Géczi János (1954) József Attila-díjas író, képzőművész, egyetemi oktató Turi Tímea által ihletett versét olvashatják.

Turi Tímea portréja - Molnár Jacqueline munkája az Aranysityak című gyerekirodalmi antológia számára készült

Aszfaltrajz

a babakocsit faltörő kosként használó nők között

a zebrán átkel T. Timi, és világosan tudja, hol van, kivel és mikor.

2014. október első napja, este 19. a Kolosi téren. a kocsiban Vince fia,

a kocsi mellett én. A Klubrádió stúdiója előtt találkoztunk, rám várt

és gyermeke apjára, V. Györgyre, akivel a megelőző órában mikrofon előtt

beszélgettünk a Vadnarancsok című kötetemről. Nem mellékesen arról nem,

hogy P. Márknak, aki a műsor egyik szerkesztője, mily képzete van

a könyvem egyik történetéről. miszerint a Juli c. fejezet

megírtsága rokon a Nobel-díjas írónk

legtöbben hivatkozott könyvének, a Sorstalanságnak poétikai újdonságával.

az én hősöm jellemző zsidó-tulajdonsága

az iszony elviselésére kifejlesztett iszonyat, írói technika,

annak kifejezésére, hogy miként ábrázolható az iszony garatában őrlődő asszonyember.

A véleményem elfedésére, jutott eszembe, hogy hallgattam V. György

metszően okos, mások szerint rézkarcolókra jellemző kérdését,

amellyel berajzolja a könyvbe a maga látta tájképet,

K. László mestertechnikája jutott eszembe, mentségként mondom ezt, mert bizony

áthelyeztem a probléma fókuszát abba a másik térbe, ahol járatosabb vagyok,

én, aki keresem a kijáratot ebből az országból idestova tíz éve, s nem

kell szégyellnem, hogy a Juli-történet nem csak Julié, hanem az enyém is. hogy

ennek jelentése lesz, azt ma, a versírás pillanatában jobban látom, hogy ha megkérdik

az identitásomat, egyszerre felsorolom, hogy kérem, én zsidócigánybuzisorstalan

és szőröstalpúoláh egyszerre vagyok, sorsától fosztott beteg, aki értelmiségiként

tengeti az életét abban a karcerben, amelynek a neve Magyarország.

Kálnokyként mondtam, hogy Juli én vagyok, ha már Júlia nem lehettem

a shakespeare-i történet szerint a Veronát ábrázoló londoni színpadon, és valóban nem

jutott eszembe közbe a Faulknerre hivatkozó Esterházy, az arisztokrata. A

babakocsival szembe jött a pókhasú, fáradt és megtört úr, ismerem,

kultúra néven szólítják, kezében Jelenkorral, éppen tegnap beszélt

a versenyhelyzet és a dialóguskényszer együttjárásáról a kortársi létben,

T. Timiről is, hát előre köszönt neki Timi. nincsenek másfajta műhelyek ezen a vidéken.

vajon jó úton halad-e az oktatásügy? ki mondja meg, a politikai költészet

belefér-e a babaszobák steril homályába? az én matricámat használhatja-e

családom, vagy a használatomnak mások és egyénre szabottak a törvényei?

lenni valahol, nem kérdés, hanem a válasz. T. Timi a babakocsiba befoglalt

gyermekével, a zebrán, az irodalmi nagybombázó köszöntése után, mintha

csíkokra szabdalt s földre terített lepedőn lépdelve, megállt. az út középső,

szépen festett sávján. mikor az villanyrendőr szeme pirosra vált. és mintha

folytatnánk valami beszédet, elősodorta az érveit a modern irodalomról. ismerem

jól mindet, a szefárd irodalomból. V. György rég leszakadt tőlünk, mint az

a munkával terhelt férjek szokása, meglehet új dologra lelt,

mely nálunk izgatóbb. végső soron

annak bizonyítéka mindegyik érv, hogy mily ellenszenves tud lenni bármely

elmélet, ha mellette létezik egy mű, legyen bár kiinduló pont vagy következmény.

az írás nem egyéb, mint az előre haladó idő, melyet az olvasó, kedve szerinti

alkalmanként ismétel és bejár. szaporodik általa a világban az intertextualitás.

mint a hiányzó férjjel, az alkalmi kísérővel, a zebrán hagyott babakocsikerék-lenyomatokkal,

az erkölcs rajzolódik benne körül. ó stílus, mely nem engedi hőssé válni a cselekményt!

ó szöveg, mely kizárólag költészetként létező! Timi fölpillantott a budapesti égre,

fényben áztak a csillagok, hát láthatatlanok, valami ilyesmit állapíthatott volna meg,

ha magyarázatra vágyik, vagy okát adni a létezésnek. de nem a szellemre vágyunk,

csupán átjutni a zebrán, mielőtt megindulnak a több sávban feltorlódott autóhadak.

Géczi János