Hartay Csaba 1977. június 16-án született Gyulán, gyerekkorát Szarvason töltötte. 1996-ban érettségizett a szeghalmi Péter András Gimnáziumban. 1997-ben jelent meg első verse a Sárkányfűben, azóta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Verseit többek közt a Kalligram, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, az Alföld, a Bárka, a Prae, a Tiszatáj, a Műút, a Forrás, az Új Forrás, a Kortárs, a Palócföld, a Magyar Napló és az Irodalmi Jelen közölte. Tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek. Családi vállalkozásban egy szarvasmarha telepen dolgozik. Legutóbbi könyvét, a Lerepül a hülye fejetek című regényét, a Podmaniczky Művészeti Alapítvány adta ki. Korábban 7 verseskötete látott napvilágot.
Hartay Csaba a verseiben, prózáiban rendszeresen felbukkanó kultikus helyszínen, a nyúlzugi telkükön
Részletek a szerző készülő tárcanovella kötetéből:
Az ember szemébe a háta mögött
Jöttem szólni, hogy kész, vége. Ennyi volt. Slussz-passz. Én felmondok. Holnap már nem jövök. Engem nem érdekel. Szarom le. Én ezt nem csinálom. Elég volt. Itt egyes embereknek az a szórakozása, hogy másokkal szórakoznak. Hát akkor szórakozzanak a jó édes anyjukkal. Mindenki tudja, hogy kikre gondolok. Na. Nem érdekel. Holnap felmondok. Vagy ma. Mit kell írni abba a felmondásba? Hogyan? Nem érdekel. Felmondok. Én már délután sem jövök. Hogy mit írjak? Fölmondás? Föl? Jó, leírom.
Eztet így nem lehet csinálni, komolyan mondom. Megyek a teszkóba árufeltöltőnek, az jobban megéri, ott legalább nem tesznek alám a polcok, mint itt, egyes emberek, nem mondom, hogy kik, de mindenki tudja.
Nem mondok neveket. Figyelj, ha én elmondanám, hogy kik mennyit lopnak itten, itten bezárhatnátok az egészet itten. Csak szólok. Neveket nem mondok. Csak jelzem, hogy mi megy itten a hátatok mögött. Fölmondok, nem érdekel, leszarom. Szarom le.
Érted, az ember itten akar, teper, meg minden, és akkor mások meg a hátam mögött a szemembe hazudnak. Elég volt ebből. Direkt akkor kéri a szabadnapját, amikor én is kértem, hogy ne tudjak elmenni? De ez már a sokadik, mindig mindenki akkor akar menni, amikor én, elegem van. Direkt szóltam, hogy elutaznánk, keresztanyáméknál van egy garázs Gyulán, azt kéne kifestenem hétfőn, kedden meg viszem az asszonyt, szerdán meg hozom az asszonyt. Fölmondok. Fel én. Leszarom.
Szarom le. Megnézhetitek, hogy nélkülem mi lesz itt a telepen, semmi, káosz, nem érdekel. Ilyent nem találtok, mint én, nem azért. Majd rájöttök, és ezt köszönhetitek azoknak, akik direkt csinálják, hogy a másikat aláássák, bemocskolják. Dehogynem, én tudom, csak ti nem lássátok. Tudom, amit tudok, és láttam, amit láttam. Csak ennyit mondok. Ha én őszintén elmondanám, hogy kik hogyan bánnak az állatokkal sokszor, akkor abból balhé lenne. Miket elhordanak innen, meg direkt eltörik a szerszámok nyelit. Fölmondok. Leszarom.
Szarom le, megyek a teszkóba, akárhová, ott legalább nincsenek ilyen ganéj emberek, mint itten. Nem mindenki, itt szerettem én dolgozni, itt jó emberek vannak, nem lopott amúgy senki, értik a szakmát, de egyesek, amit itten megengednek maguknak, az kritikán aluli. Nem akarok én nevekkel vagdalkozni. Fölmondok. Mit írjak akkor? Hogy én ma fölmondok. Ma legyen a fölmondás? Hányadika van? Már? Miért mondok föl, mit írjak? Jó, odaírom, én leírom, nekem nem gond. Leszarom.
Szarom le, maradok, nem írok én semmit, de ezt így nem lehet csinálni. Jó munkahely ez, szeretem csinálni. Nem megyek én sehova. De akkor is. Hogy itt mi megy sokszor az ember háta mögött. Én elmondom, kik miket mondanak a főnökségről is. Ne mondjam? Nem érdekel? Jól van, csak én hallok ám itt dolgokat. Jó, megyek, hozok be szalmát. Leszarom, mit pofáznak a többiek. Szarom le. Maradok. Azért is.
"Szarom le. Megnézhetitek, hogy nélkülem mi lesz itt a telepen, semmi, káosz, nem érdekel. Ilyent nem találtok, mint én, nem azért."
Konyak a hűtőben
Itt régen mindenki piált. Már reggeltől. Hajnaltól. De mindenki. Apád is, hajjaj. Konyakozott. A tehenészek meg örökké a pálinkát vedelték. Érdekes, de valahogy tudtunk bebaszva dolgozni. Még traktort is vezettünk. Délelőtt egy-két sör, ebéd után egy sör. Kettő, három. Mikor mennyi. Na, jó, nem voltunk csont részegek, még jó félig sem, de volt egy kis nyomás mindig az agyban. Kellett. Hogy elviseljük. Azt a valamit, hogy megbassza a rohadt élet, de nem változik itt semmi. Csak az ígéretek örökké. A hangzatos lózungok. Tudod, hogy nekem mennyit ígértek már? Rengeteget. És mi lett belőle? Itt vagyok, ez vagyok én. Jól vagyok, nem azért, nem panaszkodom, de azért mégis. Fú, mennyi szesz folyt itt régen, te gyerek.
