat, gyúrjam össze a maradék szappant?
Időközben leszálltam a buszról, és megérkeztem a Károlira. A portán összezavarodom. Semmi sem úgy van, ahogy volt, máshol kell bemenni, máshová érkezel, máshol van minden, és másmilyen. Precízebb. Elvágólagosabb. Tárgyilagosabb. A portás is tárgyilagosabb, már ő sem az a régi bácsi, aki minden lányról tudta, mikor kivel randevúzott, mikor mitől másnapos. Útbaigazítást kérek tőle, útbaigazít, még jobban összezavarodom. Egy szurikátaképű fiú áll mellettem, olyan huszonöt lehet, ő is cuki. Megkérdezi, mit keresek. A Mészáros Marci védésére jöttem, mondom, régi tanítványom, jó barátom, merre lehet. A srác felvidul, mintha hallott volna már rólam, bemutatkozik, ő a Csepregi. Erre én is felvidulok, én is hallottam már erről a fazonról, azt mondta a Marci, hogy egy vadállat. Mondjuk, ennek egyelőre nem látom jelét, szelíd gyereknek tűnik, együtt indulunk el megkeresni a termet, párszor eltévedünk, de már nem zavar. Rábízom magam, pedig láthatólag gőze sincs az irányokról, ez sem baj, a társaságában feloldódom, olyan, mintha régóta ismerném. Mire megtaláljuk a termet, már barátok vagyunk. Közös szekrénybe akasztjuk a kabátunkat, lehetne pikáns, de mégsem az, a kulcsot rábízom, hadd érezze, hogy nagyfiú.

Csepregi János Londonban. Fotó: Faragó Tibor

Legközelebb egy szöveggel keres meg, a Marci terelte hozzám, a végén sokat dolgoztak rajta még együtt is, nehéz volt, konok állat ez a Csepregi, de most már kész van, vagy majdnem kész, nézzem meg, segítsek neki kiadót találni, ha szerintem is olyan. Olyan. Amerikai fiú a címe, egy gyerekkor lenyomatai, az első novelláról a Dragomán jut az eszembe, de aztán elfelejtem, ez itt más. Nyolcvanas évek, alföldi kölykök, ábrándozás a majdani férfikorról, a szabadságról, ahol majd minden lehetséges lesz, ahol westernhőssé is lehet az ember. Ahol Amerika van. Az a nagy, távoli ország, ahonnan a menő cuccok jönnek, ahol az igazi vagányság lakik. Aztán Amerika elkezd nőni, dagadni, felfal és bekebelez minden más jelentést, már nem is ország, hanem egy egész világ, egy másik, lélegző valóság, ahol a dolgok helyrehozhatók, ahol a főszereplőjelöltek nem halnak meg az első fejezet végén csak úgy.
Szóval van ez a mitikus vonal, a gyerekkor mitizálása egy nagyobb mítosszal. De van itt még más is, valami zsúfoltság, valami már-már mániákus lajstrom-szerűség, amely puszta lajstromszerűségével visszaterel saját meghiúsult gyerekkorom üres helyéhez. Vagy minden gyerekkor ilyen? A Csepregié is? Talán csak ennek elfedésére vagy éppen kitöltésére szolgál a mítosz- és lajstromozáskényszer? Nem igazán tudom megfejteni ezt a csávót, és azt sem tudom, hova tegyem rendhagyó életrajzát, amely magatartászavaros komisz kölyökként állítja be, aki felgyújt dolgokat (a gyerekpszichológus szerint erre figyelni kell, mert azt jelenti, „ég a ház”), és akiből később ez a megátalkodottan szelíd növényevő lesz, aki az irodalomszervezés és -művelés mellett éjjelente egy menhelyen bántalmazott nőkre vigyáz. És a nyomor, amellyel nap mint nap találkozik, nem hagy nyomot rajta, egyszerre olyan, mint egy ártatlan gyerek és egy kedves nagypapa, aki folyton viccel, de közben senkit se bánt, nincs még egy ilyen ember a környezetemben.
Nem tudom hova tenni továbbra sem, pedig viszonylag gyakran találkozunk. Egymás után olvasunk fel például az Egyszervolt…-ból, a Csimota-féle meseantológiából, ahová mindkettőnket beszerveztek szerzőnek, a János macskákról ír, illetve nem is macskákról, hanem arról, egyes szám első személyben, hogy mi játszódik le egy gyerekben, miközben macskát akar. Végighallgatjuk az érveket és ellenérveket, a szülők és nagyszülők szempontjait, melyeket a narrátor már interiorizálva ad elő, a végén aztán jön egy finom csavar, nem is a macskáról van itt szó, hanem a kommunikációról – arról, hogy tudunk-e egymással értelmesen beszélni. Szép, szomorkás szöveg, bár nem tudom, hogy gyerekeknek való-e, de ezt a saját szövegemről sem tudom, nehéz gyerekeknek írni, tényleg. Felolvasás közben a János is egyszerre gyerek és nagypapa, egyre gyanúsabb, hogy a saját maga nagypapája. Ha legközelebb találkozunk, kerítek valami kockás takarót a térdére, én meg majd kötögetek.

Elekes Dóra

Csepregi János mikrofonos fotóját Markó Dániel készítette.