De az régen volt. Régen ittunk, most nem iszik senki a telepen. Ferike ivott utoljára, az is csak sört. Örökké sört. Azt mondta, hogy nem tud vizet inni. Nem bírt a vízzel. Azt csak mosakodásra használta, bár nem sokat láttuk a tus alatt. Jó gyerek amúgy a Ferike, csak az a kurva tintorettó. Most közmunkás, szoktam látni. Elég jól néz ki, már önmagához képest, ha érted, hogy mondom. Tudod. Ő olyan. Amilyen, na. Még mindig nem ő a legsnájdigabb csávó, de összekapta magát. Most nem tud annyi pénzt elinni, mert nem kap. Nincs neki annyi, nem fussa. Mindig ez vet véget az ivásnak jobb helyeken. Hogy elfogy a pénz. Ferike is így van ezzel. Közmunkázik. Fekszenek az árokparton, a múltkor szalonnát sütöttek. Kaszálniuk kéne, de inkább felgyújtják az árokpartot. Meleg is van, meg se kell mozdulni nagyon, igazuk van.
Itt régen szinte mindenki piált. A régi rendszerben, úgy mondom. Még a főnökség is. Hohó, azok ne? Hogy kimaradtak volna? Pont ők? Kiskomám. A konyak az olyan volt, mint most az ásványvíz. Volt a hűtőben. Ott volt a helye neki. Megkínálták egymást. Úgy illett. És akkor a melós ne ihasson? Hol az igazság? Apád is rengeteget piált. Fú, sokat. Te gyerek, ne tudd meg. Önkéntes rendőr is volt, mert akkor, hogy is mondjam, kellett valami ilyen szerepvállalás, a régi rendszerben, ha vezető voltál. Párttag kellett, hogy legyen valaki, de ha az nem, akkor önkéntes rendőr vagy munkásőr. Ezek a tetű kommunisták így vagy úgy, de beszervezték az embert, rászálltak, addig basztatták, amíg részt nem vállalt ebből a közös izéből, mondjad már, ez a harc lesz a végső, meg a fényes szelek. Apád önkéntes zsaru volt. És hát beült konyakosan a Trabantba, nem egyszer, nem kétszer. Ha megállították, csak intettek egymásnak, szevasz, szevasz. Ha nagyon káros volt az öreged, akkor meg finoman szóltak neki, hogy ne nagyon korzózzon, menjen egyenesen haza. De jó gyerek volt az öreged, na. Én mondom. Megitta. Ki nem itta meg? Én is megittam. Most már nem iszom meg. Nem úgy iszom meg. Nem kell, beteg vagyok másnaposan, nagyon beteg.
Te, hogy ezek itt a telepen régen mennyit megittak. Liter pálinka naponta. Komolyan. Bement nekik. Úgy be voltak rúgva, már délelőtt, egyszer, hogy nem emlékeztek arra, hogy melyik kazalba dugták el a cefrét. Nem találták. Voltak olyan idegesek. Ne tudd meg. Apád meg ezeknek a melósoknak volt a főnöke. Bekonyakozva arra ügyelt, hogy ezek ne piáljanak. Ilyen volt a rendszer. Abszurd, vagy hogy mondják az ilyenre. Abszurdum, na. És apád, konyakosan eldugta ezeknek a pálinkáját. Volt balhé. Meg egyszer kiöntötte a lefolyóba. Ha nem lett volna önkéntes rendőr is az öreged, kifilézik ezek a tehenészek. Azok azóta már mind meghaltak. Apádat is isten nyugosztalja, jó gyerek volt. Karikás Jancsinak csúfoltuk itt a telepen. Mennyi konyakot meg bírt inni. Azt a lánchídos izét itta. Kétdekást, fél literest. Karikás Jancsi. Hát azért így hívtuk, mert karikás ostora volt, osztán azzal hajtotta az üszőket. Meg csak úgy csattogtatott a telepen. Ha épp nem ivott, vagy mi nem ittunk épp. Akkor láttuk őt ostorral izélni, csattogni.
Más világ van. Most nincs az a, hogy is mondjam. Züllés. Magadnak csinálod. Ha elbaszol valamit, repülsz, itt nincs pardon. Mehetsz közmunkára éhbérért. Még éhen dögleni is kevés az a pénz. Nem az, mert este megiszom én is azt a sört. Mert megiszom. Annyi jár. De hogy én napközben pálinkázzak? Azt nem. Nézd meg itt a majorban az akkori, nagy pálinkás tehenészeket. Már akik élnek még. Vagy levették valakinek a lábát, vagy kis sem húzza a lábát otthonról, mert nem bír járni, olyan reszketeg. És ezek a piás fiúk most hatvan körül mozognak. Mintha nyolcvanon túl lennének. Nem ismerem meg némelyiket, esküszöm. Lézengenek itt, mint a kísértetek. Megitták, elszívták a magukét. Éltek, na. Hogy nekik volt-e igazuk? Azt nem tudom. De nézz rájuk. Meg kinek van itt igaza? Kinek? Senkinek. Nekem.
Nyári, burjánzó nyúlzugi folyókanyar
